Születés

Az üveggolyó úgy gurult neki a falnak, mint Anya hasa, amikor kipottyant Marika. Hamar jött. Isten szerelmes lett belé azon a reggelen és elrabolta. Apa olyan halkan és visszafojtva sírt, mint ahogy a vezetékben megy a folyóvíz. Nem hallottuk, mégis szomjaztunk. Marika meg akár egy lepke felszállt az arctalan Istenhez. Többé nem volt ima, aminek hittem volna a szavait. Anya szemében megrepedt a fény. A bánat selyempapírként gyűrődött ránk. Hajtogattuk így is, úgy is. Anya mindenben Marikát látta. Apa az ürességről beszélt. Hogy annak nedves és üreges a gyomra. Megéheztünk. Anya alig főzött. Marikát etette volna a nagyra dagadt melleivel. Néha belerajzolta a kis kezét a lisztbe. Belefújtam. Tűnjön el. De Marika még a körhintán is ott ült. Anya azt hitte, én vagyok ő, és kiabált. Hiába nőttem meg, vasgolyó voltam. Marika helyett, nehezék. Hiába fetrengtem festékbe, hiába maszatoltam Apa méregdrága akvarelljét. Kő voltam a repedt falban, dagadt és nehézkes árnyék, amit szívesen gurítottak a Nagymamának. Ott más volt. Porcukor ült a bútorokon és forró volt a konyha. Marika meg mintha a zsebében lakott volna a többi gyerekkel, akikről nem beszélt. Ott csak én voltam. Könnyű labda. Felemelt az ölébe és csiklandozta a ruganyos pocakom. A Nagymama engem látott, magamat szerette bennem. De Apa jött. Arcán élére vasalt hegek. Anya takargatta a vörösre zokogott szemeit. Szégyellte. Szégyelltem. Nem tudtam, hogy mi segíthet. Marika már az ágyamat is belakta. Vasalt kisruhák aludtak a párnán, mire hazaértünk. Meztelen lett az álmom és hideg a paplan. Óriás Marika elrabolta Anyát és Apát. Levendulát gyűjtöttem. A molyok ellen hat, talán a  halott gyerekek is félnek tőle. De Marika megfogta Anya tűszerű ujjait és bevarrta a kabátok zsebébe. Tél ült a mellkasomra, pamut-fehér hó. Anya mosta a hátam, pedig már egyedül is tudtam volna, sikálta a fogam, és nem hagyott beszélni. Visszafelé nőttem. Ha már így akarta. Néha bántam, néha nem. Hajtogattam belül egy világot, amiben minden nagy és felnövök benne. Kívül az üveg Marika maszatos arcát mutatta, törékenyen és védtelenül, ahogy Anya akarta. Marikát apránként nyeltem magamba, mint egy árnyékot üvöltés közben. Elfelejtettem a nevem. Összementem. Anya egyre kerekebb ámulattal mesélt este, Apa egyre türelmesebben nézte az időt a karóráján. Lassan nem volt visszább, nem volt kisebb, nem volt régebb. Halak úsztak a zöldes tengeremben, fürdette a Nap a pikkelyüket. Üveggolyó, szemben a fallal. Gurul, csattan, folyik a víz. Tátognak a papírhalak. Úszom a légüres térben, Marika kacag.

Varródoboz

Apa illata a szekrényben élt. Könnyű nyári estéken bújt elő csak. Befészkelte magát az orrba és nem engedett be mást. Se virág, se a szél. Csak Apa. Kesernyés pára az üvegajtón, sorra lógatott zakók. Apa átláthatatlan vonalakra építette a napjait. A keskenyre és a szaggatottra. Kifejezetten azokra, amelyek nem visznek semerre. Párhuzamosok nélkül, lassú és csendes vonulásban távolodott tőlünk. Anya pontként figyelte cikázó mozdulatait. A szekrény pedig egyre többet nyílt ki. Apa nélkül öltöztette magát. Zoknit húzott, kalapot vett és elment. Valahova. Magával vitte az asztalt, a széket, és a lámpát. Anya próbálta őket a kilincshez kötni. Vaskos madzaggal fonta körbe a testük, de azok menni akartak. A kenyérrel, a fénnyel és Apámmal. Húzták magukat túl az ajtón, ki az utcára. Anya meg a dereka köré fonta a madzagot, mintha Apám karja lenne. Lassan bomlott ki a sprőd fonál. Apa csak ment, meg sem állt. Vitte őket, a fényképezőgéppel, a bőrönddel. Nekünk a mosógép zakatoló dübörgése és az öreg varródoboz maradt csak. Anya ledobott szennyesként zuhant a padlóra. Csont nélkül terült el a régi szekrény helyén. Néztem a hús és vér nélküli anyagot. Meg akartam varrni. Kimosni és fércelni, majd újrafonni a szálakat, és kilógatni a szélbe. De Anya mozdulatlan feküdt. A szemei úgy csüngtek a mennyezeten, mint egy gomb a ruhán. Percek kellettek, amíg elengedte a fehér fal magányát. Az ölébe vette a varródobozt, finoman felnyitotta. Üres volt. Kivette a láthatatlan tűt és varrni kezdte a levegőt, a fájdalmat és Apám illanó illatát.

