Április 10.

Ich bin angekommen, ahogy a német mondja, de ami az én nyelvemen egyetlen szó, megérkeztem.

Pontosabban, már egy hete megérkeztem, de mintha a kitartó napsütés, a tavaszias meleg nem engedte volna, hogy megérkezettnek érezzem magam, de ma végre esős és ködös volt az idő, olyan, amilyennek én észak-Németországot mindig is elképzeltem, noha ez a ködös és esős idő semmivel sem különbözött attól, mint amit otthon, Debrecenben megtapasztaltam, de mégis, mintha csak most fogadott volna be Hamburg, ezért éreztem egy hét után, hogy most már végre írni tudok, és leírhatom azt, amit már egy hete le kellett volna jegyeznem; és minthogy vonzott ez az esős idő, végre útra indulhattam, letérhettem a megszokott pályáról, ami az egyetem és a kollégium közötti ingázásból állt, és megnézhettem azt a kis folyót, amelynek még a nevét sem tudom, csak annyit, hogy a Hudtwalckerstraße megállónál kell leszállnom, hogy odajussak.

Az U-Bahn állomás előtt szakadt ruhás munkások vagy munkanélküliek álltak, borostásan, mogorva tekintettel, mindenkit kihívóan végigmértek, aki elsétált mellettük, és tekintetük mindig tisztán és egyértelműen elárulta, mi a véleményük a többiekről, és én mindig megfeszült figyelemmel sétáltam el mellettük, ha éppen ott voltak, márpedig délutántól késő estig rendszeresen ott voltak, sört ittak és cigiztek, mert ha esetleg megszólítanak, nemcsak sértésüket kell a lehető legjobban kezelnem, hanem azt meg is kell értenem, mert csakhamar bebizonyosodott számomra, hogy német nyelvtudásom korántsem olyan jó, ahogy én azt otthon elképzeltem, és ha csak egy pillanatig habozom, és idegenségem kiderül, azzal valószínűleg csak nagyobb bajba kerülök, mert a szegénység és az idegengyűlölet itt is könnyen egymásra talál.

Fuhlsbüttel Nord állomásnál, lent, a töltések mentén romos, palatetős faházak álltak, szemetes udvarokkal, és a házak tetejére kitűzve rongyos német zászlók áztak a szélcsendes, esős délutánban, és a harmadik szín már úgy kifakult, hogy sem sárgának, sem aranynak nem lehetett többé nevezni.

Mikor leszálltam az U-Bahnról, egy Leinpfad nevű kis utcát kellett megkeresnem, hogy a folyóhoz elérjek, és követhessem annak irányát, és itt Hamburgnak rögtön egy másik arcát láthattam meg, mint ami az U-Bahnból nézve elrohant mellettem, itt ugyanis a folyó mindkét partján óriási villák álltak, hatalmas, füves parkokkal, óriás fenyőfákkal, és a házak előtt, az utcán drága sportkocsik parkoltak szabadon, én egész pontosan három Porschét is láttam alig ötven méteren belül, de már most rögtön ki kell javítanom magam, mert hisz két rendőr jött éppen szemben velem, járőrben voltak, és erről jutott eszembe, hogy én ebben városban csak most látok először rendőröket, éppen itt, ebben a villanegyedben, de a külvárosban, ahol én lakom, ahol esténként részegek túrják fel a kukákat, hogy egy jobb állapotú cigarettacsikket találjanak, és ahol ebből az éjszakából reggelre széttört sörösüvegek és hányásfoltok maradnak hátra, még nem láttam őket.

Az eső azonban finom szemerkélésből zuhogásba ment át, így rövidre kellet fognom rögtönzött sétámat, amivel éppen az otthoni dolgomat adtam fel, de lustaságból éppenhogy a sétát választottam, a friss levegőt, csak ne kelljen a dolgomat végeznem, a szakadó eső azonban befolyt a bőrkabátom alá, és a szemüvegem is olyan átláthatatlanul vizes lett, hogy vissza kellett fordulnom, és újra fölszállni az U-Bahnra.

