Simon Márton 1984-ben született Kalocsán. Első verseskötete Dalok a magasföldszintről címmel 2010-ben, második kötete Polaroidok címmel 2013-ban, a Könyvhétre jelent meg.

Borbély Szilárd: A 2010 utáni évek költészeti állóvizét két jelenség kavarta fel: az egyik a politikai költészetre való újbóli igény és rácsodálkozás, másrészt pedig a slam poetry megjelenése.

Simon Márton: A 2010 utáni magyar költészet – ahogy a 2000 és 2010 közötti is – minden bizonnyal számos érdekességet, túlzómódban: remekművet, tartogat és tartogatott volna, természetesen, a slam poetry és a politikai költészet fókuszba/előtérbe kerülése nélkül is. Ha épp mást nem, akkor a Teleppel fémjelzett, mostanra a 30-hoz érő társaság 3-4-5. köteteit, hogy az idősebb generációk kiemelkedő szerzőiről ne is beszéljek, akiknek a könyvei azért minden körülmények között eléggé fontosak voltak pl. nekem is. Az állóvízzel egyfelől tehát egyet kell értsek, bennünk eleve ott a fáradás, J. A. szép szavával, vagyis a költészeti közeg nem egy jellemzően impulzív valami az utóbbi évtizedekben. Másfelől – és csak ezért értettem direkt félre az állóvíz emlegetését, hogy ezt hangsúlyozhassam – viszont én tényleg hihetetlenül erősnek érzem most „magunkat” „költőkben”, ez egy jó időszak, izgalmas szerzőkkel van tele. Aki még mindig a „regény korát” emlegeti, ha van ilyen valaki egyáltalán, az vagy nem itt él, vagy szimplán csak nem olvas verseket.

A legfontosabb közös vonatkozása a fent említett két dolognak számomra az egyre befelé fordulóbb irodalom megbolygatása. Mindkettőnek erős társadalmi – tehát irodalmon kívüli – vonatkozásai vannak, és meggyőződésem, hogy mindkettő „tünete” valami sokkal nagyobbnak, ami különböző formában éri el a különböző csoportokat, a szakmán kívül és belül.

B. Sz.: Mi a slam poetry és vajon miért nincs még magyar neve?

a kép forrása: margofeszt.hu

S. M.: A slam poetry mint műfaj: színpadi költészet. De mivel egy hangsúlyosan szabad, sőt, a kötöttségektől irtózó valamiről van szó, mondjuk úgy, hogy „legjobb formájában, szerencsés esetben: színpadi költészet”. Hibrid. Benne van a klasszikus értelemben vett költészet, a stand up comedy, a színházi előadás, a szónoki beszéd (bármiről), és a csoportterápiák keresetlensége is, alkalomadtán. Vagy ha valaki máshonnan közelít: három perc konkrét szólásszabadság. Amivel aztán mindenki azt kezd, amit szeretne/tud. És azt hiszem, emiatt az egyszerűség miatt frenetikus találmány. Minden belefér.

A slam poetry, mint nem műfaj: mozgalom. Jövőre lesz harminc éve, hogy elindította Marc Kelly Smith, azóta jócskán túlnőtt mindenféle kereten, gyakorlatilag világszerte ismert, és ahány „ház” (ország), annyi féle is. Tehát ismét csak egy nagyon szabad valami. Viszont ambivalens módon: épp ezért nem égető, hogy magyar nevet találjunk neki, lévén ez egy nemzetközi közösség, a slammerek, slam poetry előadók tábora, és a név egyfajta összetartozást jelent. Mi ezt mind egy alapvető, szerintem zseniális ötlet nyomán csináljuk, külön-külön, mégis együtt.

B. Sz.: Simon Márton hogyan vált a slam poetry „áldozatává”?

S. M.: Simon Mártont Valuska László hívta meg egy Margó slam nevű rendezvényre életében először, amit történetesen pont a 27. születésnapján volt. Ez két évvel ezelőtt történt, és rengeteg komponensből állt össze, hogy én ezt a dolgot végül (nagyon) megszerettem és „benne ragadtam”… És ezek közül a személyes magamutogatási kényszerem kb. az utolsó. De ha két okot kell, hogy mondjak:

