Kritika Joe Wright 2012-es Anna Karenina-rendezéséről
Anna Karenina – színes, feliratos, angol-francia filmdráma, 130 perc, 2012

rendező: Joe Wright, író: Lev Nyikolajevics Tolsztoj, forgatókönyvíró: Tom Stoppard, zeneszerző: Dario Marianelli, operatőr: Seamus McGarvey, jelmeztervező: Jacqueline Durran, producer: Tim Bevan, látványtervező: Sarah Greenwood, Katie Spencer, vágó: Melanie Oliver

szereplők:
Keira Knightley (Anna Karenina), Aaron Taylor-Johnson (Vronszkij gróf), Jude Law (Alekszej Karenin), Kelly Macdonald (Dolly), Matthew MacFadyen (Oblonszij), Emily Watson (Lydia grófnő), Michelle Dockery (Mjagkaja hercegnő), Olivia Williams (Vronszkaja grófnő), Alicia Vikander (Kitty)

Megjelenhet-e az 1870-es évekbeli Oroszország elit társadalmi rétegének szövevényes élete egy vörös függönnyel szegélyezett színpadon? Az Anna Karenina legújabb feldolgozásában mindenképpen, hiszen Joe Wright (Büszkeség és balítélet, Vágy és vezeklés, Hanna – Gyilkos természet) a világot jelentő deszkákon forgatta Lev Nyikolajevics Tolsztoj – sokak szerint – leghíresebb regényének filmváltozatát. Bár munkájának gyümölcse messze nem tökéletes, nem tartozik a félresikerült kísérletek közé sem. Felszínessége, amely a közel ezer oldalas alkotás két és fél órás filmbe való sűrítésének köszönhető, szinte fel sem tűnik a történet merész és ötletes újragondolása mellett. Wright adaptációjának legnagyobb előnye, hogy nem egy átlagos mozit látunk, hanem egy színpadi előadást – annak minden impozáns díszletével, látványos mozdulataival és gesztusaival együtt.

Tolsztoj regényei nem tartoznak a könnyen megfilmesíthető kategóriába, hiszen az író híres terjedelmes cselekményű műveiről, bonyolult karakterrajzáról és összetett lelki folyamatok ábrázolásáról. Kétség sem fér hozzá, hogy a gyönyörű Anna életének históriája is magán viseli az említett fontos ismertetőjegyek nagy részét. Ennek ellenére 2012-re az Anna Karenina – számtalan színpadi előadás mellett – nyolc mozgóképes feldolgozást ért meg: a legkorábbi egy 1918-ban készült némafilm, a legfrissebb pedig a fent említett hollywoodi alkotás.

A grandiózus könyv nagy ívű kosztümös drámát ígért, Joe Wright pedig soha nem idegenkedett a régi korokban játszódó filmektől – három ismertebb rendezése közül a Büszkeség és Balítélet a 19., a Vágy és Vezeklés pedig a 20. században zajlik. Természetesen Wright hosszú utat tett meg, amíg berobbant az előkelő hollywoodi rendezők sorába: karrierje videóklippek forgatásával kezdődött, de korai éveiben különböző rövidfilmeket (The End) is készített. Csak jóval később, 2005-ben jegyezték fel a neve mellé az első nagy játékfilmet, a Büszkeség és Balítélet című alkotást – ám azóta folyamatosan nő a presztízse a direktorok körében.

Az Anna Karenina egy, a szabályokat felrúgó, házasságtörő asszony alakján keresztül mutatja be a nézőknek az 1870-es évek orosz elitjének színdarabszerűen megkomponált életét. Szentpéterváron Anna (Keria Knightley) nyugodt életet él férjével, Alekszej Karenin (Jude Law) magas rangú kormánytisztviselővel. Mindennapjaik érdekkapcsolatok, üres estélyek és semmitmondó beszélgetések váltakozásából állnak – a szürkeségbe csupán egyetlen fiuk visz némi melegséget. Anna azonban egy bálon megismerkedik a fiatal és jóképű Vronszkij gróffal (Aaron Johnson), akivel első látásra egymásba szeretnek. Némi húzódozás és a férfi kitartó udvarlása után az asszony viszonyt kezd a gróffal.

