A Kultok II. Online kulturális folyóiratok c. konferencián – MODEM, Debrecen, 2013. március 29–30. – elhangzott előadás szerkesztett változata

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Barátaim, rómaiak!

A programban előttem szereplők említettek már egyet s mást abból, amit előadásomban el kívánok mondani, ezért kérem, legyenek elnézőek velem, ha úgy látszik, hogy olyasmit mondok, ami nem tűnik egészen friss gondolatnak. Az ismétlés inkább a hasonló problémalátás eredménye, semmint a szellemi lopásé. (Vagy ha azé is, hát inkább nekem higgyenek, mint a tulajdon érzékeiknek.)

Hogy a kultúra szerepe átértékelődik, hogy kicserélődnek a platformok, amelyeken az ún. kultúra (vagyis az a tudás- és ismeretszegmens, amit mi kultúrának nevezünk) megjelenik: közhely. Mint ahogy az is, hogy az anno a felsőoktatási intézmények mellett és nyomtatott sajtótermék köré szerveződött értelmiségi műhelyek a kilencvenes évek végén itthon is megjelenő és a mindennapokban gyorsan elterjedő internet (a néhai 1.0-ás hálózat) hatására új megjelenési teret kaptak, és az új publikációs terek saját alkotóműhelyeket hoztak létre (Előszezon, Telep Csoport, Körhinta kör stb.). A médiafogyasztás struktúrája, az irodalmárok által olvasási stratégiáknak nevezett szokásrendszer pedig eközben (többször is) gyökeresen megváltozott.

Jelenleg – ha jól számolom – a harmadik, vagy a negyedik ilyen, az olvasás szokásainak és az információs közeg gyors átépülésének forradalmát, a mobileszközök és a rájuk írt tartalmak forradalmát éljük. Ám amíg az egyel ezelőtti struktúrához képest az új médium vadonatúj szerkezetét is hozta az információhoz való hozzáféréshez, addig a régiebbi taktikák és stratégiák most műkőképesek maradtak. Például eddig a keresőmotoros böngészés illetve a keresőoptimalizálás hatékonysága alapvetően determinálta, hogy mennyien és milyen gyorsan jutnak hozzá egy-egy, az interneten megjelenő tartalomhoz, a különböző RSS olvasók, de főleg a Facebook, a Twitter, Tumblr és mondjuk a Google+ nevű, közösségi médiumok szélesebb körben való elterjedésével egy-egy tartalomszolgáltató oldal frissen közzétett híreire, legújabban megjelenő tartalmaira fel is lehet iratkozni, ami tovább gyorsítja az információk eddig is villámgyors terjedését, ráadásul ott és helyben, egyfajta hive-mindként működve ki is egészíthetjük vagy interpretálhatjuk a friss információt.

A befogadó aktivizálásának korát éljük – újra. Az oralitás korának egyfajta feltámadásáét, amelyben a szerző újra kétséges, a szöveg újra képlékeny és változandó… nevezhetjük ezt akár digitális oralitásnak is.

Véleményem szerint e sokadik információs világforradalom beköszönte a lehető legjobbkor talált a magyar kultúrára. Hazánk folyamatos ritkábban pro időnként pedig kifejezetten regresszív fejlődésében vannak történelmi pillanatok, amikor a politikai hatalom átértékeli, mert elkölthető közpénz szűkében lévén átértékelni kényszerül a kultúratámogatás rendszerét, ahogy erre kényszerülnek a válságot megérző, a privát szektorból érkező mecénások is. S ez kikényszeríti azt, hogy e műhelyek az új médiában keressenek olcsóbb megjelenési platformokat maguknak.

Szűkebb témám, a webes megjelenések kritikája mellett épp ezért néhány szót erre is érdemesnek gondoltam pazarolni, mert tudom, sokszor e nagyon fontos orgánumok „társadalmi munkában”, önként, inkább fizetve, mintsem fizetséget várva készülnek.

Előadásom témája tulajdonképpen a külcsín, az is olvasói szempontból; a belbeccsel – nem számítván magamat az ehhez értő irodalmárok közé – nem kívánnék foglalkozni. Magam jóval felületesebb témákban szoktam gondolkodni; a webdesign, a megjelenés és az ez által lehetővé tett interpretáció érdekel. Ez egyfajta bölcsész-informatika. Tehát jobbára csak kattintgatok, aztán leírom, hogy mit tapasztalok.