Mag

Fogyott tegnap óta. Hiába kérleltük, hogy egyen még. Ami benne lakott sokkal éhesebb volt nála, kristályfényű alagutakon nyelte el a testét. Nagymama tűrte. Vékony lett, mint a kopasztott libanyak. Anya kanalanként tömte. De csak a mája pukkadt ki és apró léggömbként repült fel a gyomráig. A bánat fújta feszesre, a rák harapta ki. Anya a cseresznyéket szorongatta, mintha Nagymama szíve lenne. Piros és kemény. Ültek. Hallgatagon és félszegen. Anya vizet töltött, Nagymama szelíd alázattal kísérte a kezét. Összeért a tekintetük. Hallgattak.

Régen a kertben volt ekkora csend. Az asztalterítőről ömlött csak az eső. Műanyag emlékek. Szintelen és szagtalan esőcseppek. Anya törölgeti. Nagymama nézi a halat a tányéron. Kék szemek, homályos viharok. Nem eszik senki, a gyomrunk satuba szorult. Anya felugrik és elrohan. Nagymama nézi a kövér felhőket, mint egy vastag paplant. Fulladunk.

Nagymama hajszálanként varródott a halálhoz. Anya hiába fésülte. A bőre lassan keményedett és puhult vékonnyá, hogy a csontok kibújhassanak alóla. Köröket írt a levegőbe, egyre kisebbeket. Aznap csak felemelte az ujját és feltartotta a plafon felé. Megfordult. A deszka mereven támasztotta a testét, mint régen a cseresznyefa árnyéka a hátát. Nagymama hajnalban bújt ki a fehér hálóingjéből, meztelen vitték az Angyalok. Könnyű hajóként lebegett át Anya arcán, aki csak ült, nézte az egymáshoz száradt cseresznyemagokat. A fésűt, az üres ágyat. Hallgatott.

Az üveg bőre

Reggel más arca van a halálnak. Frissebb és könnyedebb. Éjszaka magára húzza az alvilág összes anyját. A méhüket, a fogukat. Elveszik bennük. Nagyapa hajnalban ment el. A kórházban lemérték, mint egy megfáradt malacot, ami már nincs vágósúlyban. Túl könnyű lett. Ismertem a súlyát. A körvonalát és a szagát. Kislánykorom óta vonzott magához, mint a mágnes. A tó. Benne lakott a város. Házakkal és utcákkal, keskeny kéményekkel és lámpafénnyel. Néztem, a szemein át, ahogy mocorognak az emberek, a tárgyak. Üvegváros. Ólom és öntött fény. Soha nem láttam, ahogy alszik. Nem láttam a szemhéját, mint ajtót. Csak a mozdulatlanságot, csak a kirohadó falak sárgálló foltjait. Akkor is csak feküdt. Mint egy félrefújt üvegpohár, amit kitettek. Nem sikerült. Túl színes és kemény lett. Csálé. Emberi. Tisztán láttam benne a halakat és a savós eget. Messze nyúltak az arcán, a csontjain. Akár a fák a domb oldalában, belenyugodtak a Nap szaggatott fényébe az érzékei. Békésen. Másik anya ette és falta szét. Másik születés bontotta apró szilánkokra. Kimosott csillagok a fehér folyosón. Finom bőr, mint a homok. Kavicsok az ujjaim. Maradnék vele a hűvös és négyszögletes várakozásban. De ez csak test. Megtört forma, kifosztott szín.

Soltész István: Ugyanaz a folyó