A szentpétervári történések mellett Moszkvában két, kevesebb reflektorfényt kapó, ám mégis fontos szál fut: megismerjük Anna testvérét, Oblonszkij grófot (Matthew MacFayden), akiről kiderül, hogy megcsalta állapotos feleségét, így házasságuk romokban hever. De zajlik az élet Oblonszkij unokahúga, Kitty (Alicia Vikander) körül is, aki az Anna szerelme, Vronszkij után vágyódik, ám nem a gróf, hanem egy szegény, de jólelkű katona, Levin (Domnhall Gleeson) figyelmét kelti fel.

Joe Wright Anna Kareninája azért élvezhető és különleges film, mert az angol rendező teljesen más oldalról közelítette meg a klasszikus történetet. Mivel egy újabb szokványosan kivitelezett mozi nem keltett volna nagy feltűnést, Wright egyedülálló ötlettel frissítette fel az egyhangú adaptációk sorát: az egész filmet – néhány jelenttől eltekintve – színpadon, színpadi díszletek között rögzítette. Ezt a meglepő tényt pedig nem is igyekezett elrejteni, inkább hangsúlyozta a színház minden egyes jellemzőjét, és kihasználta a színpad kínálta összes lehetőséget.

Már az alkotás első jelenetéből világosan kiderül, hogy lesz valami csavar a cselekmény bemutatásában. Ahogy felgördül a vörös függöny, és két, túlzó gesztusokkal operáló embert kezd venni a kamera, a film atmoszférája egészen átalakul: a színpad aurájától sokkal tapinthatóbb és meghittebb lesz az alapvetően emberidegen vászon. A készítők ügyes koreográfiával oldják meg, hogy a mozdulatlan és halott díszletek élettel telivé váljanak – a különböző helyszíneket a film közben állandóan átrendezik, eltolják vagy megmozgatják, így úgy tűnik, mintha a kulisszák mögötti folyamatosan pörgő világba csöppennénk.

Az operatőri munkát csak dicsérni lehet, hiszen remekül mutatnak a vásznon a hatalmas lépcsők, a súlyos fabútorok és a csillárok, de a külső helyszínt imitáló lóversenypálya, vagy a fekete vonatokkal telezsúfolt vasútállomás is. Érdemes megfigyelni azt a részt, amikor a profi kamerakezelésnek és egy kis trükknek köszönhetően egy apró játékvonatból formálódik meg az életnagyságú szerelvény. Szerencsére néhány jelenet erejéig a kamera kimerészkedik a szabadba is: a kint rögzített felvételek szöges ellentétben állnak a belső, zárt terek fullasztó, sötét képeivel, és szikrázó fényeivel. A kies, aranysárga mezők, a dús, zöld lombú fákkal tarkított erdők és az apró faházak a természetet, a valódiságot és a csöndes harmóniát képviselik az estélyek és arisztokrata lakások mesterkéltségével, műviségével szemben.

 A film során többször találkozhatunk a „színház a színházban” helyzettel, amely a színpadiasság újabb rétegét teremti meg. A készítők ugyanis a teátrum jellegzetes széksorait rendeltetésszerűen használják – a főszereplők színházi előadásokon vesznek részt a cselekmény során, így rendszeresen arra a színpadra függesztik tekintetüket, amelyen ők maguk is megjelennek. Természetesen a bársonnyal borított ülések többfunkciósak: a lóverseny-jelenetnél például tribünként szolgálnak, míg a színpadot egy látványos megoldással pályává alakították.

 

 A színészi munka is rájátszik a színdarabok hangulatára: a karakterek a kamera előtt úgy cserélik át ruhájukat, mintha egy jelmezből bújnának ki – természetes és emberközeli állapot ez, amely a színház azonnaliságára, gyakorlással vegyes rögtönzésére utal. Zseniálisak azok a jelenetek, amelyekben a Matthew MacFayden által alakított Oblonszkij bemegy a munkahelyére, és egy segéd közreműködésével cserél zakót, miközben egyik szobát a másik után járja be. A kosztümöknek azonban nem csak ennyi szerep jut – sokat köszönhet nekik a szemkápráztató látvány, amely a film legnagyobb erőssége. Jacqueline Durran jelmeztervező különösen magasra tette a lécet: lenyűgöző ruhaköltemények, csillogó ékszerek és fejdíszek egész garmadája tárul a szemünk elé. Szemkápráztató a jelenet, amikor a színes színházi forgatagban Anna fehér, a hattyú tollait és a tisztaságot szimbolizáló ruhában ül, miközben minden szem légies alakjára szegeződik.

