Baranyai Norbert kritikája Szilágyi Zsófia Móricz Zsigmond-monográfiájáról (Pozsony, Kalligram, 2013)
A nyíregyházi könyvhét mai, 2013. június 7-i pénteki rendezvényén Szilágyi Zsófiával Onder Csaba beszélget 16.30-tól a Kossuth téren

“… olyan, mint egy jó Móricz-regény: sok mindent kérdez, sok mindent tisztáz, s miközben továbbgondolásra késztet, a végső válaszok megadásának lehetőségét a mindenkori olvasóra bízza.”

Az utóbbi években örvendetesen megélénkült Móricz-recepció — melyet nemcsak az egyre szaporodó konferenciák, tanulmánykötetek, hanem a korábban csak kéziratban hozzáférhető szövegek kiadásai is jeleznek — Szilágyi Zsófia monográfiájával egy újabb meghatározó állomásához érkezett. Már önmagában az is jelezheti a kötet fontosságát, hogy több évtizede nem jelent meg olyan terjedelmes, összefoglaló feldolgozás, mely a móriczi életmű egészét igyekezett volna vizsgálata tárgyává tenni. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy az elkészült munka nemcsak egyszerűen az életrajzi monográfia sokat vitatott műfajának egy újabb kísérleteként olvasható, hanem olyan szintézisként is, mely az utóbbi évek kutatásának eredményeit felhasználva egy sok tekintetben újszerű Móricz-képet kíván közvetíteni az érdeklődők számára.

A szerző ezirányú törekvéséről már a kötet borítójának vizuális elrendezése, utalásai is árulkodnak. A címlapon különböző, fragmentumokként azonosítható kéziratos szövegek egymás mellé helyezése alakítja ki azt a diszkrét, kissé elmosódottnak tűnő hátteret, amelyből élesen kitűnik Móricz Zsigmondnak — mint a kötet cím- és főszereplőjének — a fotója. A fénykép azonban nem a tankönyvekből vagy a korábbi életrajzi kötetekből jól ismert portrék közül való: a felvételen az író egy karosszékben oldalt ülve, lábát az egyik karfára helyezve látható, ami egyszerre közvetíti az ismerősség érzetét (a jól felismerhető és „jellegzetes” móriczi arc és mosoly révén), és kelti a szokatlanság, az idegenség élményét is (amennyiben az alkotót a megszokottól eltérő helyzetben és személyiségként mutatja meg). A borítón megteremtődő vizuális tér annak a Móricz-képnek az illusztrációjaként értelmezhető, amelyet a monográfia egészében Szilágyi Zsófia igyekszik megrajzolni az íróról. A kötetben ugyanis a szerző nemcsak Móricz szépirodalmi alkotásainak elemzésére építi a vizsgálatát, hanem a magánélet szférájához tartozó események, írások, emlékek is részét képezik kutatásának. Vagyis a sokféle forrásból építkező Móricz-kultusz teremtette írói portré lebontása és újraalkotása egy olyan (új) képet hoz létre a monográfia egészében, mely — a borítón lévő fotóhoz hasonlóan — egy más nézőpontból (leginkább a magánélet eddig feltáratlan vagy kevésbé tárgyalt perspektívája felől) láttatja a jól ismert(nek vélt) alkotói személyiséget és annak munkásságát. A kötet fedőlapját szemlélve az is hangsúlyossá válik, hogy Móricz alakja mintegy a (kéziratos) szövegek mögül emelkedik ki, hasonlóan ahhoz, ahogyan Szilágyi Zsófia is a jól ismert szépirodalmi művek mellett a korábbi monográfiákban kevésbé érintett, részben még a mai napig is kiadatlan írások alapján konstruálja meg Móricz alkotói portréját. S hogy az ily módon megformálódó írói személyiség képe — illetve a hozzá kapcsolódó életmű — mennyire változatos és az önismétlésre, sematikus klisékre épülő értékítéleteknek ellenálló, azt a hátsó borító montázsa érzékeltetheti az olvasó számára. A Móricz-fotókból összeálló kép — melyben az eltérő szituációkban megörökített íróról készült fényképek mellett egy őt ábrázoló karikatúra is helyet kapott — a móriczi pálya és életmű sokszínűségét, illetve többféle értelmezési lehetőségét (is) demonstrálhatja.

