Szilágyi Ákos Baglyok könyve című verseskötete 2013 tavaszán jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában. Ennek apropóján Borbély Szilárd az állatjelképek irodalmi használatáról, a posztmodern költői szereplehetőségekről, a magyar nemzeti költészeti hagyományról és a kortárs európai kultúra állapotáról kérdezi a szerzőt.

Borbély Szilárd: Bagoly mondja verébnek, tartja a szólás. Az állatok jelképek alakját öltik a kulturális hagyományban. Máskor csak jelmezek. Legújabb kötetednek a Baglyok könyve címet adtad. A könyvet felütve a bagoly vádló hangját hallani. Az állatok beszéltetése régi hagyomány. De itt most az állatok maszkok vagy jelképek is?

Szilágyi Ákos: Nehéz a kettőt szétválasztani. Mindenesetre nem állat-allegóriákról van szó, a versek nem madárnyelven beszélnek a politikáról, hanem nyíltan, a politikai paródia nyelvén, és ennyiben a madármaszkok is parodisztikusak persze. Inkább lírai perszónáknak nevezném őket, ahogy a „perszóna” szót Robert Browning használta. Persze, a perszóna a latinban maszkot, álarcot is jelent. Ugyanaz az állatmaszk lehet tragikus és komikus, félelmetes és barátságos. A bagoly mitologikus névalakjában is egészen ellentétes jelentések kapcsolódnak össze. A latinban például a hangutánzó „ulula” mellett a bagolynak még egy neve van:„strix”. A népi hiedelmek szerint a strix halált hozó démon vagy varázsló volt, aki kiszívta a gyermekek vérét. Valószínű, hogy a strixből keletkezett a középkori boszorkányvarázsló neve − a striga is. Mármost a kötetben a bagoly névmaszkját kifejezetten ezekből a démonikus vonásokból készítettem el. Ez a bagoly a sötétség madara, nem a fényé, a gonosz, béklyókba verő varázslaté, nem a szabadító varázslaté. A bagoly alakja − az indoeurópai nyelvek tanúsága szerint − a tricksterével áll közeli rokonságban: az angol owl és a német Eule nemcsak baglyot, hanem trickstert, a hatalmasokat lóvátevő, beugrató, a szegényeknek igazságot szolgáltató csínytevőt, bolondozót is jelent, elég a nevében is a „bagoly” szót viselő Eulenspiegel legendás alakjára gondolni. De utalhatnék a szárnyas Hermészre vagy Papagenóra, a „madáremberre” a Varázsfuvolából. Persze, a trickster-vonások közül is a negatívakat sűrítettem a kötet bagolymaszkjába: csalás, lopás, átverés, hazugság − igen, de minden szabadító vagy a kultúrjavakat gyarapító héroszi teljesítmény nélkül. Ne szépítsük a dolgot: zsarnok-maszk ez a javából. A Baglyok Könyve végső soron a szatirikus-groteszk antiutópia műfaji vonalát folytatja: a démonikus-kísérteties madárvilágban, ebben az ellenvilágban a türannusz-vezérként fellépő bagoly és a pharmakosz, vagyis az örök áldozat, a bűnbak-veréb viszonyára egyszerűsödik minden. Egyfolytában a vád, a fenyegetés, a zsarolás, a megtorlás, a leleplező denunciálás hangja süvölt a hatalom csúcsáról. A hatalom varázsütésére bármi bármivé átváltozhat, akár saját ellentétévé is. Ezért is olyan kísérteties ez a bagolyvilág. Az állatmaszkokban végső soron az átváltozás varázslata jelenik meg: a személyt jelentő arc átváltozása állatpofává. Mindez persze csak parodisztikus költői lekottázása a Magyarországon zajló társadalmi átváltozás kísérteties misztériumjátékának, amelyben az evangéliumi Istenember arca a Turul totemisten madárfejévé változik át, a szabadság arca pedig a zsarnokság pofájává torzul. Mint egy rémálomban.

B. Sz.: A Szilágyi Ákos-versek hangversek, hangzóversek, amelyeket az értelme mellett a hangzás épp olyan erősen vezérel. Magad elemző esztétaként nagyon okosan és racionálisan szoktál érvelni. A racionalitás persze maga is nyelvjáték, de ezen most ne akadjunk fenn, hanem csak arról kérdeznélek, a merülő költőt, aki zavarosan beszél, mint a jós vagy a látnok, mikor kezdik agyoncsapni a történeti tapasztalok szerint? Másként és érthetőbben szólva, mikor elégeli meg ezt a B-közép, ahol a közép szónak nincs köze a görög közép fogalmához?