A kocsiban csend volt, mindenki egymagában ült, és vagy a szatyrát ölelte magához, vagy érintőképernyős mobiljával szórakozott, ami itt még általánosabb, mint otthon, még ötven- és hatvanéves férfiak is ezzel játszanak, így még különösebben hatott, amikor két megállóval később egy barna bőrű, szakállas, rongyos ruhájú férfi szállt fel, gitárral a kezében, valamit kiáltott, idegen nyelven, már úgy értem, hogy nem egyszerűen nekem idegen, hanem abban az egész hamburgi metrókocsiban idegenül hangzó nyelven, gondolom röviden bejelentette magát, és rögtön gitározni és énekelni kezdett, spanyol dal volt, ezt rögtön felismertem, az a dal, ami a Desperado című filmből lett ismert, és meg kell adni, szépen játszott, és a hangja is tiszta volt, és az ázott és csendes emberektől teli kocsiban, ahol az ember egy érintőképernyős telefonnal von maga köré áthatolhatatlan határokat, felcsendült egy távoli világ éneke, egy olyan világé, ahol, legalábbis áprilisban, nem sötétszürke az ég, de mindenki mereven maga elé nézett, tökéletes volt az álarc, amit magukra vettek, mint akiket nem érdekel, mert nem is hallják, hiába a hangos ének, ez a szerencsétlen spanyol egyszerűen nem létezett a számukra, csak én örültem ennek a dalnak, valamiért jól esett hallgatni, és mosolyt csalt az arcomra, és amikor a spanyol végzett az énekével, és egy dobozzal a kezében elindult az alamizsnáért, csak ketten adtak neki pénzt, egy idősebb hölgy és én.

„Gracias”, hebegte, pedig csak húsz centet adtam neki.

Azt sem tudom, az forintban mennyi.

Április 13.

Az elmúlt két napban alig aludtam, fogfájás gyötört, mely a legrosszabb az összes fájdalom közül, mert megbénítja az ember gondolkodását, nem engedi, hogy figyelmünket eltereljük, nem egyszerűen olvasni nem tudtam hát, filmet nézni se, egyszerűen semmit, csak szenvedni, és míg minden betegségre azt szokás mondani, hogy sokat kell aludni, hogy gyógyuljunk, a lyukas fog hol élesen szúró, hol tompán letaglózó fájdalma az állkapocsban nem hagyja aludni az embert, hiába próbáltam másra gondolni, hiába éreztem, hogy a képek a szemeim előtt egyre összefüggéstelenebbek, ami egyértelmű jele, hogy az ember hamarosan elalszik, egy hirtelen az idegekbe hatoló döfés a vágyott elalvás előtt mindig visszarántott a valóságba, a fájdalomba, ami ellen nincsen gyógyír, pedig próbálkoztam mindazon gyógyszerrel, amit otthonról magammal hoztam, lett légyen az fájdalomcsillapító vagy gyulladáscsökkentő, de semmi nem segített, és talán mondhatom rossz magyar szokásnak, de fogorvoshoz én is csak az utolsó pillanatban szoktam elmenni, vagyis akkor, amikor már nem lehet mást tenni, mint kihúzni a már menthetetlen fogat, és az pedig különösen biztos, hogy itt, Hamburgban, én nem fogok fogorvost keresni, elég ijesztő és kiszolgáltatott úgyis a helyzetem, ha egy ember egy sivító fúróval dolgozik a számban, hát még ha gumikesztyűs kezével egy idegen nyelven próbál nyugtatgatni.

Mára a fájdalom elmúlt, és remélem, nem fog visszatérni.

Április 14.

Visszaolvasva első bejegyzésemet, úgy gondolom, hogy túl egyoldalúan, bár egyoldalúságában semmiképpen sem hamisan fogalmaztam a környékről, ami az otthonom lett; és lesz négy hónapon át.

Mert bár igaz, hogy sok, a társadalom szélére szorult férfi naphosszat sörözve és kiabálva a környéken kódorog, de nyilvánvalóan egy környéket sem ítélhetek meg negatívan a társadalom szegényei és lecsúszottjai miatt, így gyorsan hozzáteszem, hogy kollégiumi épületünket minden oldalról erdő veszi körül, az utcákat rendszeresen tisztítják, így az eldobott cigicsikkek és sörösüvegek csak rövid ideig rontják a látképet, a levegő tiszta, hajnalban és sötétedéskor pedig különböző kismadarak dalára kelhet vagy feküdhet az ember, bár igaz, itt senki nem fekszik le éjfél előtt, és hajnalban sem kel fel senki.

