Szvoren Edina 2012-ben megjelent második novelláskötetével kapcsolatban az első pozitívum, amit meg kell említenem, az a borító. Az első kötet fényűzést kerülő borítója után egy sokkal gondozottabb könyvet vehetünk kézbe. A borítón Lajta Gábor festményét, a fülszövegben pedig egy fényképet találunk a szerzőről, amely növeli az olvasó és könyv közötti személyesség érzetét. Ez mindenképpen dicsérendő lépés a szerző egyébként puritán alkatával szemben.

A nagysikerű első kötet erősségét a sötét és komor hangulatú világ ellenére is humoros, nyelvi játékokban és leleményekben gazdag rövid történetek adták meg. Témája a család volt, ennek minden álszentsége és hazugsága, ironikusan összeegyeztetve a felszínen dúló látszatokat a felszín alatt megbújó megvetéssel és gyűlölettel. A Nincs, és ne is legyen nem lép túl ezen a tematikán, ugyanakkor a szövegek szerkesztettsége kevésbé sikerültebb a Pertuhoz képest. Elbeszélői világa nem változott, ezzel szemben elveszítette novelláinak azon erősségét, amely úgy tudja a szereplőket az olvasóval kinevettetni, hogy az a humor se parodisztikussá, se cinikussá ne váljon, minthogy hősei az őket ért tragédiák ellenére sem válnak áldozattá, illetve hibáik miatt sem lesznek elítélhető bűnösökké. A második kötet szereplői azonban nehezebben megközelíthetővé válnak az olvasó számára.

Az értő-feltáró olvasást az újabb novellákban a legjobban a szövegek önmagukba zárt szerkezete nehezíti meg. A novellák mind monológok, és még ha egy novellán belül több nézőpont is megszólal, az elbeszélők nem lépnek ki saját világukból, abban szorosan benne állnak – emiatt a mondatok között gyakran nem találunk logikai kapcsolatokat – s így az elbeszélők élettörténéseit leginkább meghatározó hiányérzet mindig állapotként, jelenvalóként, s nem emlékként, nem egy megismerhető történetként jelenik meg, ami ahhoz a zavarba ejtő helyzethez vezet, hogy az elbeszélő mindig többet tud, mégha reflektálatlanul is, mint amennyit az olvasó megtudhat.

A kötet legsikerültebb darabjának egyike a címadó novella, amelyben négy monológot olvashatunk, és ezek közül is a harmadik a legerősebb: egy szocialista korabeli nyaralás leírása a gyermek szemszögéből. A mű az üdülés gépies ismétlődését, játékba hozva a szöveg nyelvi önreflexivitását, a szavaknak és mondatoknak a nyaralás elbeszélésében elfoglalt kötött helyével fejezi ki parodisztikusan: „Legkésőbb az Alagútnál anyának és apának mondatba kellet foglalnia azt, hogy: kőrengeteg. Vártam, hogy mondják. Ezúttal apa volt az élenjáró. Gyerekek, három hétig nem látjuk ezt a kőrengeteget” „Taposómalom, ezt a szót is vártam. Összevertem a tenyeremet, amikor apa átadta, anya kimondta” „Itt valami nem stimmel: ez nem nyári mondat”. Illetve egy másik monológban a gépies ismétlődés a reménytelenséggel kötődik össze, itt már bármiféle humor nélkül: „Számolom az éveket: szinte minden nap évfordulója valamiféle veszteségnek” (Nincs, és ne is legyen)

Jól sikerült darabokként említhető még a Hundeschule, amely egy Németországba költözött anyának és lányának boldogulási kísérletét, és a zsarnoki rokon alatt való szenvedését beszéli el. A Dé halála, amely témájában és nyelvi világában Albert Camus Közönyét eleveníti föl, egybekötve az anya halálát és egy szerelem kezdetét. A babajkó a jelölt és jelölő nyelvbéli és ember közötti elidegenülésére épül fel, amelyben még a személynevek is eltávolodnak a viselőjüktől. Nem is ismerjük meg a szereplők neveit, azok egy absztrakt kontextusban jelennek meg: „A férjem évente háromszor ülhetné a névnapját, ha akarná; a szüleim kétszer, én csupán egyszer”. A kész világban való létezést fejezik ki nemcsak a szavakkal, hanem a formatervezett tárgyakkal szembeni idegenség is: „Megbeszélték, ki mikor ülhet az összecsukható székbe, amin gyárilag van kimélyítve a pohár helye… rosszul vagyok a világ kitaláltságától”. Illetve az A térre, le, amely egy panelházban egyedül élő nő be nem teljesülő szerelmét, valamint a gyermekes anyák közötti idegen, kiközösített létét mutatja be. Különös írás lett az Izsák, amely mintha azzal a gondolattal játszana el, hogy Radnóti Miklós túlélte a munkaszolgálatot, és már mint nagyapa még mindig továbbírja verseit: „közben észrevettem, hogy megint eltűnt a Bori notesz. Időről időre a garázsba lopod, de elképzelésem sincs, mit művelsz vele”

A kötet többi novellája azonban zavaros, fárasztóan monoton, és az olvasóban gyors felejtés hozó írások. Az Egy elbeszélés hét fejezete például több személy monológjára és több idősíkra bomló narrációt alkalmaz, hogy egy kislány elrablását, szüzességének elvesztését, majd ennek bénító hatását későbbi szerelmi életére elbeszélje. Az elbeszélői nézőpont-váltások viszont motiválatlanok lettek, mert egyrészt nem a cselekmény egy más szemléletű újrabeszélését szolgálják, hanem mint mozaikdarabkák működnek, összeillesztve azonban a történet így is hiányos marad, másrészt pedig a belső teljesség sem tud létrejönni az állandó beszélő-váltások miatt. A Fél óra rövidebb, mint egy haszid ének című írás a hászidizmus motívumaival dolgozik (kék madár), de a mondatok közötti motiválatlanság, vagy mondjuk úgy, felfejthetetlen logikai kapcsolat miatt ez a novella sem válik bonyolulttá megfejtendő szimbólumaival, pusztán csak zavarossá. A többi novella pedig már ténylegesen elfelejtődő írás.

Szvoren Edina mondatain egyértelműen átszűrődik, hogy egy művelt és tehetséges író alkotja a szövegeket. Ha a novellák előképeit akarjuk felkutatni, nem tartom helytállónak Reményi József Tamás, a kötet felelős szerkesztőjének felvetését, miszerint Szvoren prózáját Nádas analitikusságának és Hajnóczy groteszkjének ötvöződéseként lehetne jellemezni. A Nincs, és ne is legyen szövegei ugyanis, bár komorságukból és sötétségükből nem, de groteszk jellemükből vesztettek a Pertu darabjaihoz képest; a tudatosult, s így nem reflektált hiányállapot miatt pedig éppen a nádasi analitikus önfeltáró-önboncoló elbeszélői beszédmód nem tud létrejönni. Tömör szerkesztésmódja, monologikus elbeszélései, groteszkbe csak ritkán hajló, de minden esetben az ürességről, az unalomról és hamis biztonságról szóló történetei leginkább Bodor Ádám és Tar Sándor prózáját elevenítik fel. És Szvoren Edina, ahogy már bizonyította, képes olyan jó novellákat írni, mint a fentebb említett két szerző. De ebben a kötetében ez kevésbé sikerült.