Sz. Á.: A zavarosan, vagyis jósként, látnokként beszélő költőt akkor kezdik, mint mondod, agyoncsapni, amikor a társadalom maga kezd zavarosan vagy inkább hisztérikusan viselkedni, „B-közepesedni”, ha tetszik. A válság összes frusztrációjára páni félelemmel vagy agresszív dühkitöréssel reagál, bűnbakot keres és talál, és egyre közelebb kerül megtorlási fantáziái megvalósításához. De ez csak az egyik feltétel, mely szükséges, de nem elégséges ahhoz, hogy költőt − a szó nemcsak átvitt értelmében − agyoncsapják. A „jós”, a „látnok” szerepében megjelenő költőre nézve ugyanis a legnagyobb veszélyt az jelenti, ha a politikán harapózik el a költészet, ha a politikusok kezdenek el költők módjára jósolni és a látomásaikat megvalósítják. Csak persze ezt szakszerű előrelátásként, százszázalékosan biztos tudásként jelenítik meg, míg a szakembereket csaló szélhámosoknak, az alkotmányjog arra felhatalmazott értelmezőit például béljósoknak, madárjósoknak tüntetik fel, a költő igaz jóslatát pedig gonosz hazugságnak, a népellenség ármánykodásának. A türannoszvezér igazában magának jósol, erőt, egészséget, győzelmeket jósol, továbbá azt jósolja önmagának, hogy örökké uralkodni fog, és hogy ez a szerencséje az ő népének, mert így lesz belőle nagy és sikeres nép. De hát mindez benne van a Baglyok könyvében. A látomásos költői beszéd különösen irritáló, ha parodisztikus, vagyis ha költői eszközökkel kiforgatja a parancsuralmi erőszak látomásos tett-beszédét, megfosztja félelmet keltő komolyságától az átok és szitok retorikáját, a pocskondiázás és gyalázkodás démonikus nyelvét. Nevetéssel töri meg a megfélemlítő tekintély gonosz varázsát, megszabadít a hatalom kilátástalan komolyságától. A fenyegető erőszak nevetése, a szardónikusnak nevezett nevetés más tőről fakad: önelégült farkashahota ez a gyöngék, a megalázottak, legyőzöttek, megsemmisítésre kiszemeltek fölött, és mindig a halállal van eljegyezve. Az élet nevetése az erőszak keltette félelemtől szabadít meg: a halálból − itt és most a zsarnokság politikai halálából − feltámasztó nevetés. Ezért olyan veszélyes, ezért számít főben járó bűnnek a hatalom kinevetése. Például az egyik madárversemért − a Turul-nótáért, amely a kötetben nem szerepel, egy szilveszteri irodalmi esten adtam elő múlt év végén és a róla készült felvétel fölkerült a netre − ilyen-olyan neonáci site-ok megszállott hívői a legváltozatosabb megtorlásokat helyezték kilátásba a szentségtörő, a „turulgyalázó költővel” szemben, mintha legalábbis Mohammed prófétát vagy a Koránt sértettem volna meg a hithű muszlimok szemében ezzel az egyébként csak a magyar kormányfő turul-beszédét parodizáló nótával. De hát, mint a régi kínai mondás tartja: ha az ujj a Holdra mutat, a hülye az ujjat nézi…

B. Sz.: A racionalitás mindenféle bevett nyelvjátékát abszurdnak tekintő és a figyelmen kívül hagyó beszédek hatják át a magyar nyelvet, a nyelv a cselekvés aktusává válik. Felszólítások, utasítások formáját ölti, nincs benne gondolat, megfontolás, meditáció. Közvetlen cselekvésre sarkall. A költő a nyelvet sokáig a szép, a jó, az igaz invokálására használta. De ma milyen hasznát tudja venni az értelem fényének a költő? Látja-e még hasznát a létesítő költői nyelvnek a világ, hogy heideggerül szóljunk? Voltak korok, amikor a költészet, a költők őrizték a sötét világban az értelem pislákoló fényét. Úgy tűnik, Európa ege egyre jobban elsötétül. A felvilágosodás szimbolikája használható még szerinted, vagy valami egészen új képekre, jelképekre volna szükség?