Vizualitás ide vagy oda, az Anna Karenina forgatókönyve több sebből is vérzik. A „probléma” gyökere az alapanyagban rejlik – a forgatókönyvírónak egy több száz oldalas regényt kellett volna egy két órás filmben összefoglalnia úgy, hogy minden fontos szál és történés megjelenjen, ugyanakkor ne legyen zsúfolt és kusza a cselekmény. Az Anna Karenina ezt nem tudja megvalósítani: túl sok családról kapunk túl kevés információt, így egyik karaktert sem lehet eléggé megismerni, vagy megkedvelni. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy az orosz elit tagjai közötti szövevényes rokoni és érzelmi kapcsolatok sem mindig egyértelműek.

Ebből következik, hogy a színészeknek nehéz dolguk van: olyan karaktereket kellett megjeleníteniük, akiknek a jelleme a regényben hosszasan fejlődik, változik. Nem is sikerül mindenkinek maximálisan helyt állnia: Keira Knightley Annája inkább felszínes és csapongó asszonyként, mint érzelemdús és szerelmes nőként formálódik meg a szemünk előtt. A kevés játékidőt az ő figurája sínyli meg a leginkább, hiszen számtalanszor érezhető, hogy jobban bele kellene látnunk a lelkében zajló folyamatokba ahhoz, hogy megérthessük őt – éppen ezért nem vehető komolyan szerelme a fiatal Vronszkij gróffal. Vronszkij Aaron Johnson alakításában egy üresfejű szépfiúvá alacsonyodik le, akinek sokkal nagyobb az önbecsülése annál, amit adottságai alapján el lehetne várni. A film ott bukik el, hogy kettejük között valódi érzelemnek és feszültségnek csak az első közös táncjelenetben van nyoma: a profin előadott lépések szinte sugároznak a vágytól és a szenvedélytől, de kifejezőek a felvételek az egymásba fúródó pillantásaikról, a vadul suhogó ruháikról és az éppen összeérő kezeikről.

Kellemes csalódást okoz viszont Jude Law, aki eddig jobbára romantikus limonádékban próbálta ki magát. A jóképű színész végre nem a külsejével hódít – görnyedt hátú, szemüveges, pofaszakállas politikusként jelenik meg a vásznon, és rögtön meggyőzi a nézőket karaktere hitelességéről. Minden mozdulata alázatot, kötelességtudást és merevséget sugároz, mégis látszik rajta, hogy emicionális ember, és nagyon szereti a feleségét. Ha kell, sziklaszilárdan, kifejezéstelen arccal áll a politikai gyűléseken, Anna betegágyánál azonban a fájdalom százféle színe játszik az arcán. Nem tesz rosszat az alkotásnak a Levin-Kitty páros sem – Domnhall Gleeson és Alicia Vikander kiváló ellenpontjai a szenvedélyes, ám baljós előjelekkel teli Anna-Vronszkij kapcsolatnak. Személyiségükhöz a frissesség és a jövő kapcsolódik, míg a címszereplő és a fiatal gróf csak a romlottság légkörével van körülvéve.

 A legújabb Anna Karenina nem fél más lenni, mint a többi feldolgozás, és nem fél mást – talán kevesebbet – adni elődjeinél. Nem szavakkal, inkább a látvánnyal mond el mindent a nézőknek: a díszletek alkalmazásával érzékelteti az arisztokrata lét megkomponáltságát, színpadiasságát, a sötét színekkel és a szobák, lépcsők hosszú sorával, a szűk folyosókkal pedig az örök egyedüllétet szimbolizálja. Néha, amikor a szereplőkkel együtt, pár jelenet erejéig mi is kiszabadulunk a színház fojtogató, zárt légköréből, kicsit fellélegzünk – kedvtelve nézzük az erdőben piknikező Annát és Vronszkijt, vagy a keményen dolgozó Levint, ám tudjuk, hogy az álságosság hamarosan visszatér. Mert erről szól a film: a szerepjátszásról, a maszkról, amit csak azok vethetnek le, akik elég erősek hozzá.