A Lakodalom előző részei itt olvashatók: Szertartás, Nászmenet

*

Fogyasszák egészséggel a zöldségtálat, mert ugyan van a portán elég állat, de nem fogadták el az euthanáziát! Van itt még sör, bor és pálinka, zene, lányok, s más finomságok, és ki, mit fogyaszt, szíve szerint honorálja azt, hogy a friss házasokat támogatva holnap könnyebben induljon közös életük első napja! – zengett Béla, az ideiglenes vőfély szónoklata, aki a fő fogást konferálta fel a vendégseregnek.

Vigadalom hangja töltötte be a helyiséget, miután lenyugodtak a kedélyek. A nagy tömeg közös terefere közepette étkezett. A falatozás alatt honoló barátságos hangulatot lejátszóból szóló zene alapozta meg, s a zenészek helyett felfogadott táncoslányok nyüzsgése varázsolta pikánssá az összképet. Az egyik asztalnál italkóstoló az ínyenceknek, a másiknál vérpezsdítő rúdtánc, a harmadiknál izgatott hangulatú kártyaparti zajlik éppen kizárólag nagy tétben, hogy mindenki összebarátkozzon, a lakodalom pedig megtérüljön.

Az ifjú pár fáradtan pihegett a legnépesebb asztalfőn. A vőlegény egyenes tartással ült, arca rezzenéstelen, elbóbiskolt éppen, miközben az ifjú asszony illedelmesen társalgott a régen látott rokonokkal. A nő olyan szép volt, mint az ékköves jegygyűrű, melyet fehér selyemmel bélelt díszdobozban kapott kedvesétől. Tekintete ragyogott, mint a gyémánt, és bárki azt gondolhatta volna, hogy a közelgő nászéjszaka bűvölete varázsolt enyhe pírt az arcára, azonban Ő teljesen másról ábrándozott:

– Ugye majd a válásunkat is megünnepeljük! – fordult szerelmes áhítattal újdonsült férjéhez, hirtelen kizökkentve a révületből.

– Hát persze Drágám! Az életben sokszor válnak az emberek, de mindenki tudja, hogy az első a legemlékezetesebb, és azt meg kell ünnepelni! – Válaszolta a férj zavartalan természetességgel, rutin kérdésre adva rutin választ, ahogy akkor szokta, amikor a nő megkérdezi tőle: „Ugye Drágám, nem vagyok kövér?”, és a férfi némi felháborodást színlelve rávágja a nemleges választ, megerősítve a nő önértékelését, és azt a hallgatólagos megállapodást, hogy az ilyen jellegű kérdésnek már a gondolata is badarság. Hogy az ő szépséges és az elhízás még csak gondolatban sem találkozhat, hiszen az lehetetlen, még annak ellenére is, hogy a szépséges asszony hamarabb lépett frigyre a bonbonos dobozzal, mint a férjével. Ez az aprócska színjáték megszokássá kövesedett, de mindig megnyugtatta a nőt, a férfi pedig olyan masszív falat épített az őszinteség és a tények közé, hogy azok sosem találkoztak, s éppen ezért vált a férfi a nő legjobb barátjává.

– És ugye utána elutazunk valahová? – folytatta kislányos lelkesedéssel az asszony.

– Mit szólnál Mallorcához?

– Jaj, annyira imádlak, hát persze, csodálatos lenne! – És együtt örültek, a nő kitörő lelkesedéssel, a férfi révetegen.

Körülöttük zajos forgatagként dübörgött az élet. A megszelídült tömeg örömittasan mulatta az estét az ifjú pár tiszteletére, s mindenki megtalálta a társaságát. Már a szülők sem verekedtek. A menyasszony édesanyja meghatottan gyújtott cigarettára a bejáratnál, és könnyektől csillogó szemmel nézte felnőtté váló lányát:

– Nézd, Klárikám! Milyen aranyosak együtt! – szipogott Julika meghatottan.

– Első nagy szerelem! Már alig emlékszem, milyen az!

– Én emlékszem: mindig ivott és elkártyázta a pénzemet! Ő volt az igaz! De az élet megy tovább, hiszen az üzlet az első!

– Ne is mondd! Ha jól sikerül az ötödik válásom, becserkészem a Bélát a szomszédból, és pár éven belül enyém lesz az egész domboldal – mosolygott Klárika elégedetten.

– Tudod, mi az alapszabály: ismerőssel soha! – Julika gyorsan félretette az érzelmeket.

– Mit tegyek, ha a szívemhez nőtt a környék? Itt akarok megöregedni! Egyébként is, inkább hagynánk, hogy a Kemény-família tegye rá a kezét? – Klárika szenvedélyesen gyűlölte a szomszéd utcában tanyázó Kemény családot. Sosem értette, hogyan lehet olyan erkölcstelen életet élni, mint ahogyan ők teszik: házasodnak és elválnak, hogy aztán a vagyonmegosztás és az ismeretségek bővítése által szélesítsék a befolyásukat. Klárika mély megvetéssel gondolt rájuk, miközben kósza mosolyt varázsolt arcára áhított jövőjének felvillanó képe, hogy elveszi Bélát, megosztják a vagyonukat, majd a válás alkalmával minden őt illeti meg, a férfi pedig részesedést kap, ahogyan feléjük szokás.