Sz. Á.: Szerintem bármilyen szimbolika használható, a felvilágosodás szimbolikája is − magad is használod az olyan szimbolikus kifejezésekben mint „Európa ege egyre jobban elsötétül” −, csak az a kérdés, hogyan. Egyébként is egyre inkább az a meggyőződésem, hogy minden kérdés a módok kérdésére fut ki. Ahogy egy kalapácsot lehet használni egy szög és egy fej beverésére is, ugyanúgy a felvilágosodás legszentebb eszméit és legjogosabb követeléseit is lehetett despotikus vagy terrorisztikus módon megvalósítani, egyszersmind ezzel le is rombolva őket: az ész használati módja is lehet teljességgel esztelen. Innen nézve a költészet − vagy tágabban: a művészet − számára a kulturális tradíció minden hagyományos nyelve használható ma is, föltéve, hogy a nyelvhasználati módot a művészi intuíció úgy alakítja, hogy általa ez a nyelv a jelenben igaz, esztétikai értelemben érvényes maradjon. Használható-e mondjuk a kereszténység szimbolikája? Vajon ma milyen hasznát tudja venni a költő, hogy visszakérdezzek, a „hit bolondságának”? Attól függ, megtalálta-e az érvényes használati módot. Pilinszky például megtalálta, pontosabban megteremtette, kikínlódta ezt a módot. A mód szerintem vagy esztétikai vagy vallási, közelebbről: ha esztétikai, akkor fenséges vagy ironikus, ha vallási, akkor misztikus vagy metafizikai. Azért gondolom így, mert egyelőre változatlanul az Auschwitz utáni világállapotban élünk, minden költészet és művészet giccsé válik, amin a világnak ez az Auschwitz utánisága nem hagy nyomot. A kereszténység szimbolikus nyelve éppúgy giccsé válik, mint a felvilágosodásé, ha nincsen rajta Auschwitz gyászos pecsétje. Innen nézve „Európa ege” eleve sötét, és csak ezen a sötét alapon értelmezhető az elsötétülés és a világosság is. A mai elsötétülés szerintem azt jelenti, hogy a világállapot Auschwitz utánisága − vagyis sötétsége − sötétül el. A felvilágosodás értelme és jelentősége ilyen körülmények között abban áll, hogy erről a sötétségről világosítsa föl az embert, a művészetben, a filozófiában és a vallásban egyaránt. Ez persze radikális követelés, de a radikalizmus az Auschwitz utáni művészet számára nem valamilyen választható attitűd, hanem létfeltétel, amely nélkül menthetetlenül giccsé, vagyis hazugsággá és így − Hermann Broch gondolatmenetét idézem csupán − a Gonosz cinkosává válik.

B. Sz.: Olyan magyar költészeti hagyomány szól a kötet verseiben, amely a klasszikus nemzeti kultúra öröksége, de ma már nem közkincs. Ha Arany, Ady, József Attila és a népdalok nem jelentenek közös szókincset, vonatkoztatási rendszert, vajon lehet még rájuk hatékonyan hivatkozni?

Sz. Á.: Nem tudom, van-e más, hivatkozható költészeti hagyomány, vagy egyáltalán bármilyen közös vonatkoztatási rendszer? Mi a helyzet például a vallási hagyománnyal? A vallási mitológiák szókincsével? A világkultúra „szókincsével”, már ha a világkultúrát nyelvként, új vonatkoztatási rendszerként fogjuk fel, ahogyan a posztszimbolista irányzatok költői közül tették oly sokan − T. S. Eliottól Oszip Mandelstamig vagy Weöres Sándortól Joszif Brodszkijig? Azt akarom ezzel mondani, hogy nem egy konkrét költészeti hagyomány, a klasszikus magyar irodalmi hagyomány vált problematikussá. Miért is lenne ez a hagyomány problematikusabb, mint a többi? Mondjuk, a vallási vagy a filozófiai. Számomra személy szerint semmiféle problémát nem jelent sem Arany János, sem Shakespeare, sem Homérosz költészete: állnak, mint a cövek, noha az a világ, amelyből születtek, semmilyen értelemben nem áll. Az, amit az imént a mi világállapotunk Auschwitz utániságáról mondtam, visszafelé is érvényes, beleértve a klasszikusok giccsé válásának vagy inkább változtatásának a huszadik században annyiszor megtapasztalt veszélyét is. Az, amit klasszikus nemzeti hagyománynak nevezünk, nem érvénytelenné válik, hanem csak másféleképpen érvényesül. A művészi forma és a filológiai ismeret ezer szálával kapcsolódom a múlthoz, legtöbbször önkéntelenül. Amikor felfedezek egy ilyen önkéntelen kapcsolódást, örömmel és elégtétellel tölt a kulturális hagyományba-szőttség érzése: mintha saját hangom ezáltal személytelenné válhatna és a hatalmas, ezerhangú egyetemes kórus hangjaként szólalhatna meg, mert ha ettől elszakadna, képes lenne elszakadni, feltétlenül hamis lenne. Persze, meg kell vallanom, hogy én hiszek ebben a kórusban. Másban sem hiszek. De nem azért hiszek benne, mert abszurdum, hanem azért, mert más hangot nem hallok, vagy ami ugyanaz, a kóruson kívül minden hang hamis. Vagyis megint ott vagyunk a giccsnél, a hazug világnál, amelyet nem lehet megcáfolni, csak egy igaz világgal felváltani. Hogy aztán ez a vallás vagy a művészet igaz világa-e, vagy egyszerre mindkettő valaki számára, az már egyéni alkat, életút, hagyomány kérdése.

