Kritika Csontó Lajos Vicces sztori című kiállításáról, MODEM, Debrecen, 2013. március 10 – június 2.

Csontó Lajos kiállítása válogatás korábban már kiállított művekből, kiegészítve egy egyszeri, reprodukálhatatlan krétarajzos felülettel. Ez utóbbi háttereként fekete fal szolgál, mely mind szimbolikusan, mind vizuálisan végtelenített teret, be nem látható dimenziót sejtet. A fehér krétarajzok egymásutánjai láttán akár lineáris, de mindenképp egységes narratívát feltételez a látogató, azonban más, különböző technikákkal készült alkotások meg-megszakítják a rajzok sorát. Ez zavaró lehet első pillantásra, mégis értelmet nyer a kiállítótér bejárása közben. Egyfelől „értelmező bolyongásra” késztet a technikák és médiumok indokolatlannak tűnő váltakozása, másfelől épp a mozgóképes, szöveges alkotások azok, amelyek narrálják, értelmezik a hiányos krétarajzokat, s adják meg a kódrendszert a minimalista „vonalak közötti olvasáshoz”.

A kiállítás törekszik arra, hogy auditív élménnyel is szolgáljon, azonban ezt a törekvést nem sikerült maradéktalanul – élvezet és értelmezés szempontjából – hasznosan megvalósítani. Az egyes kiállítási „tárgyakhoz” tartozó zenék, hangeffektek ugyanis összemosódnak, elválaszthatatlanná válnak. Ennek a kakofóniának lehet olyan értelmet tulajdonítani, hogy az egymástól eltérő történetek (sztorik) valahol mégiscsak összemosódnak, egyetlen nagy kozmikus káosz (vagy épp rend) alkotóelemei, mégis inkább zavaró ez a keveredés. Célszerűbb és élvezhetőbb lenne a kiállítás, kevesebb zenével, kevesebb hangerővel operálva…

A tárlat egészét jellemezhetjük úgy, mint palimpszesztust, ám annak rétegein belül is több egymásra „írt” sík különíthető el. A kiállító teret mint műalkotást (tehát a kiállított művek kiválogatását, egymáshoz és a rendelkezésre álló hely sajátosságaihoz viszonyított elrendezését, illetve a térbeliséget mint esztétikai értékkel bíró tárgyat) vizsgálva a palimpszesztikus jelentésképzés már a multimedialitásban érvényesül. Ez azt az illúziót kelti, mintha nem is filmes elemekkel dolgozó képzőművészetet, hanem filmművészetet látnánk. „Alsóbb” regisztereken is tettenérhető egyfajta palimpszesztus, ilyen például a Még nem elég című installáció. Egy gömbre vetített, valamely bolygóra emlékeztető légkör, azon fel-felbukkanó képek földi helyszínekről, épületekről, egy úszó nő, és szöveg. Soha nem érintkező, köznapi logikával összekapcsolhatatlan elemek egymás mellé, sőt egymásra helyezése: a jel és nem konvencionális jelentéseinek kiállítása. A Lecke című installáció több lehetőséget kínál a jelentések felfejtésére. Nemcsak a mozgóképek kettőssége (lóbált lábak, és lógó lábak; akaratlagos és tehetetlen mozgás), hanem a vetítővászon matériája, a papírpénz és az üres papírlap szembeállítása is egyfajta relációt sejtet a mű két részlete között. Ha a krétarajzok karaktereit forradalmárokkal, tüntetőkkel hozzuk kapcsolatba, akkor ehhez a kontextushoz kapcsolva értelmezhetjük a Leckét úgy, mint átmenetet a rendi és a polgárosodott társadalmak között. Gondoljunk akár a francia, akár az orosz polgári forradalomra, az átmenetnek szerves része volt a burzsoázia diszkriminálása, majd kivégzése. A történelem figyelmeztet: a korlátlan jólét és a teljes megsemmisülés közötti áthághatatlannak elképzelt mezsgye könnyen semmivé válhat, egy vicces sztori epizódjává tömörülve.

Csontó művészetét a meglepő technikai megoldásokon túl visszatérő formák, geometriai és retorikai alakzatok teszik izgalmassá. A jelentésképzésben és a homogenitás megteremtésében legegyértelműbben a gömb és a mozgás motívumai vesznek részt. A mozgás, avagy utazás, haladás a kollektív és egyéni létünk sziszifuszi folyását, bármiféle tudatos beavatkozás lehetetlenségét örökíti meg. S a gömb, legyen az a Hold vagy más égitest, mint mindent látó szem, végigkísér a történelmen; Az egyetlen fenomén, amely mindvégig „ott volt”, mindenről tud, s ebben a minőségében a Transzcendenst, az istenséget jeleníti meg.

A tárlat egysége – egyszeri megtekintéssel – mégis nehezen belátható, s néhány mű, mint például a Szamarak, vagy a művészt téli környezetben ábrázoló Reggeli a szabadban című fotók még inkább megnehezítik az interpretációt. Mintha csak oda lennének dobva a többi tárgyhoz, azokhoz nem kapcsolódnának sem technikájukat tekintve, sem tematikusan. Okozhat nehézséget a kiállítás címe is: a Vicces sztori név ötletes ugyan, mégsem egészen találó. A „vicces” jelző sem a humoros, sem a hihetetlen értelmében nem hozza közelebb a kiállítás egészét a megtekintőjéhez. Sőt, kissé rossz szájízzel távozhat az ember: „Csak én nem értettem a viccet?” Ez a „viccesség” sokkal inkább az önmagát ismétlő történelem önreflexív gesztusa, annak felismerése, hogy úton vagyunk valamerre (úszunk, biciklizünk, vagy csak beszélünk), de utunk nem vezet semmilyen változáshoz, folyton ott tartunk, ahonnan elindultunk. A belakott tér végtelen, mégpedig A rózsaszín párduc című rajzfilm emblematikus jelenetével analogikus végtelen: a párduc kisétál a képről a képernyő jobb széle felé, s ugyanezzel a mozzanattal besétál a képernyő bal széle felől. Így történnek egyének, nemzetek, az emberiség sztorijai, az önmagába forduló térben, időtlenül, s mint e ciklikusságra, annak változtathatatlanságára ráeszmélő résztvevők, egyetlen dolgot tehetünk; utazásunk közben folyton könyörgünk a minket végigkísérő Transzcendenshez, Csontó Lajost citálva: „Még nem elég az oltalom, még nem elég az irgalom.”