Egy kis mókára hívom a közönségemet. Kérem, képzeljék el, hogy amiként Paul de Man a szövegekkel kapcsolatban mondja, úgy a digitális megjelenésnek is van egy ún. „retorikai olvasata”, egy olyan önmagán túlmutató sajátossága, amelyet felfejtve olvasóként is egyre mélyebben nyomakodhatunk bele abba a nemvalóságba, amit az alkotó, teremtő kreatív szándék elénk tárni igyekszik. A digitális kor hajnalán már azért jócskán túl vagyunk, úgy gondolom elvárható, hogy egy-egy webes megjelenés több akarjon lenni, mint puszta papírpótlék. Meglehet persze, hogy ez marginális kérdés, de szerintem nem kevésbé érdekes, mint az, hogy milyenek egy máskülönben kiváló vers akusztikai jellemzői, a ritmikája és a verslábai. A honlapok ritmikáját és hangzását HTML-, XHTML- vagy Word Press-kódokban írják és kattintásokban mérik.

A tartalmak tekintetében, amit manapság egy weboldaltól elvárunk, már csak-csak érvényesül a multimédiás tendencia, hiszen mozgóképek, videók, hanganyagok és a digitálisan elérhető vagy elképzelhető lehetőségek megannyi példáját hozták már az előttem megszólaló előadók is az internet mint kultúrahordozó és -alkotó közeg, a web 2.0-ás megjelenések és a 3G-s technikai eszközök nászából keletkező irodalomnak, művészetnek, kultúrának. Ám érdekes módon magának az e műalkotásokat megjelenítő közegnek, a honlapnak sokkal kevesebb figyelmet szentelünk, pedig az is komoly eszköze lehet a kultúráról való tudás megismerésének.

Feltételezem, akadnak Önök közül, akik elolvasták a konferenciaprogramot, benne azt is, hogy az elemzendő folyóiratok webes megjelenéseinek kritizálásához sorhúzást ígértem. Nos, sajnos ezt az ígéretemet idő hiányában most nem tudom betartani, ezzel is bizonyítva Jean-François Lyotard igazát a teljes individuális szabadság elérésének lehetetlenségében. Hogy egy másik nagy nevet is bedobjak: Jacques Derrida ismeretelméleti gondolatait parfrazeálva mindez annyit tesz, hogy egyrészt a fölénk növő civilizációs felépítmény átláthatatlan kuszasága miatt elve hiú ábránd a kultúráról teljes vagy legalábbis átfogó képet alkotni, másrészt meg azt, hogy a tudás, így a kultúráról való tudás maga is csupán a számunkra elérhető, nekünk hozzáférhető és tőlünk megragadható töredékek, szilánkok összessége. Így tehát azt a módszert követem, amit a lentebb tárgyalt online folyóiratok is; alapos megfontolás után a befogadó elé tárom a számomra leginkább figyelemre méltónak bizonyult alkotásokat.

Az új internet, a Web 2.0 (vagy magyarul a Második Hálózat) és az ehhez csatlakozó 3G technikai eszközök nagyszerű lehetőséget kínálnak arra, hogy a kultúra létrehozói és fogyasztói közötti, a XXI. századra visszafordíthatatlanul elmosódó határvonalon zajló interakciót tovább demokratizálják, és persze arra is, hogy tovább demarkálják.

Ha eszerint szeretném osztályozni az egyes online kulturális orgánumokat, amely osztályozás természetesen önkényes, ugyanakkor bizonyos szempontból érvénytelen is, akkor három alapvető kategória jut az eszembe. Az első, a klasszikus 1.0-ás internetes megjelenés, ami legdurvább formájában az offline folyóirat PDF-fájlokként feltöltött lapjait, illetve olyan megjelenéseket jelent, amelyek esetében pusztán a nyomtatott tartalom online publikációja volt az eredeti szándék.

Ilyen például az alfoldfolyoirat.hu, ami nem egy önálló online folyóirat, hanem az Alföld (folyóirat) online leképeződése. Nagyon egyszerű, kéthasábos felület, minimálmenü és szöveg, az egész csak feltöltésre szolgál, valószínűleg saját fejlesztés, bár sem erre, sem a honlap működtetőjére nem utal az impresszum. A főoldalon a mindenkori friss lapszám ajánlója látható, alatta a hírek. Áttekinthető, lényegre törő, elegáns konstrukció. A létrehozóknak nem volt céljuk az olvasó aktivizálása, a kommentelési lehetőség zárt (regisztrálni kell), nem tudunk lájkolni, nem mutatnak linkek az alkotók Facebook-adatlapjához, megspórolandó az életrajzot. De ugyanígy nem irányítják az olvasót külső linkekkel vagy programajánlókkal, noch dazu hirdetésekkel, és nem is kívánják kiszolgálni őket, nincs keresőablak, nyomtatási vagy RSS illetve hírlevélre való feliratkozási lehetőség. Ráadásul meglehetősen ritkán frissül, 2012-ben például 7 azaz hét darab hír került fel az Alföld hírek menüpont alá, idén 4, ebből kettő értesítés a friss lapszámról, ami egy havi rendszerességgel megjelenő folyóirat esetében fölösleges. Mindez elegánsan távolságtartó, mégis intim a maga konzervatív módján, nincs semmi más jelen, csak az olvasó és a szöveg, hófehér lapon fekete betűk azoknak, akik szerint az olvasás és az olvasottakról való gondolkodás magánügy.

