Elhatározni, hogy megeleveníted életed eddigi legfeldúlóbb és, remélhetőleg, legérlelőbb, élményekben gazdag szakaszát, mindezt úgy, hogy az események elbeszélésére még időbeli távlatot sem hagysz magadnak: ez a legkedvezőbb körülmények között is azt jelenti, hogy kalandba kezdesz. És a kaland fogalmában benne foglaltatik, hogy kétes kimenetelű. Koscsák Balázs hamburgi naplója, második rész.

Április 16.

A Philosophenturm, vagy ahogy itt egyszerűen hívják, a Philturm, ami egy tizennégy emeletes toronyház, amelyben az egyetem bölcsészettudományi intézetének nagy részét helyezték el, egyik WC-jében találtam ezt a feliratot: A szexuális felszabadulás ezt jelenti: Harc a család, a monogámia és a keresztény erkölcs ellen. Dögölj meg CSU!

Miért van az, hogy a balliberális érzelmű fiatalok mindig férfimosdók falaira írják fel jelszavukat, éppen úgy, ahogy otthon is?

De hasonló, számomra – de mit is értek ez alatt; egy magyarnak?, egy debreceninek?, vagy valamely sajátos neveltetés rajtam és általam kiteljesedő reakciójának?, ki ez a számomra?, hihetem-e azt, hogy csak a saját nevemben beszélek, és nem más idők és terek néma tanúi szólalnak meg bennem, és ha így van, beszélhetek-e az ő nevükben? – érdekes és értelmezhetetlen feliratokat tucatjával találtam az egyetemen belül és annak falain, amelyek ostobaságuk végett éppoly szórakoztatóak voltak, mint sértőek és megalázóak.

A kedvencem ez volt: Proletár feminizmus a kommunizmusért; díszelgett nagy vörös betűkkel az egyetem falán, és nem tudtam eldönteni, hogy ez egy amolyan dadaista alkotás lenne, amelyben véletlenszerűen választott szavakat írtak egymás mellé, a mondat értelmetlensége legalábbis ezt támasztja alá, avagy az egyre szélsőségesebb liberális gondolkodás szarkasztikus kritikája, mely magyarázat számomra a legkedvesebb volna, vagy esetleg valamely csoport álomszerű, reménnyel teljes elképzelése egy rendszerről, amelyről semmilyen tudásuk sincsen, és amely rendszer emberek millióit nyomorította meg testben és lélekben egyaránt, és ez a magyarázat pedig nem jelent többet, mint egy szebb jövőbe tekintő, magabiztos és bátor menetelést, vagy legalábbis ennek a menetelésnek a szándékát ezen milliók tönkretett életén.

 Április 17.

 Ma nem voltam órákon, bár elindultam, de úgy döntöttem, hogy mégsem, olyan szép napos, tavasziasan meleg idő volt, hogy úgy gondoltam, meglepem magam egy kis sétával, és megnézem a Városházát; de nem magáért a Városházáért, hanem hogy ne azt tegyem, amit tennem kell, így mintegy idővel ajándékozva meg magam, mint a magam jótékony, bőkezű barátja.

Bár már így is rengeteg időt adtam magamnak; hiszen Hamburg sem más, mint egy újabb időhúzás.

