Kritika Szilágyi Ákos Baglyok könyve című verseskötetéről (Kalligram Kiadó, 2013)

A Baglyok könyve első olvasásra sem könnyű olvasmány. Másodikra még nehezebb. Harmadikra pedig ami addig egyszerűnek látszott, egyszeriben nagyon bonyolultabb lesz. Bár a szerző mindent megtett, hogy a befogadást megkönnyítse. A kötet az interneten keresztül hangzóanyagként is elérhető Szilágyi Ákos előadásában. A könyv akár egyfajta új egyszerűség vagy szegénység poétikája jegyében is felfogható volna. A versek pedig messze nem a modern költészet néha ezoterikus nyelvét használják, mely a nagyközönséget újabban oly könnyedén képes elriasztani a lírától, utalva a líraélvezetet a kevesek és kivételezettek kiváltságos területére. Többszöri olvasás után azonban egyre mélyebb és bonyolultabb összefüggések tárulnak fel, két kérdésben legalább. Az egyik a hagyományválasztás, a másik pedig a versbeszéd ideológiai rétegeinek értelmezése.

A látszatra karcsú könyv azonban terjedelmének sokszorosára, igen csak tetemesre duzzad, ha az egyes versek mellé tennénk azokat az elő-szövegeket, pretextusokat, ahogy nevezni szokták a szövegeket megelőző szövegeket, amelyek áthallatszanak a szövegeken. Most nem a sokrétű és szerteágazó módon az egyes versszövegekbe beépülő vendégszövegekre gondolok, mely esetben egy-egy sor, szófordulat, rájátszás etc. formájában nyílik ki a vers más szövegek felé. Nem feltétlenül csak versek lehetnek ezek, a magyar és egyetemes kultúra törmelékké vált elemei között zörrennek meg Szilágyi Ákos verseinek szavai. „Nem zörög a haraszt”, mondhatjuk mi is némi áthallással, ha a költői ideológia szele nem zörgetné. Az a poétikai hagyomány, amelyre a szerzőnek sikerül szervesen rátelepítenie ezeket a parafrázisokat, maga sem ártatlan az ideológiától. Hogy ne áruljunk zsákba macskát, Szilágyi Ákos gazdag anyagot mozgat át a magyar költészet háttérraktárából, de a Baglyok könyve főhőse Arany János. 

Persze ezek nélkül is érthetőek a kötet darabjai, de mégis kevésbé bontják ki az igazság minden részletét; hogy a politikai közbeszéd argó rétegéből csempésszek át ide egy súlyosan hazug nyelvi fordulatot. Érthetőek ezek nélkül az utalások, rájátszások, szó szerinti vagy torzított idézetek nélkül is a kötet versei. De a jelentéseknek az a hálója, amelyet a szerző – hol tudatosan, hol a nyelv közbejöttével – sző, csak ebben a sokszoros összetettségben tárható fel. És akkor még nem említettem a versek zenéjét, azt a metrikai és prozódiai képletet, amelyet szintén idézettként, utalásként, a hagyományban és a múltban való vájkálás eseteként kell kezelnünk.

Ez a hagyomány Aranyra mutat vissza, de valójában – a kötetben megidézett – Pósa bácsiban teljesedik ki. A nagyközönség ízlése nem téved, amikor Arany János helyett mégis csak Pósa Lajos verseit tüntette ki figyelmével. A mindenkori Pósa Lajost. Az Arany-szöveg ideológiája a Szilágyi Ákos által használt poétika által itt és most válik láthatóvá. A posztmodern poétikák archeológiai vonzalmai nem a szöveg fraktúráján végzett felületi munka révén a preszövegek ideológiáját teszik láthatóvá. A múltban való vájkálás, a magyar költészeti hagyomány kizsigerelése, régi szövegstruktúrák trancsírozása is bőszen zajlik a Baglyok könyve verseiben. De nem ám az ismert poétikák működése szerint, jól nevelt és illedelmes módon, hanem a ki- és a felforgatás ideológiája szerint. A szerző a magyar költői beszéd archívumának tárházából nagyon is tendenciózusan választ „hősöket” és „hordozó anyagokat”, vagyis szövegpéldákat. A felhasznált anyag e poétika hatására kifordul önmagából, lelepleződik, és kilátszik a kisszerűsége. Ez a dolog már maga rendszerint humoros hatást szokott kelteni. Szilágyi Ákos azonban nem vicces. Mert nem viccel. Keserű iróniával nyúl vissza a félmúlt gyorsan fakuló, minden nappal egyre nagyobb sebességgel távolodó korok becsben tartott, manapság felületesen még ápolgatott, de kétség kívül áporodott szövegeihez. E félrégi szövegek megszellőztetése, valljuk be, teljesen indokolt. Ahogy a sifonból is ki kell rendszeresen hordani a damasztot a napra, ha nem akarja az ember, hogy tönkre menjen. Közben pedig az is beláthatóvá válik, hogy a magyar vershagyomány mennyire terhelt az ideológiai mellébeszélés zörejeivel.

