You Are Here: Home » Esszék » A Szerk. » Mennyire volt magyar Petőfi?

Mennyire volt magyar Petőfi?

(magyar Atlantisz)

Barabás Miklós rajza, Petőfi Album, A Pesti Napló kiadása, 1908.

Németh László az 1939-es Kisebbségben című, sokat vitatott tanulmányában a következő metaforát alkalmazza Petőfire:
„…ágai voltak a gyökerei. Igen kevés talajra volt szüksége s igen sok égre, fürödni, kinyújtózni.” (Németh 1992: 857.)
Németh mondata elsőre tökéletesen illeszkedik a Petőfi-kultusz jól ismert hagyományába, amennyiben úgy értelmezzük metaforáját, hogy Petőfi zsenijének transzcendens meghatározottságát látjuk benne. Csakhogy Németh nem egyszerűen erről beszél, hanem arról, hogy Petőfi asszimiláns, vagyis nem „mélymagyar” lévén nem érezhette a magyarság mélységes televényét, így valójában nem is onnan szívhatta magába az inspirációt költészetéhez, hanem – nem maradván más – egyenesen az égből:
„Más kérdés, hogy Petőfi leért-e igazán ehhez a magyarsághoz […] Nem, ő erről a magyar Atlantiszról nem tudott…” (Németh 1992: 857.)

Németh magyarságkoncepciójába Petőfi nem nagyon fér bele, nem kis zavart okozva a kiváló regényíró fajiságon (hangsúlyozottan nem biologista meghatározottságú!) alapuló magyar irodalomkoncepciójának rendszerében. (Németh László elhatárolódott minden biologista fajelmélettől, az általa használt faj fogalmat a gulyás metaforájával próbálta szemléltetni, amiben a különféle összetevők – krumpli, hús, paprika stb. – egyetlen semmihez sem fogható ízt eredményeznek: „…így föveszti össze egy áramba került embercsoportokat az idő egyetlen fajtába.” [Németh 1992: 15.] Persze ebben a rendszerben azokról az embercsoportokról beszél – matyók, székelyek, palócok stb. –, amelyek már „ősidőktől” fogva együtt éltek, nem pedig a frissiben asszimilált csoportokról.)

Úgy is fogalmazhatnék, hogy Petőfi és költészetének léte önmagában cáfolni látszik Némethnek a magyar irodalom faji alapú meghatározásának kísérletét, maga Németh is hosszan bizonygatja Petőfi értékességét – asszimiláns volta ellenére. Sőt, az 1927-es Faj és irodalom című esszéjében a következő – addigi gondolatmenetének részben ellentmondó – meglehetősen megengedő meglátásra jut:
„aki a magyar fajiság terében nőtt fel, akiben a dolgok magyar mitológiája él, magyar az, ha Hrúz Máriának hívták is az édesanyját.”
(Németh 1992: 22.).

Ugyanitt egyenesen azt írja, hogy amennyiben tovább tartott volna a negyvenes évek hangulata, „Petőfi fajisága lett volna az új, a megváltott fajiság: a békabőrét elhányt királyfi teste illata.” (Németh 1992: 21.) Ha jól értem Németh Lászlót, akkor a későbbi metaforája („ágai voltak a gyökerei.”) éppen ennek a megváltásnak a folyamatát illusztrálja, hiszen az égből kapott, felvett, felszívott inspiráció a gyökéren keresztül új tápanyaggal tölti fel azt a talajt, amely erőteljesen erodálódott, és így kimerülés jeleit mutatja. Tulajdonképpen igaza van Némethnek, hiszen Petőfi költészete alapját képezte annak az új nemzeti irodalomnak, amely a népi tradícióra építve, a népnél konzerválódott nemzeti sajátságok újrahasznosításával és annak magas esztétikai megformálásával hozott létre sajátos nemzeti kultúrát és egyben modern nemzetfogalmat.

Jól példázzák ezt Báró Eötvös József 1847-ben írtelragadtatott szavai, melyek egyenesen azt állítják, szemben Németh előfeltevésével, hogy Petőfi „nemzetiségünk mélyéből” meríti ihletét:
„Petőfi kiválólag magyar, legkisebb műve is a nemzetiség bélyegét hordja magán, s ez az ok, miért nemcsak, mint sok költőnknél, szavait, de az érzést is, melyet dalaiban kifejez, minden magyar megérti.”

