Ennyi maradt – mondta az öreg. – A többiket elvitték a zsidók.

Itt a rókákra gondolt, de ezt Annácska nem értette. Annácska ölében egy tyúk pihent, kivájt szemei helyén gombnyi heg rohadt, ez éppúgy megbabonázta, mint az öreg sercenő bajuszkája, melyet még a „hitlerjúgend” alatt növesztett, s nyírt egészen haláláig. A vak szárnyas csak egyike volt azoknak, akiket Annácska „lemaradottaknak” nevezett: egy másik bicegett, mert a baromfiudvar zsarnokai kicsipkedték lábából az inakat és a seb bűzösen, sárgán elfertőződött. A harmadik a hátán sérült meg: úgy világított a tokos bőr a tollak között, mintha fűnyíróval húztak volna végig rajta. Annácska viszont a fejébe vette, hogy segít rajtuk, s feltétlen odaadással gondozta mindhármukat: elvitte a fadömperen kocsikázni őket vagy a vederbe ültette és sorban leküldte mindet a kútba. Fürödni, természetesen. Most a tornácon ült az öreggel és pihenőt tartott, a kivájt szemű tyúk pedig hálásan, egyre ernyedtebb testtel gubbasztott a kezei között. A rekkenő nyári hőséget megtörte egy-egy fuvallat, a fecskék alászálltak, s begyükkel szinte súrolták a földet.

Ha nem az viszi, akkor meg a menetke gyön értük. De ez alattomosabb jószág ám, mint a másik! Éjszaka ront be, befér a legkisebb lyukon is, kilesi őket és elharapja a torkukat. Sokkal mohóbb, virradtáig háromszor, négyszer is visszatér. Mint az orosz. Volt, hogy estig beszélgettem velük itt a padon vagy télen bent, a kályha mellett. Megveregették a vállamat, nem bántottak. Akkoriban, tudod, minden reggel megborotvált az asszony. Hiába no, hát nem ezen múlott: mert hajnalban arra ébredtünk, hogy állnak felettünk ugyanazok, akik elé előző nap a hazaiból az utolsó pohárral tettem. És elvitték az egész házat! Még a búzát is megtalálták, amit elástam a domboldalon. Kint üvöltött a hóvihar, mi meg ott álltunk tűzifa, cukor, búza és ital nélkül. Akkoriban, tudod, nemigen értették ám a falubeliek, mi folyik itt, csak én láttam, hogy vöröslik az oroszok szeme. Mint a menetke szeme éjjel. Látták vagy nem látták, hogy az enyim is visszavöröslik rájuk, nem tudom. Nem ezen múlott. Elhurcoltak minket munkatáborba, ahonnan csak egy év után sikerült megszökni. Egy másik ember is gyött velem, ő szintúgy itt lakott a határban. Amikor hazaértünk, már nyár volt, emlékszem, vettem öt szem szilvát. Azt ettem két napig. Pedig mekkora lakomát rendeztek itthol! Az asszony főzött nekem húslevest meg túrós bélest utána. De nem ettem belőle egy falattal sem! Tudod, Annácska, úgy van azzal az ember, hogy először el sem hiszi annyi éhezés után, hogy ő most belakhat! Meg aztán nem is bír enni. Majszoltam a gyümölcsöt két napig, a másik ember meg, aki ugyi gyött velem a szökésben, mindent megevett, amivel a többiek örömükben kínálták. Másnap szörnyethalt, mert szétrepedt a gyomra! De én eszes voltam, kitanultam a zsidócimborák fortélyait! Nem bírtak velem!

Annácska, mint az elmúlt korok árvaházainak gondozónői, ugyan kedvelte pártfogoltjait, de férfias távolságot is tartott velük. Nem volt más ez számára, mint misszionáriusi kötelesség, melyhez a szigor is szorosan hozzátartozott: rossz néven vette, ha a szárnyasok nem ették meg az eléjük vetett tápot vagy ha nem lépkedtek elég gyors iramban. Úgy gondolta, ha nem akarnak gyógyulni és továbbra is képtelenek lesznek arra, hogy megvédjék magukat, nincs az a felebaráti szeretet, mely segíthet rajtuk a felépülésben. Annácska most úgy érezte, a magyarok ugyanolyan „lemaradottak” lehetnek, mint ezek a tyúkok itt, az öreg baromfiudvarában: számkivetettek, akik hagyták, hogy egyik a másik után megsebezze őket. Ahogy ezek a jószágok, úgy a magyarok sem vájtak vissza. Megalkudtak. Nem védték meg magukat. Még az öreg sem! Megvendégelte az oroszokat, pedig a németeket szerette! Szerette a németeket, pedig azok is megölték a zsidó magyarokat. Tehát az öreg a zsidókat szerette a legkevésbé, de ezt Annácska nem értette, mert nem tudta, hogyan lehet valaki egyszerre magyar és egyszerre zsidó, s ha lehet, hogyan lehet azt egy harmadiknak különválasztani szeretemmagyarrá és nemszeretemzsidóvá. Meséltek neki otthon a holokausztról, de azt sem értette, mert olyan szűkszavúan és nehezen magyarázták, mintha szégyellték volna magukat. Mint amikor ő vallotta be, hogyan is volt, amikor agyontaposta a szarvasbogarat. Hogyan rángatta a lábait még percekig. Annácska végül arra jutott ott a tornácon, hogy még nem tudja biztosan, kire hasonlítanak a tyúkok. Közben az égen felhők gyülekeztek, egészen hűvös volt már a levegő, így Annácska közelebb húzta magához a tollakat.