Remélem, a lányomnál is gyorsan elmúlik a szerelem! – folytatta gondolatát Julika. – Egy-két év, aztán jöhet a vagyonmegosztás. Persze csak igazságosan: ö viszi a házat, a férje a gyereket. Egy pillanatig majdnem újra elérzékenyült, de a céltudatosság, mely köré az élete szerveződött, mindig két lábbal a földön tartotta és arra sarkallta, hogy új célt találjon:

– Látod azt a férfit ott? – kérdezte Julika megkomolyodva.

– Melyiket? – kérdezte Klárika a beszélgetés fonalát kutatva.

– A barna hajút, krémszínű nadrágban és fehér ingben. Éppen a lányommal beszélget.

– Aha, látom.

– Jóképű! Lehet, hogy Ő lesz a következő áldozatom!

– Nem értem.

– Mit nem értesz? Ha elválok, Ő lesz a következő férjem.

– De Juli! Egy éve együtt vagytok! Tudod, a Péter!

– Igen?

– Igen!

– Akkor miért a Janival élek? – Julika arcára őszinte döbbenet ült. Felidézte az elmúlt éve fontosabb eseményeit, azonban se újabb házasságra, se Péterre nem emlékezett.

– A válás óta nem költöztél el?! – hüledezett Klárika.

– Tavalyelőtt szó volt a szétköltözésről, mert láttuk, hogy jó áron eladhatjuk a kéglit, de aztán valahogy elsikkadt.

– Pedig egy éve hozzámentél Péterhez!

– Már kezdem érteni, miért volt hiányérzetem – sóhajtotta Julika megkönnyebbülten. – De így megnyugodhatok, hiszen semmi fontos!

Ahogy az idő haladt előre, úgy szaporodtak a kifogyasztott szeszes üvegek és az incselkedő mondatok. Kezdetben csak piszkálták egymást az emberek, majd lassan sértődésbe torkolló viták születtek. Az egyik sarokban Sándor lökdösődött fia édesanyjával, majd rövidesen csatlakozott hozzájuk a két másik ex-felesége és jelenlegi hitvese, míg nem valóban elszabadultak az indulatok. Évtizedes sebek szakadtak fel újra, ahogy előkerültek az elvarratlan érzelmi szálak, s a férfi arcán elcsattant az első pofon. Ezt rövidesen követte a második, a harmadik, aztán a tízedik és a sokadik, mire a vőlegény közbelépett. Szerencsétlenségére azonban Ő sem egyedül érkezett, követték az apósai, akik bortól ittasan kérdőjelezték meg a férfiasságát, és hiába intette őket csendre a menyasszony, rövidesen az ifjú férj anyósa is csatlakozott. Néhány indulatos percet és számtalan indulatos mondatot követően már az egész násznép lökdösődött, ki-ki a maga sérelmének hangot adva, s nem kellett sok idő, hogy valaki fején eltörjön az első üveg is. Ezek után eltört néhány tányér, egy pár pohár, néhány szék, majd helyet változtatott néhány asztal, és átalakították a válaszfalat is. Többen a földre kerültek és dulakodtak, míg mások a földre taszították partnerüket és ott rugdosták tovább. Az ifjú pár óvatosan kászálódott ki a rokonok csődületéből, és tisztes távolból próbálta megbékéltetni a feleket, de mind hiába. Mlg a vidáman cseverésző drukkerek is elképedve állapították meg: „Felháborító! Úgy viselkednek, mint az állatok!”. A vita lassan a vagyonmegosztás témájára koncentrálódott, a dulakodó rokonok pedig két csoportra váltak, a vőlegény rokonaira és a menyasszony rokonaira.

– A lányotok ki akarja semmizni a fiunkat! – ordította a vőlegény tábora.

– A fiatok egy nyápic! Sosem fog tisztességesen elválni! – kontráztak a menyasszony pártolói.

– A tisztességes vagyonmegosztás az első! Fektessük írásba!

– Tévedés! A vagyonfelhalmozás az első!

– Azt akarják mondani, hogy az egyik fél mindenképp rosszul jár?