Ennek a nemzetfogalomnak a lényegét fogalmazta meg Németh fentebb citált tanulmányaiban, amely valamiféle immanens jellemzőkkel és értékekkel bíró sajátos egységként tételeződik nála, az irodalom pedig ennek az immanenciának a kifejező médiuma. Ugyanakkor éppen Petőfi példája azt demonstrálja, hogy a folyamat fordított (vagy fordítva is elbeszélhető), vagyis nem a magyarság inkarnálódik az irodalomban, hanem az irodalom hozza létre a magyarság képzetét, amely lehetővé teszi a magyarsághoz tartozás kulturális (és nem történeti, nem faji, nem biologista alapú) metódusát.

(apanyelv)

Petőfi Sándort már a kortársak is a magyar nép és egyben a magyar nemzet költőjeként üdvözölték, ugyanakkor a költőt élete végéig elkísérte nemzeti identitásának bizonytalansága, magyarságának rosszindulatú megkérdőjelezhetősége.

Még azoknak a Petőfi származásával kapcsolatos irodalomtörténeti (tehát tudományos és nem ideológiai) vitáknak is ideologikus felhangjuk van, amelyek a költő szüleinek identitását firtatják. Vannak, akik abban érdekeltek, (mint pl. Mezősi Károly), hogy legalább az apát magyarnak tüntessék fel, mondván, hogy Kartal mint születési hely és Valkó mint gyermekségének helye olyan színmagyar települések voltak, ahol már az apa maga átesett az asszimiláció folyamatán, így a fiú immár eleve magyarnak tekinthető. (Sőt Jakus Lajos kutatásai nyomán az is felmerülhet, hogy már a nagyapa, Petrovics Tamás, akit foglalkozása után Mészárosnak neveztek, maga is asszimilálódott.) Ez azért fontos nemzeti szempontból, mert az adatok Petőfi anyjának elsődlegesen szlovák nyelvűségére utalnak, így legalább Petőfi „apanyelveként” lehet a magyart beállítani. (Legismertebb forrás erre Arany János egy feljegyzése, amelyet Petőfi 1848. május 5-i levele alá írt: „anyja nem mindig ejtett tisztán a magyar szót, de folyvást [folyékonyan] beszélte.”) De akadnak, akiknek éppen a faji alapú nemzetkép elleni tiltakozásként az az érdekük, hogy felerősítsék Petőfi szlovák származásának tételét (mint pl. Hatvany Lajos), sőt olyanok is vannak mint (pl. Szerb Antal [!] vagy éppen Babits Mihály [!]), akik Petőfi szláv származásából vezetik le forradalmiságra, a lázadásra való hajlamát, szemben a keletiesen kényelmes és tespedő magyarsággal.

