Zágrábban az utcán énekelnek az emberek. Mikor először hallottam, azt hittem, csak bolondok, vagy megzavarta őket a tavasz.

De nem. Ők tényleg ilyenek.

Valahogy jobban szeretik az életet, mint mi idehaza.

A peronon álltam, a vonatra vártam, és eszembe jutottak az utcán daloló emberek.

Arra gondoltam, hol fogok én Pesten éneklő embereket látni? Itt nálunk mindenki siet, a földet nézi, és ha két tekintet véletlenül összeér, zavartan fordítják el a fejüket az emberek.

Talán gyakrabban kellene Zágrábba mennem, hogy újra halljam a dalokat, és magammal hozzam őket.

Talán gyakrabban kellene Zágrábba mennem, hogy újra lássam a fűtött ülésű, csoda kék villamosokat.

Mit nem adnék most, a mocskos, huzatos 24-esen zötykölődve néhány bugyuta dalocskáért!

A mögöttem ülő részeg csöves, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, hirtelen rákezd a Hopp Juliska, hopp Mariskára. Ez is valami. Öblös, karcos vonyítása, amit olcsó borszag kísér, olyan intenzíven tölti be a teret, hogy a hat emberből, aki velünk utazik, három le is száll nyomban.

Dalok vannak itt is. Villamosok vannak itt is. Csak egy kicsit másképp…

Mary Cassatt, Hídon átkelő villamos, 1891