  1. Nagyjából a Pilvaker nevű, 2012 márciusában lezajlott – egyébként elég nagy sikert aratott – rendezvény idejére derült ki, hogy a slam megtalálta és elérte azt a közeget, amit én tőle függetlenül már egy ideje „kerestem”. Mondanám, hogy „amit minden kortárs költő keres”, de tekintve az elmúlt év különböző reakcióit, ez korántsem biztos. Mindenesetre: volt egy elképzelésem egy rétegről, ami a legkevésbé sem szakmabeli, még csak nem is hobbija az irodalom (és nem halna meg érte, velem/sokakkal ellentétben), viszont fogékony és figyel. Eljár koncertekre és rendezvényekre, kultúrát is „fogyaszt” – viszont a kortárs irodalommal, ami gyakorlatilag képtelen (volt) a saját „termékeit” becsempészni a szélesebb közönség előtt megjelenő kínálatba, alig sem találkozik. Pedig ha találkozna, még az is lehet, hogy szeretné. Soha senki nem mondta, hogy van egy ilyen, de mint egy matematikai sejtést, én azért elég biztosra vettem, hogy igenis létezik. Aztán egyszer csak kinn álltam a Pilvakeren a színpadon, és azt éreztem, hogy „Jé, hát itt van, ők azok”. Azóta történt, ami történt – slamek, könyvbemutatók, minden – és az idő igazolni látszik ezt a sejtést. Ennek pedig nyilván nagyon örülök, és mivel amúgy egy nagyon jó közegre találtam a slammerek közöt, abszurd még a lehetőség is, hogy ne legyek elégedett az „áldozattá válásommal”.

  2. A másik okom jóval személyesebb, de talán még fontosabb. A slam poetry események nagy százaléka nyitott, általában verseny is, néha csak „bemutató”, vagyis bárki, aki feliratkozik, kap három percet a színpadon. Ez egyfelől evidensen hullámzóvá teszi a színvonalat, másfelől a teljes demokrácia kellemes érzetét kelti, ráadásul pedig nagyon izgalmas is. A művészetnél kevés, természetszerűleg antidemokratikusabb dolog létezik, és szó sincs arról, hogy ne fájna néha az én fülem is egy-egy orrvéreztetően gyenge szöveg után. Ilyen van. De nem egyszer volt már olyan is, hogy valaki kiállt egy nagyon gyenge produkcióval, aztán megrázta magát és a következő alkalommal már sokkal jobbat hozott, a végére pedig kimondottan szerethető és izgalmas szövegei lettek. És a vicc, hogy ez fordítva is igaz: nem egy, kezdetben nagyon ígéretesnek tűnő slammer laposodott el alig pár hónap alatt, mert nem tudott vagy nem akart fejlődni. Ez a közeg tehát sokkal élőbb, kevésbé kiszámítható, és persze esetlegességekkel telibb, mint az irodalmi esteké. Ez pedig engem vonz, ez a sok ismeretlenes egyenlet. Hatalmas élmény volt nemrég Komáromban végignézni, ahogy az először karót nyelt, ragrímes, meglehetősen gyenge versekkel kiálló negyvenes férfi három pálinka után elő merte venni azokat a (rövid, prózavers-szerű) szövegeit is, amiktől eleinte valamiért félt – és amikről kiderült, hogy döbbenetesen jók, de komolyan. Ilyen persze nincs minden esten. De majdnem. Ez olyan, mint az aranymosás. Legalábbis én azt ilyennek képzelem.

B. Sz.: Elgondolkodtat, hogy a slammer és a közönség másként működik, mint a hagyományos költő. A közösség élménye ezek szerint formáló része a slam poeltrynek?

Igen, számomra – és szerintem – a slam egyik legfontosabb alapeleme egyfajta közösségi érzés, a közönség tehát szerves része az egésznek. Amikor tavaly (2012-ben) először slam workshopot csináltunk Závada Péterrel, előtte leültünk megbeszélni, hogy mi lehet az a markáns különbség, amitől a rapszöveg és a vers mellett ez a műfaj látszódni és elkülönülni kezdhetett. Arra jutottunk, hosszas rágódás után, hogy az egészben van egy „kommunikációs igény” (amit bátran fogalmazzon meg pontosabban valaki, aki okosabb nálunk), vagy „kommunikatív jelleg”, ami a fent említettek közül sem az egyikben, sem a másikban nincs meg. De még a stand up-ban sincs. Itt alapvető igény a relatív közérthetőség, amit ráadásul az szül – mármint az igényt –, hogy van valami, amit igenis nagyon el kellene mondani. Ennek a gyökere szerintem kb. a tábortűz körül ülő ősemberek beszélgetése arról, hogy úristen, megint túléltek egy napot. Szóval ebben van valami zsigeri. Amit a hagyományos költészet már rég nem tud – vagy semmiképp sem így. De persze tud helyette mást…

Hozzáteszem, ez az én nézőpontom. A dolog közösségi, színpadi, alkalmazott jellege bárkinek jelenthet bármit. Ami részemről biztos: nem egy, húsba markolóan jó és kemény és megírt szöveget hallottam már slam poetry-ken, és azt hiszem, ez a „muszáj mondani” volt a vízválasztó köztük és a többi között. Mint egy ismeretlen evidencia feltárása, a fejünk fölött lebegő imperatívusz megírása. Ez viszont már nyilván nemcsak irodalom, de számomra nagyon is rokon azzal, amikor paprikát töltenek sötétséggel.