Az úgy nevezett „származási vita” során még az is előfordult, hogy az a Dienes András, aki pedig minden más esetben hevesen vitatta Mezősi Károly nézeteit, egy dologban egyetértett nagy ellenfelével, történetesen abban, hogy amikor Arany János Petrovics István nyelvhasználatáról azt állította, hogy „atyja felföldi kiejtéssel, de jól beszélt magyarul”, akkor az apa palócos kiejtésére utalt. Ezzel szemben Fekete Sándor annak a kétségének ad hangot, hogy Arany szavaiból nem dönthető el teljes bizonyossággal, hogy Petőfi apja palócos nyelvjárással vagy pedig szlovák akcentussal beszélte-e a magyart, ugyanis a „felföldi” kifejezésnek a korban (Petőfi barátjától, a szintén nem tisztán magyar származású Szeberényi Lajostól hozza a példát) a szlovákságra utaló konnotációja (is) volt. Ráadásul Mezősi Károly egy Petrovics István kézírásával kitöltött számla nyelvhasználatára („Baranok Elévénte Elyhordótak”, ami annyit tesz, hogy a „bárányokat elevenen elhordták”) hivatkozva azt állítja, hogy a költő apja nem csupán beszélt, hanem írt is magyarul. Fekete Sándor Imre Samu nyelvjáráskutatóra hivatkozva ezzel a bejegyzéssel kapcsolatban is csak annyit tart kijelenthetőnek, hogy ez a nyelvhasználat a palócra is és a szlovákos kiejtésre is jellemző lehet. Mindenesetre Petőfi apjának magyar nyelvűségét nyilván Hrúz Mária vitathatatlan szlovák nyelvűségével szemben igyekeznek az ebben érdekeltek bizonyítani. Holott valószínűleg a korban Petrovics István számára nem vagy nem elsődleges identitáskérdés a nemzetisége. Bár fennmaradt egy olyan emlékezés, amely szerint Petrovics tettleges elégtételt vett egy szlovákságán gúnyolódón, amit úgy is értelmezhetünk, hogy „kiállt magyarsága mellett”, de úgyis, hogy nem tűrte a származására tett („gyütt-ment tót”) gúnyos utalást. Petrovics István az 1800-as évek első harmadának tipikus mezővárosi vállalkozójaként kénytelen alkalmazkodni környezetének soknyelvűségéhez, így aztán amikor éppen magyar többségű településen él és kereskedik-gazdálkodik, értelemszerűen alkalmazkodik a többséghez lévén ez az üzleti érdeke. Valószínűsíthetően az asszimilációt tartotta követendő mintának, legalábbis a többnyelvűséget biztosan, fiai neveltetése során is. Tudjuk, hogy magyar dajkát (Kurucz Zsuzsannát) fogadott a kis Sándor mellé, akinek megparancsolta, hogy csak magyarul beszéljen a gyermekkel. A gyerekei neveltetésében a másik fő szempont a társadalmi emelkedés lehetett, hiszen a legjobb iskolákba járatta mindkét fiát, nem kevés anyagi áldozatot vállalva, amíg tehette 1839-es csődjéig.

(iskola)

A gyerekek iskoláztatása egyrészt azt mutatja, hogy a család 1839-ig kifejezetten jómódúnak mondható, másrészt pedig az iskolák kiválasztása a nemzetiségnél fontosabb identitásmintára, a felekezetiség fontosságára mutat rá. Petőfit az apja (az egyetlen piarista évtől eltekintve) mindig is evangélikus iskolába járatta, ahol az sem volt kizáró szempont, hogy történetesen erősen elkötelezett szlovák (sőt: pánszláv) érzelmű tanárok nevelik a gyereket. Azaz a felekezeti hovatartozás felülírta a vélelmezhető asszimilálódási szándékot. Tudjuk, hogy Petőfit Pesten az a Jan Kollár konfirmálta (lévén hittantanára is), akit az ébredő szlovák nacionalizmus apostolaként tart számon az emlékezet, de az aszódi gimnáziumban (1836–39) is olyan tanár tanítja Petőfit Koren István személyében, aki elkötelezett szlovák nacionalista volt. (Egyébként Petőfi erre a tanárára igen jó szívvel emlékezett a későbbiekben is, dacára a tanár szlovák érzületére.)

A Petrovics család történetéből olyan mintázat rajzolódik ki, amelyben nem hangsúlyos elem a nemzetiségi hovatartozás szemben a felekezetivel, ugyanakkor a felemelkedés és boldogulás az asszimilációhoz kapcsolódik, sok más reformkori nem magyar nemzetiségű családhoz hasonlóan. (Erre a legszebb irodalmi példa Schedel-Toldy Ferencé, aki pesti német család sarjaként lett az irodalomtörténet-írásunk atyjává.)

(felépített identitás)

Ebben a kontextusban kell értelmeznünk Petőfi Sándor magyarságtudatának alakulástörténetét attól a korai emléktől kezdve, amikor dajkáját szlovák-magyar keveréknyelven szólítja meg, egészen addig az aszódi dacos kifakadásig, miszerint a tótok között egyetlen becsületes ember sincsen.