Ugyanilyen 1.0-s verzió a Jelenkor online példánya. A főoldalon a folyóirat sárgája fogad. A kivitelezés ezúttal háromhasábos, minimálmenü – szöveg – bannerek felosztásban. A szöveges részben szintúgy elől található az aktuális lapszám tartalomjegyzéke, alatta közérdekű információ, ezúttal az alapítvány közhasznúsági jelentése. A sablon nem tartozik a bonyolultabbak közé és évek óta változatlan, az alul feltüntetett dizájner valószínűleg csak egyszeri megbízást kapott. A menüsorban található impresszum szintén nem tér ki a honlap üzemeltetőjére. Sajnos túlságosan frissnek sem mondható, a POSzT színházi találkozóra felhívó banner például 2011-es. Az olvasó aktivizálása itt sem működik, nincs pl. lájk- vagy kommentelési lehetőség, csak egy szavazás és vendégkönyv, amelyben 2010-es az utolsó bejegyzés. Az olvasó irányítása és a kiszolgálása viszont valamelyest igen. Találunk társoldalra mutató bannereket (pl. Műút vagy Litera), van repertórium és egy kis programajánlás, bár csak helyi érdekeltségű és elavult (POSzT), van keresőablak és hírlevélre is fel tudunk iratkozni. Nagy pozitívuma viszont, hogy – ellentétben a megszokástól – a Jelenkor bőkezűen bánik az írásokkal, az online verzióban megtalálunk mindent, amit a nyomtatottban, nincs olyan, ami csak nyomtatva jelent volna meg. Az egész írásközpontúan funkcionális, mint egy könyvtár, Jelenkor Könyvtár, amiben a kinyúlt kardigános könyvtáros nénik segítségével mindent meg lehet találni.

Ugyanitt kap nálam helyet például az egyébként kiváló és a figyelemreméltó webes jelenléttel bíró Amúgy.hu is. Ez láthatóan egy offline közösség, az Debreceni Egyetem Irodalmi Körének megjelenése, tehát a tulajdonképpeni munka nem a számítógépes hálózat létrehozta virtuális térben zajlik. Amiért utóbbit külön megemlítve is ki szeretném emelni a többi hasonló közül, az az, hogy esztétikai szempontból kifejezetten tetszik, mert egyrészt a főoldalként bennünket fogadó ún. „borító”, másrészt pedig azért, mert erről a virtuális borítóról továbbkattintva végiglapozhatom az összes eddigi megjelenésüket, beléphetek a közösségi oldalon létrehozott lapjukra, kedvemre szálazhatok, olvashatok, tocsoghatok az általuk létrehozott virtuáliában, tehát gyakorlatilag minden lényeges információhoz hozzáférést kapok, van lájkolási lehetőség is, sőt: meg is oszthatom a bejegyzéseket. Ennek ellenére nem látszik még WEB 2.0-ás szinten belakottnak az egész komplexum, néha olyan, mintha egy lezárt egyetemi kampusz területén, vagy tök üres folyosókon bóklásznék, vagy Lorenzo von Matterhorn weboldalain.

A kiváló keresőoptimalizálás aligha véletlen, ha azt vesszük, hogy a DEIK csoporthoz köthető többi online megjelenés (pl. a félOnline vagy a prae.hu) is hasonló beállással, Facebook-lappal, némelyik pedig még pozicionáló jellegű Wikipédia-bejegyzéssel is rendelkezik.

A következő, sorban a második csoportnak akár a „Profiliga” nevet is adhatnám. Olyan tartalomszolgáltatók kerülnek nálam ebben a dobozba, amelyek alkotói hivatásszerűen foglalkoznak a kultúraközvetítéssel, például itt kap helyet a Fidelio, a Színház.hu, a Litera, a Librarius és pl. a PORT.hu. (Elnézést kérek, ha kihagytam volna valakit.)