B. Sz.: A Polaroidok mégis másfajta szövegmozgás, a japán költészet, a haiku és valami efféle juthatna eszünkbe, ha nem inkább minden más, akár az sms. Gyanakvásra persze okot adnak a japán (vagy kínai?) írásjegyek.

S. M.: A Polaroidok egy kísérlet volt arra, hogy kitágítsam a saját horizontomat, úgy szerzőként, mint emberként. És mindenhol, ahol erre alkalmam adódott, hangsúlyoztam, hogy ezek nem haikuk, viszont mostanra – a számtalan pozitív visszajelzés mellett is –, úgy tűnik, érdemes lenne elkezdenem hangsúlyozni, hogy olvasni viszont eléggé úgy kell őket, mint a haikukat. Vagyis ezek csak látszólag szövegek, valójában tényleg sokkal inkább képek, amiket tovább kell gondolni, különben nem sok értelmük lesz. Ez egy kísérlet (volt) arra is, hogy rávegyek mindenkit, hogy másképp olvasson, „mint szokott”. Ez egy nagyon lassú, szinte meditatív dolog – vagyis ideális terep volt mindennek, ami egyébként nem fért el a másfajta szövegekben. És végső soron tényleg arról volt szó, hogy ez megint csak egy érdekes, ismeretlen helyzet, ami vonzott, amiben kipróbálhattam magam, én pedig súlyosan teljesítménykényszeres vagyok, szóval nem volt megállás. Egyszerűen muszáj ilyen értelemben „élveznem”, amit csinálok, különben képtelen lennék csinálni. Azt hiszem, ennyi az egész.

Az írásjegyek a köteten végigvonuló folyamatos, „szemiotikai provokáció” legszembetűnőbb részei – bár tagadhatatlanul jelzésértékűek is –, ráadásul gyönyörűek. Ez főleg azért érdekes, mert az én generációmnak a „S3X01” gyakorlatilag magától értetődően jelenti, hogy „egy tv-sorozat harmadik évadának első része – nagy valószínűséggel torrentről leszedve” – ugyanez a jelsor a szüleink generációjának akár japánul (vagy kínaiul…) is lehetne. És akkor Radnótiról még nem is beszéltünk. De ez messzire vezetne.

B. Sz.: Azt mondod a Polaroidok kapcsán, hogy “úgy szerzőként, mint emberként”. Ez a tudatos különbség már az írás folyamatában is jelen van?

S. M.: Nem tudom, de nem hiszem. Az írás folyamatáról keveset tudnék ténylegesen mondani. A fenti különbségtétel a válaszomban arra vonatkozik, hogy úgy éreztem, mind az írásaim, mind az azokkal kapcsolatos attitűdöm terén sokat kellene fejlődnöm, és váltanom és újra tanulnom és vizsgálódnom… És bár ezt azóta is így érzem időről időre, azt hiszem, hogy ezzel a kötettel egy ilyen kört azért lefutottam most.

B. Sz.: Alkalmas volna a slam poetry az iskolai oktatásban, hogy a fiataloktól egyre távolodó lírához nyisson utakat?

S. M.: Hadd legyek ilyen modortalan: az irodalomoktatás és a hivatalos „kortárs költészet” intézményes része távolodik a fiataloktól, sőt, borzasztóan távol van – a folyóiratok, a díjak, ez a karót nyelt egész. És ez nemcsak azért szomorú, mert pl. a folyóirat-kultúra olyan érték, amiért nagyon nagy kár lesz, amikor felszámolódik, hanem azért is, mert a hozzáállás túlnyomórészt még mindig elitista és döbbenetesen idejétmúlt. Sürgős és alapvető változtatásokra lenne szükség – a JAK és a FISZ munkájában is felfedezhetőek már ezeknek a változtatásoknak a jelei. Hála Istennek.

Viszont a líra nem távolodik. A líra ott van a fiatalok keze ügyében, sőt, a mindennapjaikban: a tumblr blogjaikon, a Facebook-falaikon és a Fb idézetes alkalmazásaikban, a nagyszerű moly.hu olvasói között, az életükben. Szerves része annak. Rengetegen olvasnak ma verseket. Szerintem régebben is rengetegen olvastak, de ma még a kortárs is „menő”. Csak ez a réteg már nem idomul. Ez a réteg válogat, saját kultúrája van, és saját ízlése – az irodalmi kánonok hidegen hagyják. Ebben a közegben a líra él és köszöni, jól van. Vagy csak én látom így, de én így látom.

Elnézést, a válasz egyébként igen, a slam poetry erre (is) tökéletesen alkalmas lenne. 🙂