A borító közvetett utalásai mellett a bevezetőben maga a szerző is igyekszik felvázolni, hogy milyen olvasási stratégiával érdemes közelíteni a kötet egészéhez. Nem véletlen, hogy éppen a regény műfaja lesz az a viszonyítási pont, amelynek tükrében világossá válhat, milyen értelmezői koncepció formálta meg a monográfia „elbeszélésszerkezetét”. Szilágyi Zsófia hangsúlyozza, hogy Móricz-könyve nem a realista nagyregénynek a korábbi irodalomtörténeti feldolgozásokat jellemző stratégiáit követi, hanem sokkal inkább egy olyan posztmodern elbeszélését, mely mind a kronologikus, célelvű narrációt, mind a szerzői mindentudásra épülő igazságközvetítés szándékát mellőzni kívánja. Ezzel magyarázható, hogy bár a kötet gondolati íve alapvetően a móriczi életpálya időrendi szerkezetéhez igazodik, az egyes problémák vagy művek tárgyalása néhol asszociatív logikát követ. A Légy jó mindhalálig vagy a Forr a bor elemzése például nem a regények megszületésének korszakát tárgyaló fejezetekben olvasható, hanem a Móricz iskolai tanulmányait összegző egységekben (azt felmutatva ezáltal, hogy a tanulóéveket felidéző fikciós emlékezés miként válhatott az írói önértelmezés és arcképformálás részévé). Hasonló megfontolások magyarázzák azt is, hogy A fáklya értelmezése a teológiai tanulmányok tárgyalásához igazodik, a Forró mezők vizsgálata pedig azon kései regények kontextusába helyeződik, amelyek a ponyvairodalommal való móriczi kísérletezés példáiként olvashatóak. Ilyen értelemben a fejezetek egyszerre tekinthetőek egy összefüggő (élet- és értelmezés)történet részeinek, és olyan önálló egységeknek is, melyek a Móricz-életmű egy-egy kiemelt kérdését járják körül alaposabban (a monográfiát értelmező regénypoétikai hasonlatnál maradva, leginkább a kortárs próza azon köteteihez hasonlóan, melyek a regényként és novellaciklusként való olvasás eldöntetlenségét viszik színre). S bár e szerkesztésből adódóan elkerülhetetlen, hogy ne ismétlődjenek meg gondolatok, megállapítások, azonban az átgondolt koncepciónak köszönhetően ezek száma elenyésző, s így nem igazán zavaró.