Szobám kicsi, csak hét lépés az ajtótól az ablakig, mindössze egy ágy, egy szekrény és egy íróasztal áll benne, de legalább egyedül vagyok, nem kell osztozkodnom senkivel, és itt az ember intim életterét nagyon komolyan veszik, másik három lakótársam, Hanka, aki Ukrajnából jött, és már egy fél éve tanulja itt a kínai nyelvet, és aki olyan tökéletesen beszél németül, hogy amíg nem mondta, honnan jött, azt hittem, ő maga is német; Manuela, aki Göttingenben él, és már a mesterképzést is elvégezte, doktorira készül, és legnagyobb elképedésemre öt idegen nyelven is beszél, és amikor engem megkérdezett, kicsit zavartan vallottam be, hogy én csak németül tudok, de ahogy ő is hallhatja, inkább csak dadogok, rengeteg szórendi és ragozási hibával, de ugyanakkor kellemesen érintett a meglepetése, amikor mondtam neki, hogy a diákok Magyarországon választhatnak, angolul vagy németül tanulnak-e, még ha a többség természetesen az angolt választja; és Georg, aki Berlinben él, és itt fizika szakos, és a légköri jelenségeknek szeretne majd a kutatója lenni, és akivel ma este sörözni fogok, amire már be is vásároltam hat üveg sört; szerencsére mindhárman nagyon csendesek, hangos zenével, bulikkal nem zavarják egymást, csak néhány barátságos szót váltanak egymással, amikor hazatérnek, és vacsorát csinálnak maguknak, ami itt lényegében a fagyasztott pizza sütését jelenti, egyedül Hanka az, aki rendszeresen főz magának, és persze én, ezt, gondolom, a távolság teszi, hétvégén Manuelát és Georgot mindig várja az otthoni étel, de mi Hankával nem tudunk csak úgy hazamenni; aztán a kész étellel mindenki bevonul a szobájába, és magára zárja az ajtót, és nekem nagyon tetszik ez a csendes egymás mellett élés.

Április 15.

A tegnap esti sörözés Georggal hosszúra nyúlt, többet is ittunk, ahogy én azt gondoltam volna, egyszóval sikeres volt, és ahogy a sör egyre inkább érezhetővé vált a fejemben, Georgot magát is egyre jobban értettem, bár igaz, beszélgetésünk ekkora már tisztává vált, pusztán egyértelmű kijelentéseket tettünk, amire a másiknak csak bólogatnia kellett, majd hosszan hallgatnia, így például megállapodtunk abban is, hogy Hanka szép csaj, amit persze már külön-külön is megtettünk magunkban, de mégis mondanom kellett, Hanka egy szép csaj, hiszen ez szükségszerű része annak a rítusnak, amikor két férfi ismerkedik egymással, és ha még többet maradtunk és ittunk volna, annak a mondatnak is el kellett volna hangoznia, hogy én szívesen megdugnám Hankát, de ehhez még nem voltunk elég részegek, így ez a mondat ilyen rövid ismeretség után inkább durva és provokatív lett volna, mert ezzel olyan válaszra kényszerítettem volna, ami őt alkalmasint kínos helyzetbe hozza, így egyelőre csak a külsőben állapodtunk meg; Hanka szépsége volt az a felület, ahol mindketten kifejeztük magunkról, és ugyanakkor elfogadtuk a másikról, hogy férfiak vagyunk, és amikor Georg azt mondta, hogy igen, de sajnos van barátja, mindketten egy sóhajtás kíséretében, mely megint csak nem volt őszinte, hanem szükségszerű, egyszerűen így kellett lezárni ezt a témát, meghúztuk a sörünket.

Sokat nevettem azon, ahogy arról beszélt, hogy milyen nehéz a német nyelv, az anyanyelve, hogy a különböző grammatikai szerkezeteket még ő is milyen nehezen tanulta meg, vagy hogy milyen logikátlanságok vannak a nyelvében, így például az Északi-tenger mellett a Keleti-tenger fekszik, hogyan lehet tehát észak mellett kelet, ezt nem tudja a mai napig megérteni, nevettünk mindketten, ittuk egymás után a söröket, berúgtunk, én jobban, mint Georg.

Amikor megkérdeztem tőle, hogy a családja ezerkilencszáznyolvanckilenc előtt Berlin mely részében lakott, és ő azt válaszolta, hogy nyugaton, akkor egy kicsit csalódtam, valamit nem tudtam tőle megkérdezni, mely kérdés még magam előtt sem volt egyértelmű; mert mi történik akkor, ha azt mondja, hogy keleten, hogyan folytatnám ezt a beszélgetést, hiszen Georg nálam is fiatalabb, több tapasztalata neki sem lehetett arról, amiről én sem tudok semmit, de valahogy mégis úgy gondoltam, ez lehetne az a pont, ahol a személyest a közös, de személytelen tudná elmélyíteni.