Jungfernstieg állomásnál kellett leszállnom, innen csak néhány száz méter a Városháza, de mielőtt elindultam volna, a folyót kellett megnéznem, a Kleine Alstert, ami első pillantásra a szemembe tűnt, amikor feljöttem az aluljáróból; a folyó mindkét partján teraszos éttermek és kávézók álltak, a mindenkori turistákat kiszolgálni, és ahol gulyáslevest is lehet enni öt euróért, de el sem merem képzelni, hogy miféle ételt főznek itt gulyás név alatt; és számtalan kis híd szeli át a mélybarna vizet, és ha mélyen belélegeztem a levegőt, akkor éreztem, hogy a folyónak tengerszaga van, és az én alföldi pusztasághoz szokott szemem már akkor le van nyűgözve, ha egy várost egy folyó szel át, hát még ha a folyó szagában a nem is oly távoli tengert érzem meg, a tengert, melyet míg itt vagyok, mindenképpen látni akarok; és a kőlépcsőkön lesétálva le lehetett ülni a partra, mindenhol turisták voltak körülöttem, pózoltak a fényképezőgép előtt, de persze én is csináltam néhány képet, mert a folyó nem egyszerűen önmagában volt szép, felszínén kacsák úsztak, és hattyúk siklottak tova, és mivel türelmes voltam, sirályokat is láthattam kishalakra vadászni, én viszont egyedül voltam, fényképezőmet nem akartam odaadni senkinek, így magamat kihagytam a képekből, egy képem sincs még, amin rajta lennék.

A Városházát kötelességszerűen le akartam fényképezni, de be kellett látnom, hogy ez lehetetlen, mert bármilyen nagy is volt az előtte levő tér, nem tudtam olyan messzire menni, hogy az egész épületet befogja a fényképezőm, bár a szélességével ellentétben a száz méternél is magasabb tornyát éppen le tudtam volna fotózni, de egy ilyenfajta csonka képet nem akartam, le kellett hát mondanom a teljességről, és a részleteket választanom, itt viszont a gazdagság okozott problémát, ráadásul alkatom szerint sem szeretem a részletekkel való szöszmötölést, magamat lényegre törő és lényeglátó embernek tudom, az egészet akartam, ahogy egész életemben mindig is, mindent és egyszerre, ostoba ötletnek tartottam volna méterenként lépdelve egy fényképet csinálni a méltóságteljes, historizáló épületről, be kellett látnom, nincsen meg a megfelelő távlatom; le mondtam hát a részletekről, amelyért cserébe nem kaptam meg az egészet, ezért gyorsan leírom, mielőtt magam is elfelejteném, hogy az első emelet, szám szerint tizennyolc ablaka felett, a gránitba vésve családnevek voltak olvashatóak, és felettük a családi címerek, gondolom Hamburg egykori alapítói, vezetői lehettek, a második emelet ablakai között pedig az egykori uralkodók életnagyságú szobrai állottak, és a főbejárat fölött pedig latin mottó figyelmeztetett, hogy a szabadság, melyet a régiek megszereztek, méltón kell az utókornak megőriznie.

Hasonló üzenet volt felvésve németül egy óriási gránittömbe, mely a folyóból állt ki, közvetlenül a Városháza mellett, és amin ez állt: A város negyvenezer fia adta az életét értetek 1914-1918; és engem egy kicsit zavart ez a mondatalkotás, mert mi az, hogy értetek, mintha azt, aki a szöveget a tömbbe véste, nem érintené az első világháború katonáinak áldozata, független tőlük, felülről tekint le rájuk, talán nem is egy hamburgi készítette; érthetőbb és ismerősebb alak lett volna egy értünk, mellyel a múltba való hősies révedésbe vezeti az olvasót, de így a hang vádló volt; nem emlék volt ez a gránittömb, hanem emlékeztetés, és ez nekem újszerűségében tetszett is, ugyanakkor idegen és bántó is volt, hogy a jelen emberét ilyen kihívóan szólítja meg, hogy az emlékezést itt úgy alakítják, hogy az egyben felelősség is legyen, és mintha az állandó lelkiismeret-furdalást is igyekezne az emberek lelkében megformálni.

Április 19.