A monográfia regényként való azonosítása más szempontból is megvilágító erejű lehet a befogadás számára. Egyrészt utalhat arra, hogy a kötet szerzője milyen olvasóközönségnek szánja művét: a szaktudományos nyelvi diskurzus hangoztatása helyett a regénymetafora azt igyekszik sejtetni, hogy a könyv nem feltétlenül a szűkebb értelemben vett szakmai közeget célozza meg, hanem olyan olvasókra is számít, akik Móricz prózája iránt nem kutatóként, hanem könyv- és irodalomszeretőként érdeklődnek. Ezzel magyarázható például, hogy a nagyközönség körében kevésbé ismertnek vélt Móricz-alkotásokról részletes tartalmi ismertetés is olvasható, miközben az irodalomtudományban jártasabb befogadó számára néhány fogalom vagy módszertani megfontolás körülírása kissé túlmagyarázottnak tűnhet. Szilágyi Zsófia Móricz-monográfiája mindezekkel együtt élvezetes és érdekfeszítő olvasmány, mely nem kizárólag kutatási eredményeivel vagy mélyreható szövegismeretével hívja fel magára a figyelmet. A kötet elején hangsúlyozott regényszerűség emellett annak a szubjektív hangnak is magyarázatául szolgálhat, amely a kötet értékítéleteiben helyenként tetten érhető: a monográfia szerzője nemcsak az egyes szövegek kapcsán fogalmaz meg személyes indíttatású értékítéletet, hanem Móricz családi, emberi kapcsolatait vizsgálva is. Könyve ugyanis nemcsak az életművet, hanem magának Móricznak a személyiségét, élettörténetét is kutatása (és elbeszélése) tárgyának tekinti, aminek következtében a kötet a korábbi monografikus feldolgozások közül leginkább talán Czine Mihály korai munkájával mutat rokonságot. Szilágyi Zsófia ugyan több ízben is világosan és meggyőzően írja körül, hogy milyen módszertani megfontolások alapján határolható el saját koncepciója Czine (és a többi monográfus) nézőpontjától, azonban a két kötet szerkezete, a bennük foglalt kérdésfelvetések, és az, hogy egyaránt igyekeznek a művek és az életrajz tárgyalását minél szélesebb irodalom- és kultúrtörténeti kontextusba ágyazni, az egyértelmű szemléleti különbségek mellettisláthatóvá teszik a köztük lévő hasonlóságot. Másfelől pedig a magánélet történéseit erősen a középpontba állító biográfiai közelítés a mostanában — főként Nyáry Krisztián írásai nyomán — egyre nagyobb érdeklődést kiváltó népszerűsítő irodalmi életrajzokkal is rokoníthatja Szilágyi Zsófia könyvét.

A kötet leginkább talán életrajz és életmű viszonyának értelmezésében tér el a korábbi monográfiák szempontrendszerétől. Míg a régebbi feldolgozások az életmű egyes darabjainak elemzésekor az életrajzi eseményeket olyan kontextusként kezelték, melyek magyarázatul szolgálhatnak a szövegek megértéséhez, addig Szilágyi Zsófia számára a két közeg közti kapcsolat szövevényesebbnek mutatkozik. Az egyes fejezetekben ugyanis az életút nem egyszerűen megcáfolhatatlan és tényszerűen leírható események sorozata, hanem sokkal inkább olyan szövegként férhető hozzá, melynek elbeszélése, magyarázata sokféle forrásból táplálkozik, s ami így nem kecsegtet az egyértelmű megértés lehetőségével. Ebből következően pedig az életművet alkotó legkülönfélébb szövegek — szépirodalmi művek, levelek, cikkek, interjúk, naplók vagy akár hétköznapi feljegyzések — válnak Móricz élettörténetének magyarázó kontextusává. Eszerint az író munkásságának egyedisége abban ragadható meg, hogy benne életmű és életrajz kölcsönösen oda-vissza olvassák egymást olyan tükörszerűen megmutatkozó közegekként, melyek elkülönítése nem oldható meg maradéktalanul az értelmező számára. Ennek köszönhető, hogy az életrajzi történéseket tárgyaló fejezetek szinte mindig valamilyen Móricz-szöveg olvasatát is magukban foglalják. Másfelől a szerző szerencsére azzal sem elégszik meg az életrajz felvázolásakor, hogy adattárszerűen közölje a móriczi pálya fontosabb eseményeit. Több fejezet például annak az ellentétnek a körülírására épül, mely a valós események és az írói imázsteremtés részeként értelmezett szövegek, megnyilatkozások vagy a későbbi kultikus irányultságú irodalmi emlékezet által konstruált kép között feszül. Így válhat többek között világossá az olvasó számára, hogy mi a jelentősége a születési időpont, helyszín utólagos és hosszú évtizedekig tévesen számon tartott megváltoztatásának, vagy hogy miként lehet a református papi házasságok gyakran visszatérő regénytémája Móricz Holics Jankával való ellentmondásos viszonyának értelmezőjévé.

