Manapság tíz percbe telik mindössze a branyiszkói hágón átkelni, ha az alagutat választja az ember, s onnan Poprád sem sokkal több már. A hegyek gyomrában megtett villanyvilágításos öt kilométer után szinte rögtön felbukkan előttünk a panelerdő a Tátra aljában, s mögötte az irdatlan hegytömeg.

A négysávos sztráda bevisz a lakótelepre, melynek egyik tízemeletes házában, egy régi bútorokkal és festményekkel agyonzsúfolt, szűk lakás nagyobbik szobájában, az ablak előtti öblös fotelben ül Wieland Anna. Ölében sötétkék bársonyba kötött kapcsos könyv, melyet nem nyit ki, olykor azonban meg-megrebben a keze rajta. Az idős hölgy egyedül – jobban mondva a macskájával – él a lakótelepi lakásban, s mindennapi szertartásai közé tartozik teaidőben a fotelben üldögélés.

A lakóteleptől karnyújtásnyira a Tátra hófödte csúcsai magasodnak, de egy ugrás Késmárk, Lőcse, Farkasfalva vagy Kassa és Nádasd is, életének főbb helyszínei. Egy alig száz kilométeres sugarú kör a Felvidéken és a Szepességben, ahol évszázadokon keresztül békében élt együtt szász és tót a magyarral, evangélikus a katolikussal. Ahol természetes volt, hogy három nyelven beszélnek, hogy Lőcsén a német és magyar darabok mellett Štúr szlovák nyelvű színművét is bemutatják Probstner Apollónia, a polgármester feleségének színpadán. És ahol 1938-ban, húsz év cseh uralom után, a kassai dóm előtt Horthy kormányzó ünnepi beszédében szlovákul is megszólal, és ígéretet tesz a szlovák nyelv és kultúra megőrzésére.

A poprádi lakótelep hatodik emeleti lakásának ablakából tulajdonképpen semmi érdekeset nem lehet látni, s Wieland Anna sem a szemközti háztömb szürke panelblokkjait figyeli oly elmélyülten. A múlton rágódik. Azon a fényesen, amelynek legvégét gyerekként élte meg, s amelyről gyakran azt gondolja, jobb lenne elfelejteni, mint az ősök naplóinak gót német sorai között vagy a lőcsei magistratus jegyzőkönyveiben kutakodni utána. Nem azért szeretné olykor kitörölni az emlékezetéből ezt a múltat, mert a hírnév és gazdagság mellett sóvárgó, reménytelen szerelmekkel, pusztító féltékenységgel, fékevesztett indulatból elkövetett gyilkossággal, eszelős öngyilkossággal van tele, hanem mert saját jövőtlenségét látja benne. Pusztán a neve és származása miatt.

Wieland Anna cipszerek sarja. Az utolsók egyike. Ősei valamikor az 1600-as években, a Rajna-vidékről telepedtek a Szepességbe, ahol generális ükapja a napóleoni háborúkban véghezvitt hőstetteivel szerzett a családnak rangot és birtokot. Habár meg kell mondani, hogy a Felvidéken az igazán nagy vagyonok nem a földbirtokból, hanem a kereskedelemből vagy az ércbányászatból származtak, és rang vagy cím nemigen kapcsolódott hozzájuk, minek köszönhetően a társadalom sem kasztosodott különösebben.

Mindazonáltal ebben a multikulturális és korát messze meghaladóan toleráns szepességi olvasztókemencében a hét évszázadon át vezető szerepet játszó, német gyökerű szászok vagy cipszerek magyarabbak a magyarnál. Németül beszélnek, intézik hivatalos ügyeiket, gyakorolják vallásukat, leveleznek és vezetik naplóikat, ugyanakkor császári gárdatisztként a magyar szabadságharcra esküsznek fel, amiért tíz év várfogságra ítélik őket, 1918-ban pedig képtelenek a csehszlovák államra hűségesküt tenni, inkább öngyilkosok lesznek.

Mindezek ellenére, ha napjainkban megkérdezné valaki Wieland Annától, számára hol a haza, nem tudna rá válaszolni. Foteljében ülve rebben a keze a sötétkék bársonyba kötött kapcsos könyvön, amikor 1938 novemberének euforikus napjaira – a diadalkapukra, a díszmagyarba öltöztetett gyerekekre és öregekre – gondol, mert mindaz arra volt jó csupán, hogy hamis illúziókat ültessen a lelkekbe egy évszázadra, vagy még annál is tovább. Hiszen ha az első háború után két évtizeddel revideálni lehetett a nagyhatalmak döntését, és a haza kimentette az idegen, elnyomó nemzet karmaiból az övéit, miért hitték volna, hogy másodszorra veszni hagyja őket?

A Tátra felől fújó szél ritmusra veri az esőt az ablakon. A teaidő rég elmúlt, de Wieland Anna nem mozdul a foteljéből. Alexander Hunek, a farkasfalvi polgármester kora délután ment el tőle, jó órát időzött nála. Ő az első, aki Farkasfalváról több mint hatvan év múltán megkereste. Poprádra kellett beutaznia hozzá, nem mintha a tizenhét kilométer különösebb fáradságot jelentene bárki számára. Alexander Hunek számára kiváltképp nem, hiszen agilis fiatalember és olyan polgármester, aki tenni akar a pusztuló falujáért, melynek gyakorlatilag a közepén van még élet, a széleken lomos, szemetes, szakadt ajtajú, törött ablakú putrik sorakoznak, jövedelem és munkanélküli cigányokkal, akik között az számít valakinek, aki segélyt kap.

Farkasfalva, egyetlen egy lengyelt leszámítva, száz százalékban szlovák falu. Az igazsághoz tartozik, hogy németek és magyarok, a maguk nyolc, illetve két százalékával, még a boldog békeidőkben is kisebbségben voltak itt, az új évezredre azonban írmagjuk sem maradt.

