You Are Here: Home » Tárcák » Gyorsposta » Gyorsposta » Pofon

Pofon

Egészen kicsi lány volt még, mikor először gondolt rá. Hallotta a szomszédoktól, mert falun nemigen vannak titkok. Aznap mindenki erről beszélt. Másnap már másról. Senkinek nincs három napja egy csodára.

Szóval az egyik szomszéd nagyon megverte a feleségét. Kék-zöld-lila volt az asszony arca. A gyerekeké meg vörös. A szégyentől.

Mondom, még kicsi lány volt, és nemigen értette. Az anyja nagyon vallásos volt, templomba járt, és őt is megkereszteltette, persze csak titkon, hogy az apja karrierje ne bánja. Az anyjának nem volt karrierje, szövőnő lett Szegeden, míg a férje ott járt egyetemre. Aztán meg elváltak. Az anyja hóna alá csapta a csecsemőt, és visszajött a Nyírségbe a szüleihez. Akkor még alig voltak elváltak asszonyok arrafelé. A falu persze a szájára vette. De csak egy napra, mert senkinek nincs három napja egy csodára.

Szóval még egészen kicsi lány volt, és nagyon sok fejtörést okozott neki a szomszédban történt eset. Nem is azon lepődött meg, hogy szomszéd megüti a feleségét. Azon lepődött meg, hogy az asszony engedi. Később is ez lett a fixa ideája: hogy úgy bánnak veled, ahogyan engeded. Olykor persze az élet rá akart cáfolni erre a tételre, tiszteletlenül viselkedtek vele, elnyomták, olyankor kitört belőle az, ami a szomszédasszonyban érthetetlen módon nyugton maradt.

Ahogy nőtt, egyre többször gondolt arra, mi lenne, ha őt is meg akarná verni valaki. Vagy valami más módon bántani akarná. De soha nem fordult elő ilyesmi.

Aztán egy téli este mégis. Vagyis majdnem. Kamasz volt, és már a városban lakott az anyjával. Németóráról jött hazafelé a kivilágítatlan Makarenkó utcán. Lépésről lépésre, szinte tapogatta az utat. Egyáltalán nem látta a vaksötétben, hogy pár méterrel odébb két megtermett férfi várja. Még néhány lépés múlva is, inkább csak megérezte, hogy ott vannak. Hallotta szuszogásukat, és mikor megszólították, a feje fölül, jóval magasabbról jöttek a hangok, innen tudta, hogy nagydarabok lehetnek. Belékötöttek, bántani akarták. A helyzet mégis inkább volt megmosolyognivaló, mint félelmetes. Eleinte csak kuncogott, de ahogyan a két hústorony egyre fenyegetőbb szólamokba kezdett, egyenesen nevetségesnek találta őket. Érezte, hogy a kacagás már a gyomra körül gurgulázik, próbálta elnyomni, esze azt súgta, nem okos dolog felbosszantani két ekkora melákot, de a józan gondolkodás csak legritkábban tudta féken tartani ösztöneit. Kitört belőle a kacagás, kirobbant a nevetés. A férfiak, akiket még most sem látott tisztán, hirtelen néma csendbe burkolóztak. A kacagás pedig csak akkor halkult, mikor megpróbált levegőt venni, hogy újult erővel folytassa. Már szúrt az oldala, de tovább nevetett. Egy levegővételnél hallotta, hogy a melákok toporognak. Az egyik menni készült. A másik odaszólt: „Te, én ezt a hülyét megpofozom. Megverem, komolyan mondom!”. „Hihhhíííííí” – erre szinte visító röhögésbe csapott át a gurgulázás. És emelte a kezét a férfi, hallotta, ahogyan susog a kabát ujja, de megállt a levegőben. Lecsapni nem mert. A másik rángatta társát: „Gyere már, látod, hogy bolond!”

Otthagyták. A röhögés abbamaradt. Kitapogatózott a Széchenyi utcára, ott már égtek a lámpák. Apró pelyhek kezdtek szállingózni, és egykettőre befedték a támadók nyomait.

