Az idei könyvhétre jelent meg Térey János legújabb verseskötete Moll címmel a Libri Könyvkiadó gondozásában. Borbély Szilárd interjúja a Mollról, az idő és a líra természetéről.

Borbély Szilárd: Az Ultra (2006) után ismét nagyszerkezettel és mély merítéssel készült verseskötetet adtál közre az idei könyvhétre. A kötet ideje is rétegzettebb az által, hogy hat évet fog át. Az a fiatal kor velejárója, hogy a kötetek karcsúbbak és sietősebbek? Vagy a költői tervek lesznek a mesterségben előrehaladva körmönfontabbak?

Térey János: Így igaz, bár huszonévesen is igyekeztem koncepciózusan dolgozni és keményre kalapálni e karcsú kötetek szerkezetét, azokon belül is kezet ad egyik vers a másiknak nemcsak motivikusan, de a gondolatritmus és a nyelv által is, például A valóságos Varsó lapjain. Ember tervez. Amikor a Moll idejéről beszélek, arra a bizonyos hét évre gondolok, amelyik alatt maradéktalanul kicserélődnek az ember sejtjei. Amikor az első itteni vers született, egy másik lakásban és egy másik kapcsolatban éltem. Hogy valaha gyerekem lesz, alig volt elképzelhető. Ehhez képest most várjuk a másodikat. Mások a tájékozási pontjaim, ha nem is mind. A baráti köröm fele tökéletesen kicserélődött, tisztultak a vonalak. És így tovább.

B. Sz.: Ezek az évek hazánk számára a csalódások évei voltak. A költészet azonban csalhatatlan?

T. J.: Nem mindenki csalódott, ez az igazság. A költészet pedig, jól tudjuk, válságos időben mindig tarol.

B. Sz.: A szülőföld-költészetet megújító verseid, már az Ultra című kötetben is, izgalmas témát vetnek fel: az egykori Bihar megyéből alig maradt valami hazánkban Trianon után. A határ túloldalán Bihornak mondják. A szó maga nagyon messze mutat, időben is, térben is, egészen Indiáig… Az őstörténetben ez a terület további izgalmakat rejt: a titokzatos Ménmarót szálláshelyének központja valahol erre volt. De meddig nyúlik a szülőföld emlékezete?

T. J.: Úgy sejtem, akár a földtörténeti korszakokig. Három talajfajta ér össze Debrecen határában, a gabonatermő alföldi lösz, a sárréti mocsár és a nyírségi aranyhomok; továbbá megjárta e vidéket minden bronzkori horda és népvándorláskorabeli náció (de hát melyiket vidéket nem?), temetkezések kerülnek elő minden csatornázáskor és autópálya építéskor…, de hogy ebből a valóságanyagból mit kamatoztat a vers, az kinél-kinél máshogyan dől el.

B. Sz.: Vajon a napihírek áthallásai, melyek néhány év múlva már szertefoszlanak, mint a Kemény Istvánhoz címzett vers végén („Az alázúduló vörösiszapban.”), fenyegethetik az üzenet célba érését?

T. J.: Nem. Az emberek politikai emlékezete valóban rövid – ezért mutatkozhatnak a nyílt utcán bukott politikusok is relatíve gyakran –, a nyakába zúduló katasztrófákat, kataklizmákat viszont nem egyhamar felejti el egy közösség. E költői kép értéséhez nem szükséges a konkrét esemény ismerete. Az Asztalizenében említett földrengés sok olyan embernek juttatta eszébe az 1956. nyári földmozgást, akik nem is éltek még akkor. Ezt a darabomat most fordítják a harmadik idegen nyelvre, észtre. A benne szereplő augusztus 20-i vihar ilyenkor egy megrendítő természeti csapásnak számít, az újsághír minden avulékonysága nélkül. Sokkal inkább féltem a gyors porosodástól kollégáim kötetbe foglalt aktuálpolitikai glosszáit és a slam poetry-t úgy, ahogy van.

B. Sz.: A líra egyszerre látszik teret veszíteni és új tereket nyerni. Te ezt hogy látod? Illuzórikus az igényesen megformált beszéd iránti kereslet?

T. J.: Ne áltassuk magunkat, a minőségi irodalom, ezen belül a kifinomult líra mindig, a reformkorban és a Nyugat idejében is csupán az ínyencek eledele volt, a szocializmus mesterségesen földuzzasztott példányszámai megtévesztőek. A verseimnek néhány száz, hozzávetőleg ezer olvasója van, akik többnyire személyesen ismerik egymást. Színműveimnek, fordításaimnak viszont sok tízezer nézője akadt és akad – és bizony alig-alig van átjárás e két csoport között.