Sok olyan adatunk van, amelyek azt bizonyítják, hogy Petőfi magyarsága jórészt vállalt és bizonyos értelemben tudatosan felépített identitás volt, és nem magától értetődő adottság. Fennmaradtak olyan emlékezések, amelyek arra engednek következtetni, hogy Petőfi túlkompenzálta a családjának szlovákságával kapcsolatos frusztrációit, amikor pl. Koronczy Imre emlékezése szerint
„leginkább született magyarokkal szeretett társalogni, idegen ajkúakkal, minők a tanulók között a selmecbányai lyceumban nagyon is sokan voltak, barátságot nem szívesen kötött.” (Hatvany 1967: 249.)
De az is szlovák származásának elmismásolására való törekvését mutatja, hogy evangélikusságát is próbálta eltitkolni, sőt adott esetben eltagadni, ugyanis a korban az evangélikusok a többségében szlovákok voltak. Még a születési hely körüli vita, illetve Petőfi ezzel kapcsolatos megnyilvánulásai is ezzel az identitásproblémával hozhatóak összefüggésbe. Ugyanis Petőfi születési helyének meghatározása nem egyszerűen filológiai kérdés a szakirodalom számára, ennél nagyobb tétje van: amennyiben a színmagyarok (vagyis a 19. századi történettudatban hun leszármazottnak tartott kunok) lakta Félegyháza lenne a költő születési helye, ez szlovák származásának részbeni kompenzálását jelentené. Kiskőrös viszont a korban többségében szlovákok által lakott település. Petőfi kiskőrösi születésének ténye olyan dokumentumokon alapszik, amelyek megdönthetetlenek tűnnek, ám éppen a fent vázolt identitásprobléma miatt újra és újra előkerül a félegyházi születés kérdése. Ennek egyik forrása maga Petőfi, aki az 1848 júniusában írt Szülőföldem című verse alá odaírta, hogy Félegyháza, vagyis eltéveszthetetlenül Kiskunfélegyházát nevezi meg születése helyeként. Az ugyanabban a hónapban írott Kiskunság című versében ki is mondja: „Hova szívem, lelkem / mindig mindenhonnan vissza-visszavágyott, / Újra láttam végre születésem földét, / A szép Kiskunságot!” Elképzelhető persze, hogy mindez az 1848 júniusi követválasztás ideológiai előkészítésének kell tekintenünk, hiszen pl. a Szülőföldem éppen akkor született, amikor Petőfi először kereste föl választókörzetét, és A kis kunokhoz címzett beszédét röpirat formájában terjesztette mintegy bemutatkozásképpen. Ezt a bemutatkozásnak szánt írást egyenesen így kezdi:
„Polgártársaim és hazámfiai! Hazámfiai nemcsak mint magyarok, hanem ugy is, mint kunok, mert Kis-Kunságban születtem. Ugy hiszem, emlékeztek még arra az alacsony köpcös mészárosra, ki egykor a félegyházi, szabadszállási és szentmiklósi mészárszékeket árendálta; az az én apám.”
Nem biztos, hogy Petőfi szerencsés stratégiát választott, amikor az apja emlékezetére hivatkozott a bemutatkozó levelében, ugyanis az öreg Petrovicsnak nagyon sok üzleti eredetű konfliktusa volt még jól menő vállalkozó korából, ráadásul elég törtető üzletemberként nem sok barátot szerezhetett a környéken. (Pl. lévén kocsmája, feljelentette azokat a kurtakocsmákat üzemeltetőket, akik illegálisan mértek alkoholt stb.) A szabadszállási tanács Petőfit éppen arra hivatkozva tiltotta ki a városból, hogy idegen és nem rendelkezik redemptussággal, ami kiskun kiváltság volt, és amit egyébként Petőfi apja megkapott, amikor földet vásárolt a Kiskunságban. Ráadásul a követválasztáson Petőfivel szemben éppen szláv származását játszották ki ellenfelei, olyan híresztelések kaptak szárnyra, miszerint Petőfi orosz kém, és republikánus, ráadásul tót királyt akar az ország élére. (Ez így együtt híven tükrözik a kor politikai kultúrájának és fogalomhasználatának összes zavarát.)

A követválasztási kudarc többek között arra is rámutat, hogy még a Nemzeti dal költőjével szemben is kijátszható volt szlovák származása. Szeberényi Lajos, Petőfi egykori (szintén nem magyar származású) selmeci barátja irodalmi téren játszotta ki ugyanezt, amikor egy irodalmi vitában Petőfi neve mellé zárójelben kiírta Petrovics nevet is.

