A tenger gyógyít. Nyomorult idegeim feslett szálait fénnyel pótolja. Korán kelek és a parton vagyok, egyes-egyedül a tengerrel. Alszik a köd-csónak, a bilincs-kékség. Már nem akarok csetepatézni az Úrral, a nap a hátamra teríti arany-kacagányát, mosolyogva bandukolok. Gyönyörű, felséges az idő, nyár-utón tud ilyen pirospozsgás lenni a hajnal. Alig lépdelek párat, meglep egy labanc-gondolat, milyen jó volna máskor és máshol élni. Tán az ókori Egyiptomban? Jegenyelábú fáraónőként? Vagy korbács-félő rabnőként? Szép erőt gyűjteni és lázadni, hogy ne élhessen millióként egynéhány.

    Drága Tegnap, gondolom tovább, mily fájós most az öröm. Leülök egy könnyes, parti sziklára és batiszt zsebkendőre verseket írok. Bolond balladákat rejtenek itt a mélyek, a dunai Ázsiában majd híven olvassák. Észre sem veszem, dél van, egy zsellér fráter a feje tetején kosárral bilincs-pereceket hordoz. Szemében téboly, arczán zavaros mosoly. Veszek tőle, hadd hűsöljön perzselt arcza. Élet-melódiák bömbölnek az élet-mentő hajó feneketlen torkából. A kormányos és bajtársa asztag-lábakkal pihen.

    Egy köpenybe és szikkadt vágykendőbe burkolt asszony áll a parton. Nézi a pacsirta-vizet. Tán arra gondol, itt az idő, ledobja kendőjét, köpenyét, fojtott vágyát és mezítelenül a kemény, vértarajos habokba veti magát. De nem. Csak néz, néz, ezeréves, rangos nézéssel, fehér bánattal. Én a nyakas magyar kálvinista szinte mezítelenül lépdelek a török Riviérán, a hepehupás vén Biharságban hagyott pocsolyakönnyekkel. Párisra gondolok, a messzi tornyokra, a Szajna-partra, édes Gyurkámra.

    Nini! Mi az a cifra ott a szent Légben? Repülő ember? Nagy színes ballon alatt lebegve egy minden mámorok mámorát kajtató fráter. Kezében borospohár, mily úri vétek a levegő-tivornya. Dics, dal, rang, mit sem számít ott fenn, imádkoznia meg minek, vele a Bor. A fráter egy köldökzsinórral üres csónakhoz van kötve, berreg a kísértet-yacht, száll a pogány griffmadár. Csak nehogy koponyává váljék a pohár odafenn, mert abból már csak kripta-keserű korty juthat neki. Turista kedvvel sétálgatok tovább, az estebédem árnyas lugasban szolgálják. Ó, Isten, te örök Titkoló, te legjobb Kísérlet, én most ezért a sok földi jóért, elmondok egy kis fürtös imát.

    Olajbogyó, hal, mártás, sajt, paradicsom, cékla, szőlő, dinnye, barack, bor, hát temetni való ez az élet? Gyepes estvéli röpke búmat öröm eke szántja, evoe, evoe, suttogom és eldőlök egy bambusz nyoszolyára. Késő alkonyatkor ébredek, kacagó szellő boldogít, sétára hív a parton. Milyen vidám vagyok én ma, gondolom, a mindenség selyemfehér filagóriájába lépve. Nem érdekelnek már a sírós örömök, belekarolok a szellő bal hónaljába. Disznóröfögést hallok, kávészín homlokomat kétség barázdázza, na, de most nem fogsz ki rajtam, Belzebub barátom? Én, Éva lánya, mindenestől Istennek adtam magam, mint szent druszám a Nyulak szigetén.

    Ó, mi szent-cédák, hát mi mindig lakodalmas mátkasággal a holtodiglant vágyjuk? Ahelyett, hogy tilinkóznánk a Ma-hátú delfinek csúszdáján? Botladozik a részeg nap, de bukni még restell. A fogyó-parton szatír-arczú fotográfus gyötri bálnasúlyos asszonymodelljét. Be nagy hivalkodó az ember! Ez a fakanál-asszony nyomorult képeket készíttet amazzal, mintha ő lenne a tenger buja nője. A fotográfus izzad, a Mammon-bot hajtja. Cédálkodik az asszony a vízzel, a homokkal, a kővel, mert az ős-mátkájával már nem mer. Szemében tüzes Remény, a hátha-Herkulese villan.

    Jézusok, gyertek, hadd köszöntselek benneteket, amiért meggyógyítottátok fáradt-szép szívem. Angyal-trombita szól, ideje nyugovóra térnem. Nem akarok már Ó-hangú madár lenni, tompa nótát fújni, az élet-karneválján akarok új-táncot járni, új-vizeken új hajókkal új-Reményekkel. Evoe, evoe, meggyógyított a tenger.

első jegyzet
második jegyzet
harmadik jegyzet

negyedik jegyzet
Még többet Halász Margitról: a facebookon és a www.halaszmargit.hu-n
Halász Margit korábban megjelent úti levelei klasszikusok stílusában:

http://malvina.prae.hu/?pid=4991
http://marketta.prae.hu/?pid=4216

http://www.barkaonline.hu/tarca/2614-halasz-margit-tarcaja