– Miért?! Inkább hagyjuk, hogy megszerezze a környéket a Kemény-família? – És ahogy elhangzott az utolsó mondat, hangos tapsvihar zavarta meg a veszekedő feleket. Az emlegetett szamár megjelent: a Kemény-família színe-java állt a bejáratban. Nem békével érkeztek, és ezt szóban is nyomatékosították, amikor az általuk nem engedélyezett lakodalomra tettek célzást:

– Azt hittétek, szó nélkül hagyjuk, hogy a gyerekeitek házasságával rátegyétek a kezeteket a környékre? – Mire a vőlegény apja és a menyasszony anyja előlépett, és egy-egy poharat vágtak az érkezők közé:

– Ez itt a mi üzletünk! – ordította Sándor indulatosan, mire a Kemény-família vezetője válaszképpen egy pezsgős üveget vágott a falhoz, ami azonban visszapattant és olyan erővel csapódott a feladó arcába, hogy az menten elájult. Mivel azonban ezen a vidéken sosem az számított, hogy milyen eszközökkel érte el valaki a végeredményt, hanem, hogy mi a végeredmény, így a Kemény-família vezetőjének önkiütése szükségszerűen vonta maga után a verekedést. Újra elszabadultak az indulatok. Az első pofont ismét Sándor kapta, azonban a nap folyamán először legalább olyasvalakitől, akihez sosem fűzték rokoni szálak. A lakodalom újra tömegverekedésbe torkollt. Az ifjú pár a padlón kúszva menekült és próbálta kihívni a rendőrséget, mielőtt azonban bármi is történhetett volna, hangos lövések zavarták meg az ünnepi programot. Az emberek riadtan vágódtak a földre. Muszklis Fityisz állt az ajtóban. Leugrott rendezője hátáról és közelebb lépett. Alaposan megszemlélte az állapotokat, majd dörgedelmes hangon így szólt:

– Ha elet lenni nehez, te kell kuzd kemeny! Soha meghatral, tart ki es Die Hard! – Újra megemelte cowboy sapkáját, és mielőtt bárki megkérdezhette volna, hogy mit jelent a magyartalan mondat, a vadnyugati bölcs felpattant a rendező hátára és félelmetes lövéssorozatok kíséretében elvágtatott. Mire az emberek felocsúdtak, a rendőrök is megérkeztek.

Hajnalodott. Béke honolt mindenütt. Már nem hallatszott ordítás és jajveszékelés a betört ablakú házakból, már nem lángolt egyetlen kuka sem. Nyárvégi langyos szellő kúszott végig az útmenti pázsiton és sodorta annak édes illatát. A füvön friss harmat csillogott, hogy még az út és a föld is nyirkos lett, akár csak a lépcső, ahol az ifjú pár összebújva merengett:

– Nem akarok elválni – törte meg a csöndet az ifjú feleség.

– Komolyan? – kérdezte a férj meglepetten. – Hát nem arra vágysz?

– Nem érdekelnek az anyagiak! Azt hittem, hogy ez egy szép tradíció, amit tovább kell örökíteni, de már látom, hogy az egész csak a pénzről szól!

– Örülök, hogy így látod!

– Te sosem akartál elválni? – kérdezte a lány megilletődve.

– Csak is miattad! Szerettem volna, hogy boldog légy!

– De hát én melletted vagyok boldog!

– Akkor hát, Kedves hölgyem! – a férfi felállt és a kezét nyújtotta a nőnek – Indulhatunk?

– Nagyon kedves Öntől, Uram! – mosolygott a nő, és egymásba karoltak.

A Nap élénkvörös színben bukkant fel a hegyoldal mögött. Sugarai pajkosan szaladgáltak a romok fölött, beszűrődve minden ablakon. A csata helyszínén egyetlen hintaágy állt érintetlenül, benne egy fiatal lány és egy fiatal fiú hevert egymásra terítve, mint két paplan. Hosszú két nap állt mögöttük, az egyik átmulatva, a másik ájultan. Mégis, maguk sem gondolták volna, hogy milyen szerencsések. Lassan ébredezni kezdtek:

– Hol vagyok? – nyöszörögte a lány bágyadtan, a fiú öléből feltápászkodva.

– Fogalmam sincs! – motyogta a fiú álmosan.

– Emlékszem rád! – fanyalgott a lány. – Te vagy az a srác, aki egész este olyan idegesítően nyomult!

– Azt hittem, elhagytad a cipőd, és utánad akartam vinni! – magyarázkodott a fiú szégyellősen, és előhúzta a zsebéből a szerzeményt.

– Egy kristálypohár?!

– Meg tudom magyarázni! – feszengett a fiú, mire a lány kedvesen elmosolyodott:

– Te még hiszel a mesékben?

– Meg tudom magyarázni! – enyhült meg a fiú – Csak előbb keressünk valamit, amivel hazajutunk, és közben elmondom.

– Kíváncsian várom!

Ösztönösen egymásba karoltak, bár kissé megilletődve. Halvány mosoly oldotta fel szégyenlősségüket, s olyan harmónia alakult ki köztük, hogy mi sem volt természetesebb, mint összebújva andalogni a felkelő nap fényében. Alakjuk lassan elhalványult a távoli messzeségben, s életükben először történt, hogy a szerelem megelőzte a testiséget! – zárta sorait Jani a kormány mögött ülve, és beindította az autót, míg Béla halkan zokogott, és elhajtottak a táncoslányok kíséretében.

Soltész István: Megjelölt fa