A Móricz Zsigmond Színház 2012/2013-as évadának egyik különleges kamaradarabja volt Móricz Zsigmond Naplóiból készült előadás, amellyel a névadóról emlékeztek meg halálának 70. évfordulóján. Móricz Zsigmond: Naplók (Színpadi játék a húszas évek végéről – egy részben) Rendező: Bodolay Géza, bemutató: 2013. január 12.

Móricz Zsigmond, a regényíró. Móricz Zsigmond, néhány gyermekvers szerzője. Zsiga, a barátok által, Móricz a festményekről, fényképekről. Mind más és más, mégis ugyanaz: egy szerző, aki nemcsak a nyilvánosságnak, hanem mint oly sok társa, az asztalfióknak is írt. Megismerhetjük azt az embert, aki ugyanazokkal a problémákkal küzdött, mint mindenki: szenvedett alkotói és szerelmi válságtól, kereste helyét a nagyvilágban, s gyakran futott szép szoknyák után is. 2011-ben és 2012-ben Cséve Anna szerkesztésében és a Noran Kiadó gondozásában nyomtatásban is megjelentek naplói – a húszas évek második feléből.

2013. január 12-én a róla elnevezett színház mutatta be a Naplók című előadását, mely kissé eklektikus, kissé klasszikus, gyakran zavaros, de egyben szórakoztató, és mindenképpen felkelti az érdeklődést Móricz kora, történetei, vívódásai iránt. A darab műfaji megjelölése is sokat sejtet: „színpadi játék a húszas évek végéről”. Valóban az: játék, megidézés, kalandozás az író magánéletében, egyszerre szigorúan citálva és elrugaszkodva a leírtaktól. A kamaradarab pillanatokat ragad meg, képeket mutat nekünk, mint egy fényképalbum, amelyben vannak igazán érdekes, titkokat rejtő oldalak, régvolt barátok és ellenségek, rajongók és szerelmem, sikerek és kudarcok. Megismertet a nagy művész gondolataival, férfiúi létével, fájdalmaival, melyek olykor igazán bagatell dolgokból fakadnak, de tudtunkra adja azt is, hogy Móricznak mennyire fontos volt hazája.

A darab kezdetén a nyílt szín közepén a szerző portréja van kivetítve, s a szereplők tudtunkra adják, hogy amikor mikrofont használnak (piros, fehér, zöld színűt), az a készítők betoldásait jelzi. Ötletes megoldás, és egyben szükséges is, hiszen olykor ezeknek a részeknek stílusa nagyon közeli a Naplókéhoz. Mégis mintha azt az érzést keltené, hogy a narrátorok a megértést szeretnék segíteni. A díszletet alapvetően a piros szín uralja, mely melegséget hoz, ugyanakkor figyelemfelkeltő, és egységben áll a darab történéseivel. Pálóczy Magdolna ügyesen helyez el egymás mellett olykor egyáltalán nem odaillő, és mégis a teljességet megalkotó bútordarabokat és tárgyakat, a díszlet nagyszerű funkcionalitása már-már lenyűgöző. Tele van aprónak tűnő, de annál nagyobb jelentőségű megoldásokkal. A jelmezek a húszas éveket idézik, egybesimulnak a díszlettel és az elhangzó mondatokkal, a színészekkel.

De nem kell meglepődnünk, elvégre Bodolay Géza rendező neve láttán a néző előre sejtheti, hogy nem a szokványos, mesélő-láttató színházba csöppen bele, hanem valami többet, valami mást kap. Kap egy írót és egy férfit, asszonyokat és lányokat, kortársakat és barátokat, színésznőket, szerelmeket, érzelmi alapú döntések sorát, hibákat és szenvedést.

Kétségtelen, hogy a sokféle karakter olykor összezavarja a szemlélőt, megesik, hogy nem tudjuk pontosan eldönteni, ki is beszél hozzánk (melyik Móricz Zsigmond). Minden szereplő valójában mindig az író maga, nem létezik tőle független nézőpont a történetben (két kortárs reflexiót leszámítva). A naplóírás speciális területe az irodalomnak, kedvelt műfaj, és nagyon nehéz az adaptálása. Bodolay viszont jól ragadja meg, hogyan is lehet visszaadni a töredezett, de egyben folyamatos cselekménnyel rendelkező alkotást: a lényeg az atmoszféra, melyet megteremtenek. Petneházy Attila őszinte Móricza kellemes jelenség. Megvan játékában mindaz, amit a naplókból idézett író személye megkövetel: komoly férfi, akit érzelmei és a kor elvárásai sodornak, szép színésznők szoknyája csábít, és soha el nem múló alkotói vágya hajt. Ironizáló jellem, hazaszeretetét gyakran egyéb dolgok fölé helyezi, s mindig a tökéleteset keresi az életben, a színpadon, a leírt mondatokban. A nők hozzák a legnagyobb szenvedést és örömöt az életében, és természetesen a legnagyobb kérdéseket is, hiszen az író is férfiból van: „amikor impotens vagyok, egyáltalán nem is tudok írni. Ez valahogy összetartozik.”

Megjelenik azonban az alkotó Móricz is, főként a kortársak tekintetében, hihetetlen hévvel volt képes bírálni, kifakadni, el nem fogadni például Molnár Ferenc sikerét: „… ott ült álezüst fejével… nem utálom, de igen! Így vagyok a művészetével: unom, hogy olyan tökéletes ez a semmi!” Nincs könnyű dolga Petneházy Attilának, de profihoz méltón oldja meg a szerepet, tökéletes választásnak bizonyul.

Gosztola Adél a díva: ő az a Naplókban, aki Móricz legnagyobb gondjának megtestesítője: a szép (színész)nő(k). Könnyed, pajkos, nőiségében lubickoló művésznő, csábító és számító is tud lenni egyszerre. Méltó társa a férfi szereplőknek, ő az, aki az egyensúlyt és az izgalmat varázsolja a darabba.

fotó: Karádi Zsolt, Karádi Nóra

Nagyidai Gergő és Varga Balázs több szereplő bőrébe is belebújik, a néhol homályos előadás színét hozzák, s egy idő után már nem is zavar, hogy nem mindig sikerül mindenkit azonosítani, mert óriási sodrású az előadás. Elég csak sejteni vagy csupán érezni azt, miről is van szó. A két színész szépen egészíti ki Petneházy és Gosztola játékát, sugárzó erő és humor veszi körül őket. Mindketten nagyot alakítanak, természetességük az, amely a legnagyobb dicséretet érdemli.

Varga Lívia és Roskó Béla nemcsak hegedű- és bőgőjátékával, hanem olykor-olykor egy aprócska szereppel is hozzájárul a darab sikeréhez. Az élőzene kellemes kiegészítő, üdítő pillanatokat csempész az egyébként is hasonló jelzőkkel illethető előadásba.

Bodolay rendezése olyan adaptációt nyújt a közönségnek, amelyben a váratlan megoldások, érzelmi hullámzás, távolságtartó és belehelyezkedő nézőpont váltja egymást, s ha igazán figyelünk, több van benne, mint ami első pillantásra látszik: méltó megidézése a színház névadójának, egy új aspektus megteremtése, szórakozás magas szinteken.