Aztán felnőtt, és már nem gondolt a szomszédasszonyra. Ha hallott is bántalmazott nőkről, biztos volt benne, hogy soha nem fog a sorsukra jutni. „Nem vagyok felpofozható személy” – kacagott, ha szóba jött a téma.

Pár év múlva persze férjhez ment. A férje pesti fiú volt, és nagyon büszke erre a geográfiai tényre. Ő viszont meglehetős részvéttel gondolt a férje pesti származására, a betonra és a tömegre, és hogy fogalma sincs, micsoda boldogság a Síró nádasban kihegyezett botokkal békákra vadászni, de természetesen soha nem mondta a férfinak, nehogy megbántsa. Volt még egy másik pesti fiú az egyetemen, jó szellemű, vidám, és a férje különösen tőle féltette. Minden nap faggatta, találkozott-e a másik pestivel, beszélgettek-e, nézett-e az rá úgy. Nap nap után. Mígnem egyszer tényleg megszólította őt az a másik pesti fiú. Pár percet beszélgettek, negyedóránál nem többet, és már fel sem tudná idézni, miről. Persze nevettek is, hiszen ő majdnem mindig nevet, mindegy kivel. Otthon aztán feszült beszélgetésbe kezdett a férje, faggatózássá fajult a dolog, végül egy inkvizítor kegyetlen precizitásával kellett analizálni azt a nyomorult negyedórát, hogy pontosan ki melyik irányból érkezett, ki szólította meg a másikat, min nevettek. Látta, hogy remegnek férje orrcimpái, látta, hogy szétfeszíti a tehetetlen és ostoba düh. Majd hirtelen lendült a kar, de ezúttal nem állt meg a magasban. Hatalmasat ütött az arcába.

Hosszú évek teltek el azóta, több mint tíz. A fájdalomra már nem is igen emlékszik, csak a hangra. A húsnak, a bőrnek arra az egyszerre tompa és mégis éles csattanására. Meg a férje méregtől keskeny ajkára. Egyébként nagyon is vastag ajkai voltak, de akkor cérnaszálnyira keskenyedtek el. És a csattanáskor, Isten tudja hány esztendő múltán, eszébe jutott az a régi szomszédasszony. Minden egyes duzzanat a testén. A foltok, ahogyan kékeslilából zöldbe, majd szinte sárgába hajlottak. És az a vörös, ahogyan égett a gyerekek arcán még másnap is az iskolában. Aztán eszébe jutott a többi, a falubeli nők, akik naponta hajtogatták, mint egy mantrát: „Nem rossz ember, csak kicsit hirtelen”. Végül az anyja. Két évtizede egyedül.

Mintha órák óta álldogált volna a szoba közepén, annyi minden járt a fejében. A férjéről szinte már meg is feledkezett. Hirtelen feleszmélt, észrevette, hogy a férfi karja másodszor is a magasba lendül, lesújtani készül. Még utoljára számba vette azokat a drága, hosszan tűrő falusi asszonyokat, a sor végén az ő magányos anyjával, érezte, ahogyan szétárad a testében az adrenalin, a szíve dörömbölt, levegő után kapkodott, izmai pattanásig feszültek, és mint egy párduc ugrott neki a férjének. Ütötte, ahol érte. A fejét verte, a szemét kaparta, rúgta, csípte, meg is harapta talán. A férfi a döbbenettől alig tért magához, aztán védekezni kényszerült, de nem bírt vele. Ő meg csak ordított, valami szövőnőkről és szomszédokról és röhögésről. És közben csak ütötte, tépte, marta azt a döbbent embert.

Nem is tudja, hogy lett vége. Magától hagyta volna abba a verekedést? Vagy mégiscsak lefogta őt a férje? Bár azt mondják, a bolondok ereje megszázszorozódik. Semmire nem emlékszik, még a következő napokból sem, csak arra, akkor érkeztek meg az első hópelyhek, és fehér lepedőbe vonták a várost.

Soltész István: Megjelölt fa 3.

One comment on “Pofon

  1. Ez talán még jobb, mint az előző! Nekem legalábbis a szívem mélyéig hatolt …
    Csak biztatni tudlak, hogy folytasd az írást, mert nagyon jó stílussal írod meg a sztorikat, amitől gondolom, van bőven 🙂
    Gratulálok!!!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top