Egy életrajzi monográfia esetében kulcsfontosságú kérdés, hogy szerzője milyen koncepció alapján igyekszik az életmű egyes darabjait megszólaltatni. Már az is kérdéses lehet, hogy milyen szövegeket emel ki a teljes oeuvre-ből: csak a legjelentősebb művekre koncentrál, vagy — hosszabb-rövidebb terjedelemben ugyan, de — igyekszik érinteni minden alkotást. Másfelől viszont, mivel a terjedelmi keretek és a műfaj szabta korlátok miatt kénytelen lemondani az átfogó és részletesen kidolgozott szövegelemzés lehetőségéről, abban is döntésre kell jutnia, hogy a különböző műveket egy egységesen érvényesített interpretációs modellnek megfeleltetve, vagy épp ellenkezőleg, a lehető legváltozatosabb kérdésirányokat segítségül hívva kívánja értelmezni. Szilágyi Zsófia kötetében sajátos kettősség rajzolódik ki ebből a szempontból. Egyrészt feltűnő, hogy igencsak kevésnek mondhatók és nem túl részletesen kidolgozottak a szorosabb szövegolvasásra épülő műelemzések. Az értelmezésre szánt alkotások válogatása kapcsán a teljességre törekvés abban mutatkozik meg, hogy a szerző olyan szövegeket is beemel a vizsgált művek sorába, melyek elemzése a Móricz-recepcióban meglehetősen háttérbe szorult (pl. kiadatlan szövegek, mesék, tanulmányok stb.). Az életmű sokszínű műfaji világából a regény az egyetlen, amelynek minden darabját — eltérő mélységben és összetettségben ugyan, de — tárgyalja a kötet, míg a többi műfaj szerepéről (pl. drámák, novellák) inkább csak egy-egy összegző fejezet vagy néhány kiemelt alkotás elemzése ad számot. A művek egységes nézőpontú értelmezésére irányuló törekvés pedig leginkább abban mutatkozik meg, hogy az alkotások vizsgálata a már említett életrajzi kontextushoz való viszonyításból indul ki. Bár egy idő után némileg önismétlőnek és kevésbé termékenynek tűnik e szempont folyamatos érvényesítése, összességében mégis az lehet olvasó benyomása, hogy a szövegelemzések hatékonyan képesek megeleveníteni a biografikus-filológiai olvasás sokszor kárhoztatott metódusát.

A kötet egészében érvényesülő egységes értelmezési keretet viszont több ízben is olyan eltérő interpretációs műveletek teszik változatossá, melyek a móriczi szövegek vizsgálatában eddig kevésbé meghatározó, megfontolásra mindenképpen érdemes olvasati lehetőségeket jelentenek. A Móricz-alkotások szerteágazó intertextuális kapcsolódásaira ugyan már mások is felhívták a figyelmet, azonban Szilágyi Zsófia olyan szövegközi összefüggésekre is rámutat, melyek eddig nem igazán váltak hangsúlyossá a recepcióban (pl. Kosztolányi-szövegekkel vagy a 19. századi orosz irodalom alkotóinak — Csehovnak, Tolsztojnak, Dosztojevszkijnek — a műveivel kialakított dialógus). Az alkotások ilyen szempontból történő együttolvasása időnként esetlegesnek, ötletszerűnek tűnik (leginkább a felvetések kifejtetlenségből adódóan), amikor viszont a szövegek közti párbeszéd az elemzés gondolatmenetének központjába kerül, az erre irányuló érvelés is sokkal meggyőzőbbnek hat (pl. a Kivilágos kivirradtig és Csehov Cseresnyéskertjének összevetése esetében). Módszertanilag különösen továbbgondolásra érdemesek azok a hosszabb-rövidebb regényelemzések, melyekben az eredeti szövegközlés mediális feltételei válnak az értelmezés kiindulópontjává. A Kivilágos kivirradtig olvasatában például a folyóiratban megjelenő szövegrészleteket az adott lapszám egyéb, főként a zsidóság helyzetére reflektáló írásai értelmezik, míg az Úri muritegy korabeli reklámfüzet alapján azokkal a mára teljesen elfeledett regényekkel olvassa együtt a monográfia szerzője, melyeket a korabeli könyvkiadó Móricz alkotásával együtt ajánlott az olvasók figyelmébe (bár ez utóbbi inkább tekinthető érdekes, ám a regény megértésére vonatkozóan korántsem túl célravezető próbálkozásnak). Kérdéses lehet, hogy szerencsés-e ezeket az újszerű ötleteket felvető interpretációs eljárásokat egy szintetizáló szándékkal íródott monográfia részévé tenni, azonban úgy vélem, hogy e fejezetek nemcsak a szerző módszertani kísérletező kedvére világítanak rá, hanem a móriczi próza változatos értelmezői kérdésirányokat implikáló sokszínűségére is.