B. Sz.: A kötet legerősebb, leghatékonyabb eszköze a ritmikai idézetek bravúros sora. Az egykor magyaros verselésnek nevezett formakészlet legnépszerűbb strófaképleteit alkalmazod. Ezeknek nagy hatása van és mélyre nyúl, mélyről merít az idő kútjából. A hajdani epikai sort, a tizenötöst nyolcas-hetesre bontva, a felező nyolcasokat, a hatosokból, kilencesekből alkotott strófaszerkezeteteket zenei formaként kezelte a régiség, de még a klasszikus magyar irodalom is. Te is zenei hordozóként, instrumentumként nyúlsz hozzá, jól érzem?

Sz. Á.: Köszönöm ezt kis elemzést és örülök, hogy ezek a tényleg mélyről, bizonyos értelemben gyerekkoromból jövő ritmikai-zenei képletek ilyen jól kihallhatók ezekből a végső soron gyermekded politikai madárversekből. Persze, a költészet, mint Puskin szerette volt mondogatni, némiképp elkerülhetetlenül gyermekded, de itt mind a magyaros verselésnek, mind a gyermekdedségnek nagyon is fontos jelentése, már-már didaktikusan ráutaló jelentése van. Egyrészt a politikai értelemben gyermekké tett, a felnőttség minden attribútumától megfosztott nemzetre utal. Másrészt, de az előbbitől alig elválaszthatóan a nemzeti mivolt meghamisítására, kiforgatására. A magyaros forma lényegében a hazug hatalom által elbitorolt, kisajátított és giccsé degradált nemzeti mivolt eredeti igazságának és szépségének visszaéneklése, tehát palinódia: a nemzetet romboló, megosztó, a szabadsággal és a haladással − valójában önmagával − szembeállító hazug hazafiaskodással, kuruckodással szemben az igaz nemzeti hang megszólaltatása. Ezért kölcsönöztem az előbb említett parodisztikus Turul-nótához a számomra talán legszentebb nemzeti szabadságdal − a Kossuth-nóta − melódiáját, ami persze a csöppnyi tudástól kótyagosak és az „őspatkány” terjesztette kór áldozatai számára újabb szentségtörés: hogyan is érthetnék ők, hogy ez a szent politikai dallam éppen arra hivatott, hogy elejét vegye annak a szentségtörésnek, amelyet az 1848-49-ben megszületett magyar politikai nemzet kvázi-vérségi alapra helyezése vagy az evangéliumi Istennek az ősvallás totemistenével való politikai összebarkácsolása jelent? Tényleg azt gondolom, hogy Magyarországon a populista álhazafisággal és nemzetimádásnak képzelt tényleges nemzetmegvetéssel és nemzetgyűlölettel szemben valamilyen új hazafiság ideje jött el. Csak ennek az új, nem-nacionalista, jogtisztelő, szabadság-elvű, igazságszerető hazafiságnak az alapján − nevezhetjük tőlem alkotmányos patriotizmusnak is − válhatunk, ha egyáltalán válhatunk még egy országgá. Ha ma politikai mozgalmat szerveznék, mint ahogy nem teszem, ezt a nevet adnám neki: Egy Országért. Mert ma nem Egy Ország vagyunk: sem szociálisan, sem politikailag, sem kulturális értelemben. De ha nem tudunk mielőbb válni, akkor erre az 1920-ban nemzeti katasztrófa árán létrejött első magyar nemzetállamra − mert szuverén területi magyar nemzetállam eladdig nem létezett −, csakugyan szétesés és pusztulás, a magyar társadalomra pedig szenvedés és hanyatlás vár. Nem állok egyedül azzal a szorongató balsejtelemmel, hogy vészes gyorsasággal közeledünk ehhez a végkifejlethez. A végső soron parodisztikus-groteszk hangütésű Baglyok könyvétezért zárja egy halálosan komoly lírai gyászének, a Szól a kuvik már, ahogyan e kötet másfél évtizeddel ezelőtt írt, némileg még bizakodóbb párdarabja, Szittya-szótyár végére is egy tragikus felütésű lírai gyászének − a Végnemzeti dal került.