A polgármesternek nincsenek világmegváltó tervei, mindössze az elnéptelenedést szeretné valahogyan megállítani. Kitörési pontnak az idegenforgalmat és a kulturális értékek ápolását tartja, s ehhez a feltételek tulajdonképpen adottak: Farkasfalva könnyen megközelíthető, egyre nagyobb ütemben épül az autópálya, és Poprádon még repülőtér is van. A Wielandok ősi fészke, a 17. századi kastély a Rákócziak pénzverő házaként funkcionáló egykori kúriával pedig vonzó kuriózum lehetne a tátrai üdülőhelyek turistái számára. És az lehet a kastélyparkban Wieland Babett márványszíves sírja is, amely zarándokhellyé kezd válni, mióta Jan Chalupkához, a szlovák irodalom nagyságához fűződő reménytelen szerelmét megfilmesítették, színdarabot és regényt írtak belőle.

A kastélyban a háború után a tanács rendezkedett be, majd amikor felépült az új községháza, a vetőmag nemesítő vállalat költözött be. A két szalont, a nagyebédlőt, a pipázót, a dolgozószobát és az emeleti nagyobb helyiségeket akkor szabdalták kisebbekre, műtrágyát, vegyszereket tároltak a csillagmintás, intarziás parkettán, amivel teljesen tönkretették, és az utolsó csillárig lába kelt a régi berendezésnek is, de mindennek ellenére, legalább volt gazdája az épületnek. A rendszerváltást követően, az állami vállalat felszámolása után azonban kezdetét vette a pusztulás.

A bejáratot az elvadult tamariska bokrok, tuják, rózsalugasok teljességgel megközelíthetetlenné teszik. Legfeljebb oldalról, egy rozoga kiskapun lehet belopakodni, de az ágak minduntalan az ember arcába csapnak itt is. A lépcső omladozik, a kétszárnyú ajtó leszakítva, az ablaktáblák betörve, a rozsdás zsanérokon a keretet nyikorogva hintáztatja a szél. Bent dermesztő hideg, bokáig érő törmelék, üvegcserép és bűz. A falakról a vakolat leomolva, a csillárok helyén csupasz drót libeg a huzatban. Csupán a mennyezet bordűrmintája emlékeztet a hajdani pompára.

A kúria sincs sokkal jobb állapotban, annak ellenére sem, hogy a restitúció során Wieland Anna visszakérte. A kastélyról lemondott, az érte és a birtokért kapott pénzből, egy osztrákkal társulva, vegyes vállalatot alapított a felújításra, de mindössze a tető cseréjére és a manzárd kialakítására futotta.

Több mint egy évtized telt már el azóta, a további munkálatokra azonban remény sincs: a pénz elfogyott, az osztrák társ eltűnt, ő pedig nagyon öregnek érzi magát. A kúria ajtaja bedeszkázva, a földszinti ablakok úgyszintén. A kerítést széthordta a lakosság, az udvart csak a kecskék miatt nem veri fel a gaz. A vadonatúj manzárdablakok és tetőcserepek kontrasztja az enyészetet még szembetűnőbbé teszi.

Wieland Anna nem szeret, és nincs is neki miért Farkasfalvára menni. Ha halottak napján rászánja magát, és tehénlepényeket kerülgetve meglátogatja az elvadult park mélyén a családi sírokat, az iszapos tó, a beomlott híd vagy a hamvába holt felújítás a pusztulásra emlékezteti.

Alexander Hunek polgármester ezt a pusztulást akarja megállítani, s mivel Wieland Anna nem megy Farkasfalvára, ő utazik hozzá Poprádra, hogy Wieland Babett márványszíves sírjáról szót váltson vele. Wieland Anna folyékonyan beszél szlovákul, és Alexander Hunek szimpatikus a számára, tetszik neki a lendületesség és a kezdeményező készség, amely Probstner őseire emlékezteti. Mégis, miközben az lelkesen és majdhogynem meghatódva emlegeti Babett és Chalupka szerelmét, végig az jár a fejében, hogy ki fogja őt eltemetni? Sorra veszi a rokonait: testvére fiát, aki másik országban, Budapesten él, aztán a többieket Németországban és szerteszét az amerikai államokban. A kérdést végül lerázza magáról azzal, hogy „ejh, mindenkit eltemet valaki”, nyomban utána azonban azon kezd tipródni, hogy hová temetkezzen? Késmárkra a szülei és generális ükapja mellé, vagy Farkasfalvára, az elvadult park hátsó zugába, imádott nagyanyja, főispán nagyapja, a sírig szerelmes Babett vagy az öngyilkos Wieland fiúk közé, netalán Lőcsére, a Probstnerekhez, ahová valójában nem is lehet – jut eszébe hirtelen –, mert az lezárt temető.

Wieland Anna nem a halált féli, most először rettenetes magánya ijeszti, s csüggedésében azt gondolja, fenébe a szülőfölddel, jobb lett volna mégis elmenni. Egy pillanatig tart azonban csak a csüggedés, majd ismét meggyőzi magát arról, jól tették, hogy végül kicsomagoltak, mert az anyaországnak sem kellett minden magyar, s ha odaát már semmit sem tudtak volna elvenni tőlük, az internálást és a kényszermunkatábort nem ússzák meg, hiszen származásuk miatt pont olyan népellenségnek számítottak volna, mint Albert nagybátyjáék. Márpedig ellenségnek lenni a szülőföldön, ahol azokat is ismeri az ember, akik őt ellenségnek tartják, egy fokkal mégiscsak elviselhetőbb, mint vadidegenben. Még akkor is, ha ez a vadidegen valójában a haza.

Soltész István munkája