Szilágyi Zsófia nemcsak a Móricz-szövegek filológiai kérdéseiről vagy a különböző szövegkiadások esetenként igen szövevényes rendszeréről nyújt részletes tájékoztatást, hanem legalább ugyanilyen alapossággal veszi számba az egyes alkotások, illetve az életút egy-egy emblematikus eseményének későbbi hatástörténetét is. Különösen figyelemreméltóak azok a megállapításai, melyek Móricznak a kortárs irodalommal, kultúrával való kapcsolatára világítnak rá: Závada Pál regényének Móriczot idéző passzusát elemezve például az író feltételezett antiszemitizmusa kérdőjeleződik meg a kötet lapjain, míg más esetben internetes kommentek sora vagy épp a „viszkisrabló” körüli jelenkori legendaképzés válik az életmű megszólaltatásának viszonyítási pontjává. Mindez pedig egy olyan összetett dialogikus viszonyt hoz létre jelen és múlt kulturális történései között, mely nemcsak Móricz műveinek napjaink felőli újragondolását teszi lehetővé, hanem arra is rámutat, hogy miként válhatnak az író művei a mai olvasó önértésének részévé.

Egy teljes életművet átfogó életrajzi monográfiától mindenképpen elvárható az is, hogy az értelmező áttekintéssel együtt javaslatot tegyen az alkotások kapcsán hagyományozódott értékviszonyok újraértésére is. Szilágyi Zsófia Móricz-könyve ennek megfelelően az alkotói pálya bemutatása közben újrakanonizálási javaslatokat is megfogalmaz az egyes szövegekhez kapcsolódva. E felvetések ugyan nem kísérlik meg radikálisan felforgatni a Móricz-recepció eddigi értékhangsúlyait, néhány esetben azonban határozottan felhívják a figyelmet az egyre inkább elfeledettnek látszó szövegek, jellegzetes móriczi témák jelentőségére is. Ennek köszönhetően több olyan fejezet is olvasható a kötetben, amelyek nyugodtan nevezhetők hiánypótlónak, hiszen korábban alig vagy szinte egyáltalán nem tárgyalt kérdéseket vizsgálnak. A pályakezdő író verses meséinek, a francia tárcák fordításának (alkotásának) jelentősége vagy a népdalgyűjtés tapasztalatainak számbavétele nemcsak életrajzi tények rögzítéseként szerepel a monográfiában, a szerző ugyanis arra keresi a választ, hogy ezek az életműben marginálisnak tekintett tevékenységek, szövegek mennyiben köszönnek vissza a későbbi, jól ismert műalkotásokban. Ehhez hasonlóan tisztáz vitatott kérdéseket a Móricz feltételezett antiszemitizmusát vagy a drámaírással kísérletező alkotót vizsgáló fejezet is, melyek közül az előbbi árnyalt, sok szempontot figyelembe vevő elemzéssel cáfolja meg az író zsidók iránti ellenszenvének sokszor hangoztatott vádját, utóbbi pedig a korabeli közönség és a színház elvárásainak, interakciójának figyelembevételével járja körül a Móricz-darabok színpadi, dramaturgiai törekvéseit. Mindezek mellett az újrakanonizálási szándékra tett javaslatként értékelhető az is, hogy bár Szilágyi Zsófia minden regényhez fűz értelmező kommentárt, ezzel együtt határozottan jelzi, melyiket tekinti az életmű kevésbé megszólítható vagy — épp ellenkezőleg — újraolvasásra kifejezetten alkalmas alkotásának. Csak néhány példát említve: a korábbi Móricz-értelmezésekhez viszonyítva nagyobb hangsúlyt kapnak azok a regények (pl. Az asszony beleszól, A rab oroszlán), melyek a Budapest-téma különböző variánsaiként olvashatóak, a korábban sokat elemzett Úri murihoz képest pedig sokkal összetettebbnek mutatkozik meg a vele hasonló tematikájú Kivilágos kivirradtig, míg a Rózsa Sándor-regények inkább az alkotói kudarc termékének tekinthetők a szerző meglátása szerint. Némileg meglepő módon az Életem regénye viszonylag rövid és felületesebb áttekintést kap, miközben Móricz önéletrajza épp azokat a kérdéseket (pl. valós események és a fikciós emlékezés általi önarcképformálás bonyolult viszonya) állítja a középpontba, melyek a kötet koncepciójának is fő tézisei.