Régi kedvencem a Litera irodalmi portál. 2008-ban A Vörös Postakocsiban megjelent egyik publikációmban már foglalkoztam velük, s örömmel tapasztalom, hogy azóta a minőség mit sem változott. A főoldalra érkezéskor egy kétharmad-egyharmad arányban osztott sablon fogad bennünket, tipográfiája első látásra is áttekinthető: a logót is tartalmazó fejléc alatt a legfrissebb írás ajánlója található, közvetlenül alatta két hasábra bővülnek az ajánlók. Tulajdonképpen csomó- és elágazási pontok a Litera saját oldalaihoz. Elsőre is látszik, hogy profi munka, de azért megnézem az impresszumot is. Hát persze: profi webdesign, saját arculattervező és külön informatikai menedzser. Az oldal RSS-szolgáltatást és hírlevélre való feliratkozási lehetőséget kínál mindjárt a fejlécben, ezen felül saját motorral működő kommentszolgáltatásuk van, amit a látogatók láthatóan gyakorta használnak (hasznos dolog ez, hiszen így nem történhet meg, hogy tudtukon kívül elszáll a kommentszerver). Mindezt megfejelik még egy keresőszolgáltatással és egy – az idézetposztolás idegesítő szokásának hódoló olvasók számára kitalált – Facebookos idézetposztoló eszközzel is. Apropó Facebook: lájkolási lehetőség minden egyes bejegyzés címe mellett és alatt, de ezt tulajdonképpen el is vártuk, miután a folyóiratnak saját Twitter és Facebook lapja is van.

Ellentétben a Jelenkor.net-tel amely bannerjei közt a Szigetvári Takarék is megtalálható volt – valószínűleg támogatóként került oda – a Literán csak kulturális vonatkozású hirdetéseket találtam.

Ezek mellett, mintegy versengve látom azokat az orgánumokat, amelyek ugyancsak az ún. Második Hálózatot ki- és felhasználva adnak a magyar kulturális palettához új vagy újrakevert színeket.

E harmadik csoportban elsősorban a Dokk.hu, a látszólagos szerkesztetlenség ősállapotában leledző, de tökéletesen olvasóbarát honlap képe úszik itt elém gondolatban. Digitális időszámításban valóságos paleontológiai lelet, a sablon valószínűleg még a 2000-es alapítás évéből származik, s bár a Dokk.hu megélt már több vihart (legutóbb ha jól emlékszem néhány évig nem volt elérhető), de a Jónás Tamás és Lackfi János által alapított, tehetségkutató lap Korányi Mátyás főszerkesztésében, rengeteg cserélődő szerkesztővel ma is rendületlenül működik, napi többször is frissül, szinte bizseg a kulturális térben. A funkciók és a tartalom egysége itt a legletisztultabb, az író és az olvasó közötti határ pedig a legelmosódottabb, ez a legautentikusabb általam ismert web kettes kulturális online entitás.

A Dokk.hu nagyjából a képernyő középső felét elfoglaló főoldali sablonja a fejléc alatt egynegyed-kétnegyed-egynegyed megosztásban tartalmaz ajánlókat (balra pl. a már elbírált és „maradandDokknak” ítélt veresek közül), középen egy-egy változó verset, és jobbra pedig a Pofavizit címszó alatt szerzőajánlásokat, majd egy, az Irodalmi Jelen című folyóiratra való utalást: linket. A 3G működés gátjának itt egyedül a lap szinte multimédiaellenes kialakítását vélem; nehéz lehet ide videómontázsokat, hanganyagot vagy akár hipertexthivatkozásokat is föltölteni.

Elnézve azt, ahogyan az elmúlt években mind hazánkban mind a nemzetközi színtéren előfordult – így járt nemrég A Vörös Postakocsi mellett hasonlóan fontos társa, a Newsweek is –, hogy költséghatékonyság okán nyomtatott folyóiratok szűntek meg, vagy költöztek át teljes egészében az internetre, azt hiszem, hogy ez a sors vár a hazai kulturális műhelyekhez kötődő publikációs terek nagyobb részére is. Ez azonban, noha látszólag gonosz, de nem feltétlenül rossz dolog. Először is sokkal több ember számára lesznek hozzáférhetőek ezek az orgánumok kül- és belföldön egyaránt, ráadásul a webes megjelenések technikai segítségével lehetővé válhat az olvasó tényleges aktivizálása, irányítása és jó értelemben vett kiszolgálása. Az pedig, hogy ezzel a lehetőséggel melyik szellemi műhely miképp kíván élni, kinek-kinek saját ügye és felelőssége.