Úgy az óvodás lét közepétől kilenc éves koromig belül éltem. Befelé kucorodva, a fal felé fordulva. Mindig fájt a szívem. Bódító élvezet az, ha még az ember szíve új. És azóta érzem jól magam újra itt a földön, mióta befordulok megint, hogy a falon táncoló árnyékokat nézzem. Tűnődjek a napon. A fényén, ami bennem maradt. Ami nem halványul. Feljöhet, ami van. Káprázik a szemem ebbe a sok borzalmas szépségbe!

Látni kell.

Akkoriban tanultam meg látni. Egyszercsak bátor voltam belenézni az izgatott sötétbe, ahelyett, hogy mindjárt elaludtam volna. S csodák csodája, megindult az élet. Bennem, mondhatom így. Eltátottam a szám. Olyan az egész, mint egy álom, csak hát ébren vagyok benne. Máig ébren tart, álmomban is. Azért megyek aludni, hogy fenn legyek. Vetítek magamnak, mint a moziban. És sose tudom előre, hogy ma mit látok, most mit kell látnom, máig kiskrambóként fekszem összegörbedve, tágra nyílt szemmel, száguldva! A tenyerem és a talpam tapasztom a falnak, száguldok.

Ha elengeded magad, visszajön az élet.

De csak azt lehet látni, amit látni lehet és csak akkor, ha nem akarjuk. El sem kezdődik a mozi, ha direkte akarjuk. Úgy azonnal nincs semmi. Vége a műsornak. Annak van csak mozi, akinek látni kell. Nem az, hogy ő akarja. Ha nézel bele a sötétbe, egyszerre gondolod és látod, amit adnak. Nem is tudom, látok-e valamit, vagy csak gondolok. Hogy gondolom-e csupán, amit éppen látok. Szerintem minden van. Gondolatban is van, és akkor a valóságban is van. A kettő ugyanaz, csakhogy a valóságot meg is lehet fogni. Annyival törékenyebb. Sérülékenyebb. De merni kell nagynéha nem csinálni semmit.

Nagynéha minden este.

Nem biztos, hogy mindig te leszel. Akárki lehet az, aki lát, és álmodik. De mégsem akárki, ha egyszer magát látja. Mindenki magát látja, amikor képzel valamit, álmodik: az ő.

S mi az, hogy képzelet? Nincs képzelet, csak emlék.

Az én emlékem a te emléked. Ez egy közös álom. Mindnyájan vagyunk. Az egyik emlékszik, a másik épp tanulja, a harmadik meg talán már nem is emlékszik rá. A negyedik meg nyitott szemmel látja. Ha megengeded, eztán azt játszuk száguldva: hogy látunk. Felrémlik a pillanat, mikor gondolkodtam el először az utcán, az emberek arcán, a jégcsapokon. Te gondolkodtál el.

Emlékszel rá?

Először néztük az ablakon át a szelet. Az milyen furcsa volt! Látszik-e a szél? Hogyan emlékezhetek vissza bármire, ha örökre el is felejthetem? Különös virág az emberi lény. Hol felébred, hol elálmosodik. El is felejti. Felriad: nyílik, csukódik. Lát. Te nem? Itt az idő. Látni kell.

Ezt is játszottuk egyszer.

Déja vu.

***

(Kornis Mihály prózája a Slam Poetry Budapest rendezvényén hangzott el.)

Soltész István: Madarak