Pósa Lajos bácsi szervilis és korlátozott alakja – első reflexeink alapján – meglepő módon összecsúszik Aranyéval. Ma átlagember már nem tudja, hogy ki volt Pósa Lajos. És rendben is van ez így, bár a felejtés önmagában nem bontja ki az igazság minden részletét. Másrészt meg zavarba ejtően igazságtalan, hiszen a korszak és egy kurzus öreg szentje is eltűnik egy-két kurzuson belül. Pósa Lajos száz évvel ez előtt a nemzeti kultúra és a közízlés egyik pillére, mondhatni támasza, talpköve volt, mely ha ledől, etc. És lám, ledőlt. Illetve nem, mert a Pósa-vers ideológiája ma százados ünnepét kezdi ülni. A verseket átható ideológia élt tovább olyan extrém változatban is, mint mondjuk extrém példakánt Nagy László A tüzér és a rozs (1954) című kötetének ideologikus poétikájában. A kötetben búvópatakként ez a hagyomány olyan darabokban bukkan fel az árból, mint az Varga Imre balladája, Söröző asszonyok, Faluban. De ott van a Sztálint ünneplő Köszöntőben is:

Oroszlánként védelmezzük
gyárainkat, mezeinket.
Leszünk minden elnyomottnak
példakép, segítség.
Nevedre most pohár csendül.
Nagy Sztálinunk, vezess minket.
És éltessen soká-soká
erő és egészség!

Talán a legizgalmasabb felismerés, amely a kulturális rend nyelvének és poétikájának szerveződésébe ás a kötet kutatóárkot, hogy a beszéd hangzóanyaga sokkal több jelentéses elemet zár magába, mint hinnénk. Szilágyi Ákos kötetében a magyar vershagyomány, az egykor magyaros verselésnek, majd hangsúlyosnak, illetve szólamnyomatékosnak nevezett beszédrend, vagyis a fonémák prozódiai rendszerezése ideológiát képez. Szilágyi Ákos baglyai (most az egyszerűség kedvéért egy hatalmi beszédrend, egy zárt nyelvjáték centrális fonetikai terét értjük alatta) Arany felező nyolcasait idézik, mint ideális ritmikai hálózatot. Ezt a képletet a költészettörténet és a verstan sokáig az ősi magyar sorképletnek tekintette. Az Arany által is kikövetkeztetett, egykori hősének feltételezett formájának. Azzá a bizonyos keretté üresedik ki ez a forma, amit a vulgárpolitológiai szleng akként kezel, hogy meg kell tölteni tartalommal. A tartalom és forma marxista dialektikája helyébe a fonológiai keret került a médiakormányzás korában, amely a jelentéstől, kohéziótól, referenciától megfosztott beszédet magát tekinti tartalomnak. Az önmagáért való beszédet, amelynek birtoklása a hatalom birtoklását jelenti. A beszéd tematizálása pedig a szimbolikus aktusok belehelyezését.

Az ideális képletként felhasznált Arany fonológia és lélegzetritmus, amely a Buda halála betétdalaként kontextusba helyezett Rege a csodaszarvasról, illetve a Keveháza fonetikai ritmusát idézi hangzatilag. De a hang, a fonetikai és lélegzetvételi idézet olyan keretet, tartalommal megtöltendő formát jelent, hogy a felhangzó textus nagyon durván hozza magával a poétikai ideológiákat. Ennek poétikai feltárására már korábban is kísértetet tett Szilágyi Ákos a Szittya-szótyár című (1999) kötetében, ahol a Posztfeszty-körkép című éposz a fonetikai révülés szemantizálódásával már szembe kellett néznie. Itt most sokkal élesebben beszélni kezd a magyar vershagyomány, és amit mond, lázbeszédnek, a hipnotikus utazás, a révülés kendőzetlen beszédévé válik. Ekkor döbbenhetünk meg igazán. És ami itt következik, abba nem is merek belegondolni, és és szakad benn a könnyű kezű értelmezőben a mondat folytatása…