Eszébe jutott, hogy anyu azokat, akik a zsidókat nem szeretik, előítéletesnek szokta nevezni, így megkérdezte az öreget is, hogy ő is egy előítélő-e. Az öreg szeme kikerekedett.

Előítéletes?! Mindenki az! De így is kell lennie! Na már most úgy van ez az  előítélet énvelem, mint azzal a tyúkkal ott a kezedben. Órákig rohangásztál, mintha pondró volna a seggedben, mire elkaptad. Nem igaz? Hogy lehet ez? Hogy lehet, hogy a tyúk fél az embertől, pedig sosem bántottam őket? Amikor levágok egyet, megfogom és átviszem a nyáriba. Ott csinálom. A tyúkok, akik ezt megússzák, nem látják. Az asszonytól is félnek, pedig az már csak kopasztja őket, de azt se látják. Tőlem kapják a vizet, tőlem kapják az ennivalót. Hogy lehet, hogy mégis félnek tőlem? És hogy lehet, hogy félnek tetőled? Félnek minden onokámtól! Előítéletesek? Valahogy úgy lehet ez, hogy az idők során, amikor az ember elkezdte nevelni háznál ezeket a madarakat és azok először láttak meg minket, nem féltek tőlünk. Bizony odajöttek hozzánk, meg lehetett őket érinteni. Aztán jött az ember, aki addig azt hazudta nekik, hogy jó szándékkal való és se szó, se beszéd kitörte a nyakukat. Végignézték, érezték a saját vérük szagát, mikor kifolyatták a földre! És ezzel nem volt vége! Minden héten megismétlődött, mert hát az embernek ennie kell, ugyi! A tyúkok igen gyorsan megtanulták, hogy félni kell, mert előbb-utóbb mindegyikük sorra kerül. Új tojásokat tojtak, új csirkék születtek. Ezekben már elejétől fogva benne volt, az első perctől kezdve tudták, hogy muszáj félni.  Átörökölték. Érted? Tudod Annácska, úgy szokták mondani, hogy nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Az előítélet benned van anyádból, az ő anyjából, annak az anyjából. Isten tudja, melyiket hurcolták meg, de a félelem öröklődött tovább!        

Akkor ugye, mondta Annácska és itt nagyon gondolkodott, a zsidók a tyúkok, mi meg a gazdáik vagyunk, igaz?

Az öreg feje vörösödni kezdett és Annácskának úgy tűnt, a teste egyre csak nagyobbra és nagyobbra nőtt. Arcán a bőr remegni kezdett, ahogy fölé magasodott. Az ég elsötétült és dörögni kezdett. Vihar közeledett.

Ostoba vagy! – üvöltötte. – Mi vagyunk a tyúkok, a zsidók az emberek.

Annácska nem ijedt meg, de a füle egyre forróbb lett. – Takarodj haza, takarodj haza! Annácska felpattant, teljesen össze volt zavarodva. Kiabálni kezdett, közben érezte, hogy a hangja önkéntelenül ugrál fel-alá:  – Én nem bántom a tyúkokat, én segítek a tyúkoknak! Én meggyógyítom őket! Tőlem nem félnek a lemaradottak, de te hülye vagy!

Az öreg arca eltorzult, horkantott egyet és vigyorogni kezdett:  – Tudod, miért nem menekülnek? Mert rettegnek tőled! Annyira megkínoztad mindhármat, hogy már mozdulni sem bírnak! Feladták, feladták az életüket! Úgy várják, hogy megdögöljenek, mintha csak a megváltást várnák!

Annácska sarkon fordult, felnyalábolta a lemaradottakat és sorban felültette őket az ól kakasülőire. Friss vizet vitt nekik, majd rájuk zárta az ajtót, nehogy a viharban bajuk essen. Arcán csurogtak az esőcseppek, mint a könnyek. Folyt az orra is. Átrohant a kerten, szó nélkül becsapta a kaput és hazafelé vette az irányt.

Másnap hajnalban a függöny mögül látta az öreget, ahogy a szőlőbe indult bottal, batyuval a hátán. Gyorsan felöltözött, megreggelizett és szaladt át a szomszédba. Kinyitotta az ól ajtaját, mindhárom tyúkocskája ott ült még a rúdon. Nem mozdultak. Annácska fogott egy cirokseprűt és a nyelével rávert a kakasülőre.

A három tyúk sorban zuhant le a porba kihűlt, merev testtel.

Soltész István: Tófenék