Egy életrajzi monográfia eredményességét természetesen sokféle nézőpontot figyelembe véve lehet megítélni. Nemcsak az lehet kérdés, hogy sikerült-e egységes színvonalú és részleteiben arányos összefoglalásként számot vetni a vizsgált életmű egészével, vagy hogy képesek-e az adott kötet elemzései, következtetései kiegészíteni eddigi ismereteinket, hanem az is, hogy a kérdésfelvetések mennyiben adnak lehetőséget a továbbgondolásra. Szilágyi Zsófia Móricz-monográfiája ebből a szempontból egyrészt számos olyan problémát tisztáz, amely régóta vagy épp csak az utóbbi időkben foglalkoztatta az olvasókat és a kutatókat egyaránt, másrészt — mint azt több alkalommal is nyomatékosítja a szerző — megállapításai nem a lezárt, végérvényes igazságokat megfogalmazó értékelés szándékával láttak napvilágot. Különösen érzékelhető ez az alkotásokat tárgyaló fejezetekben, melyek a részletesen kidolgozott interpretáció helyett általában csak egy-egy problémafelvetés erejéig érintik a műveket, újraolvasásra inspirálva ezáltal a befogadót. Ráadásul a monográfia olyan lehetséges további kutatásokat, elemzési szempontokat is felvet, melyek nemcsak Móricz életművének megértéséhez járulhatnak hozzá hatékonyan, hanem a modernség magyar irodalmának eddig kevésbé vizsgált szegmenseire is rávilágíthatnak (példaként említhetőek a megélhetés, a közönség igényeinek való megfelelés, a piacorientált könyvkiadás és az alkotói teljesítmény bonyolult kapcsolatára vagy a reklámnak az írói imázsformálásban betöltött szerepére történő utalások). Mindezek tükrében kijelenthető, hogy a kidolgozottabb szövegértelmezések sajnálatos háttérbe szorítása ellenére Szilágyi Zsófia többéves kutatását összegző, népes olvasótábort megszólító, az érdeklődést mindvégig fenntartó monográfiája pont olyan, mint egy jó Móricz-regény: sok mindent kérdez, sok mindent tisztáz, s miközben továbbgondolásra késztet, a végső válaszok megadásának lehetőségét a mindenkori olvasóra bízza.