Amikor először láttam ezt a fotót, Lautréamont sokat idézett, elhíresült gondolata jutott eszembe, miszerint „Szép, mint egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása a boncasztalon.” A szürrealizmus szépségdefinícióját már sokan és sokféleképpen próbálták láthatóvá tenni, tárgyiasítani: véleményem szerint Varga Attila installációja izgalmas újrafogalmazása ennek a gondolatnak.

A tárgyak véletlen folytán történő egymás mellé rendeződése a modern ember transzcendenciavesztését hivatott demonstrálni, miszerint a lét, a sors kiszámíthatatlan, az események esetleges módon következnek be életünkben. Az egyénre hárul a felelősség, hogy az ily módon adódott helyzetben lehetőséget lásson, hogy széppé, értelmessé, rendezetté formálja az őt körülvevő káoszt. A hagyományba vetett bizalom is a rend utáni olthatatlan vágyát fejezi ki a művészetnek, az újrafogalmazásban ily módon a hagyományokba való illeszkedés, a kollektivitás vágya artikulálódik, míg az újítás szándéka mindig is az egyéni hang, az egyéni látásmód igénye.

Az installációban található tárgyak, a varrógép, a gramofon hangtölcsérei és a bakelitlemez, bár az esetlegesség látszatát keltik, jóval több lehetőséget biztosítanak egy egységes narratíva létrehozására, mint az általuk felidézett gondolat, ha azt feltételezzük, hogy a képen az időtapasztalat megragadása fogalmazódik újra.

Amennyiben hagyományos módon, balról jobbra kezdjük olvasni a képet, először a varrógép végtelen körforgással működő hajtókerekét láthatjuk töredékben. A varrógép varrótűjének és a gramofon hangszedő tűje találkozásának lehetünk tanúi a kép első harmadában, míg az aranymetszés szabályát megelevenítő térfelosztás további két harmadát a gramofon hangtölcsérei uralják. Ha jobban belegondolunk, akár a varrógép gramofonná való metamorfózisát is tételezhetjük.

A láb monoton mozgását végtelenítő körkörös mozgás irányítja a varrógép monoton mozgású tűjét, ami a fotográfián megjelenített installáción transzformálódik át a gramofon hangszedő tűjévé. Ebben az esetben az éltünket jellemző kétfajta időtapasztalat értelmezhető a látottakban. Az életidő végtelenbe vetettsége állandó körforgásként jelenik meg a varrógép hajtóművének mozgásában, míg az élet illékonyságát, múlandóságát és megismételhetetlen egyediségét a hangszedő tű által megszólaltatott bakelitlemez látványa idézi fel a szemlélőben. A végtelen időhöz mért pillanatnyiságot, megismételhetetlenséget az alkotás által felidézett érzéki tapasztalatok illékonysága, rögzíthetetlensége is erősíti. A gramofon hangtölcsérei elsődlegesen a hang érzéki benyomását tudatosítják. A kompozíción azonban két hangtölcsér látható, melyek formailag virágtölcsérekre emlékeztethetnek bennünket, ily módon egy másik érzékszervi tapasztalattal, nevezetesen az illatélménnyel gazdagítva erősítik az eddigiekben felidézett jelentést.

A mozgások jellegét is érdemes megfigyelni. A varrógép hajtóművének végtelenített, körkörös mozgásával szemben egy erre merőleges mozgás jelenik meg a bakelitlemez forgásában. Azonban ez a mozgás összetettebbé válik, hiszen a hangszedő tű mozgása, a kintről befelé haladás iránya, bár periodikusan ismétlődik, nem ugyanazon a vonalon halad, hanem gyűrűzve a kör középpontja felé tereli a tekintetet. Az emberi életet a természet periodicitása szervezi még akkor is, ha a modern személyiség javarészt egy saját maga által teremtett, szervezett második természetben éli mindennapjait. A természet törvényeinek való alávetettségünk azonban életkorunkkal, a végtelen időben való megszámlálhatósággal mérhetővé, rendezhetővé válik. A bakelitlemez centripetális mozgása, az egyre kisebb, gyorsabban futó körök, egyrészt a gyermeki és az érett kor időtapasztalatának alapvető különbségére hívja fel a figyelmünket, másrészt az idő örvényszerűségét manifesztálja.

Susan Sontag megállapítása szerint a fénykép töredék – egy pillantás. A fényképek részletek. Ezáltal a fényképek hasonlítanak az élethez. Varga Attila fényképén leginkább a tudatosan szerkesztett esetlegesség, töredékesség ragadható meg, amely ebben az esetben a Sontag-féle életértelmezést támasztja alá. A varrógép egyetlen szabályos, párhuzamos oldalpárokkal rendelkező felülete nincs egészében megjelenítve, s így töredékességében egy végtelenbe futó párhuzamossá válik, míg a körkörös mozgásokat generáló kör alakú formák válnak a kompozíció motívumává. A szerkesztett látvány esetlegességében is arányos, hiszen a fotó nagy részét uraló hangtölcsér látványa három, egybevágó derékszögű háromszögre osztja a megalkotott felületet. A megjelenített képi világ tárgyaival és felületkezelésével dinamizálja, mozgásban tartja, újrafogalmazza az örök kérdést, az egyéni létbe vetettség bizalmát.

Varga Attila fotókiállításának anyaga, ami a Bibiana Budaiova által rendezett Nasa Macicka című színpadi darabhoz készült, 2013. május 31-ig tekinthető meg a budapesti Szlovák Intézetben.