Egyébként a Petrovics név írásmódjának változásai is arra engednek következtetni, hogy a még kamasz költő igyekezett az inkább szlávos formát (Petrovits) az inkább magyaros írásmóddal (Petrovich) helyettesíteni, ez a -ch végződés csak magyar nemesi családnevekre volt jellemző írásmód a korban. H. Törő Györgyi kutatásából az derül ki, hogy a ch-s változatot Selmecen kezdte használni, ahol éppen a szlovák diáktársaktól való elkülönülésen volt a hangsúly, majd a katonáskodása alatt is ez a változat volt a domináns, és csak az 1841/42-es pápai időszak alatt váltotta a cs-betűs írásmód, ami még magyarosabbnak tekinthető. (H. Törő 1963: 599.)

(zárlat)

Mindez annyiban lehet fontos számunkra, amennyiben világossá teszi, hogy Petőfi úgy lett a legnagyobb magyar költő, ráadásul a magyar nép legnagyobb költője, hogy mind a kortársak, mind pedig az utókor megkérdőjelezhették magyarságát. Ráadásul Petőfi abban az időszakban került a magyar nemzeti kánon legelőkelőbb helyére, amikor egy olyan nemzetfogalom váltotta az inkább patrióta jellegű nemzetfogalmat, amely valamifajta immanens értékek egységeként gondolta el a nemzetet, az irodalomra pedig ennek az értékrendnek a kifejező és egyben hordozó médiumaként tekintettek. Ez legtisztábban annak az Arany Jánosnak a kanonizációja során érvényesült, aki lévén tiszai, protestáns és ráadásul népi származású (bár az Arany család hajdúnemessége kicsit megzavarja a tisztán népi származás tételét) egyenesen a magyarság inkarnációjaként, megtestesüléseként tételeződik a kortársak szemében. Éppen ez a „megtestesülés”, egyfajta deszakralizált epifánia a lényege az új nemzetfogalomnak, amelynek a fentebb Németh Lászlótól idézett faj fogalom csupán egy, de nagyon is jellemző metaforája. Ennek a reformkori nemzetfogalmat felváltó nemzetkoncepciónak alapja a népben megőrződött magyar szellemiség (volkgeist), amely az írókon keresztül nyeri kifejeződési formáját. Ebben az értelemben mondja azt Németh László, hogy Petőfi nem lehetett a népszellem és egyben ősi, immanens nemzetjellem hordozója és kifejezője.

A címben feltett kérdés megválaszolása annak függvénye, hogy ki milyen nemzetkoncepciót vall a magáénak. Akik szerint a magyarság valami ősi, atavisztikus tulajdonságok egységét jelenti, amely genetikai kódként öröklődik, azok szemében Petőfi nyilván nem lehet magyar. Akik viszont úgy gondolják, hogy a magyarság egyfajta sajátos nyelvi-szimbolikus kódrendszert jelöl, amely természetesen nem genetikusan, hanem az oktatás és a kultúra csatornáin keresztül öröklődik, így persze választható is, azok számára nyilvánvaló a fenti kérdés iróniája. Mert mégiscsak nehéz elképzelni a magyarság fogalmát a legnagyobb magyar költő nélkül…

Felhasznált irodalom:
Dienes András: A fiatal Petőfi: A költő származása és életútja 1838 nyaráig. Tankönyvkiadó Budapest,1968.
Fekete Sándor: Petőfi Sándor életrajza I. A költő gyermek- és ifjúkora. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973.
Hatvany Lajos: Így élt Petőfi. Magvető Kiadó, Budapest, 1967.
Jakus Lajos: Apai-anyai ősök és leszármazók Petőfi családjában. ItK 1971/5.
Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete. Osiris Kiadó, Budapest, 2008.
Németh László: Kisebbségben. Püski, Budapest, 1992.
H. Törő Györgyi: Petrovits-tól Petőfi-ig. ItK 1963/5.

a sorozat előző részei:
Plágiumvádak Petőfi ellen I. – A Szeberényi-ügy
Plágiumvádak Petőfi ellen II. – A Szemere-ügy

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top