You Are Here: Home » Szépirodalom » La Dame à la licorne

La Dame à la licorne

I.
Adogattunk egymásnak valami bort,
az esti sütésből vett friss bagettet, rák
maradt még a piacról. Megterített a parton,
a széles fémtányéron minden elfért,
a szánkban a kesernyés vasoxid és
a másik pontatlan utóízei keveredtek.
Odaát, a Rue St-Jacques alatt öt méterre,
a régi római téglaégető kemencébe
az utolsó munkás még épp becsempészett
egy adag tésztát, gyerekei torkosak,
nyelvük tövében megül majd ugyanúgy
az íz.

II.
Töltött mindkettőnknek
a vízszűrő kancsóból,
a csapból itt aligha illett.
Erre jött be a mádám,
jókedve volt,
ilyenkor szerette, ha előadtuk
érdekesebb történeteinket.
Ő volt az öregebb és boldogtalanabb
udvaronc, ő kezdett beszélni
– a politikus meg a szobalány
afférjáról, azt hiszem-,
s ahogy a szűrőben a salak,
a vele töltött nap hordaléka
lassan zárt, bolygathatatlan
réteggé ülepedett.

III.
Nem ebben a semmilyen szobában ülök,
ez már a pár hét múlva felfakadó hiánya.
Mint az éles reggeli álomhoz egész nap –
a függönyhöz, a szikrázó konnektorhoz,
az üres könyvtámaszhoz
oda-odakapok. Itt van, de mire
kivehetném a teste határait,
mint egy hamis szemhéj,
az este mindig a retinára fordul.
Mit tudhatnék erről a rendről.
Az ötödik emeletiek
menetrendszerűen fellobbanó haragját,
amikor elcsoszog felettük, ha végül felmegy
a padlásszobájába-
elképzelni legfeljebb azt merem.

IV.
Sűrű, lila hajnal.
Bejön és mellém fekszik.
Az olcsó parfüm, amit máskor
csak vizsgákra használ,
lassan párolog a testéből.
Odakint a gáztűzhely,
a frissen festett szék, a krumpli
a hideg vízben –
lustán kirajzolódó bóják
a hömpölygő éjszaka és a nappal
törékeny határán.
Csak fekszünk a miséig.
Mögöttem a parfümje, a tömjén –
tömör pillérköteg.
És már csak a tömjén,
mire megszólalnak a harangok.

V.
Hazafelé kidobtam a törött sarkú cipőt.
Ötezer-tíz lépés meztelen talppal a parton,
csendes, sima beton, csak a zebra kövér csíkjai
türemkednek elő néha, puhák és langyosak.
A utcák feltorlódnak mögöttem, akár
a talpamban a gyors, apró szilánkok.
A lift jár. A lépcsőház üres, csak áramszünet
idején tolakszik ide a többi lakó.
A réz szőnyegfogókhoz koccan a körmöm,
alattam és tovább lefelé minden csak szövet.
A konyhakő kockás, mint az abrosz, és
tapad ugyanúgy, ha naponta mosod is.
Valaki az asztalon hagyott egy villát.
Hideg, mintha nem érintette volna
se nyelv, se tenyér.

Egyetlen vágyam
Mert ott van a kapaszkodó
a busz ajtaja mellett,
ahol az öreg a bőrönddel nem
bír már sokáig állni, de ha elengedi,
elzuhan, mire az ülésekig érne.
A tányérban a krumpli még meleg,
jobb, mint bármi, ami jutott a héten,
s hogy mit bánnék jobban:
ha nem jössz végül, és nem ettem meg,
vagy ha ideérsz, s nincs mit eléd tennem.
Mim lehetne másom, csak záruljon rám
az egyetlen, erre a változékony testre szabott csapda,
ha kibontanak egy rongyosládát
a mádámnál, jöjjön rám, ami jut.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top