Judithról kellene már beszélnem, amióta ezt a naplót írom, róla kellene, de a szemérmesség, vagy az önbizalmam teljes hiánya miatt még mindig hallgatok róla, kihagyom a történésekből, holott úgy gondolom, alakítója azoknak, így például minden, ami tegnap történt velem, azzal kezdődött, hogy megint nála voltam, a könyvtárban, ahogy egész héten minden nap, mindig találva valami ürügyet, hol könyvet kölcsönözni, hol azt visszavinni, és féltem, hogy látogatásaim, melyek kétórásra is elhúzódtak, lelepleznek engem, így tegnap, amikor találkoztunk, és ráadásul még a könyvtár előtt, volt ugyanis egy véletlenszerű találkozásunk egy döneresnél, és az ember az ilyesféle találkozásokat szokta egy kis könnyű öncsaló csúsztatással sorsszerűnek is nevezni; együtt ettünk, feltűnően jól alakult minden egész héten, amit én valamiért egész életemben nem bírtam elviselni, szorongani kezdek ennyi pozitív történéstől, menekülni akarok, egyedül lenni, így amikor a könyvtárba értünk, csak visszaadtam a könyvet, amit ürügyként magammal hoztam, jó hétvégét kívántam, és kiutaztam a kikötőbe.

A kikötő több kilométer hosszú, úgyhogy véletlenszerűen választottam célpontot; Überseequartier állomásnál szálltam ki, és ott tekintettem meg először a kikötőt, és végre valami olyasmit láttam, amit nem a turistáknak szántak, a környéken ugyanis mindenhol építkezések folytak, óriás daruk mozogtak a magasban, a föld feltúrva, sár és törmelék mindenhol, melyből épülő házak vasbeton csontvázai törtek kihívó magasságokba, és én igyekeztem minden utat elkerülni, mely befelé visz, a múzeumok és látványosságok világába, de az így választott út lezárt volt, és munkások idegenkedő pillantásához vezetett, kénytelen voltam hát megfordulni, és az ellentétes irányba indulni, de végül elértem a folyó partját, az Elba északi ágát.

Erős szél fújt, de egyáltalán nem volt hideg, inkább langyos, de olyan heves, hogy állandóan kimozdított az egyensúlyomból, rézsút kellett haladnom, szembenézve vele, így viszont a fülemben állandósult a zúgás, amitől csakhamar fájni kezdett a fejem, de megérkeztem, nekikapaszkodtam egy korlátnak, és akkor ott volt előttem.

A látvány egyhangú volt, néhány turistahajó szelte át a folyót, és indult olyan utakra, amelyeket én soha nem fogok megismerni, a túlparton két óriási hajó dokkolt, fedélzetükön száznál is több konténerrel, és a mögöttük lévő szürke épülettömbökből csak a daruk és a kémények emelkedtek ki, jelezve, itt kemény és szigorú munka folyik, a tengerre indulnak ezek a hajók, hosszú hetekre, folyamatosan megküzdve a szél és a hullámok szeszélyével, míg újra kikötnek, nincs itt tehát semmi csodálnivaló, és ezt fejezte ki a betonból kiépített, mindenféle burkolattól mentes parton lévő néhány kis kávézó és étterem is; ez egy körülményeskedő fecsegést nem ismerő világ, komor és hallgatag férfiak világa, amit soha nem fogok megtapasztalni; tudtam, én gyenge vagyok egy ilyen világhoz, de ezt egy pillanatig nem szégyelltem, csak tudomásul vettem; nincs itt nekem helyem, amit most már biztosan tudok, és csak haza akartam menni, hogy csináljak magamnak egy jó forró teát, és kipihenjem fejfájásomat.

Ám az este úgy alakult, hogy még egyszer hosszabb utat tettem a városban, Hanka ugyanis közös vacsorát rendezett a barátnőivel a konyhában, és nekem egyáltalán nem volt kedvem a szobámban kuksolni, és egész este a lányok viháncolását hallgatni, úgyhogy este nyolckor elindultam oda, ahová csak később terveztem, és amit otthon a barátaim újra és újra megígértettek velem, hogy megnézem; és úgy alakult minden, hogy most kellett megnéznem, elmentem hát a hírhedt St. Pauli negyedbe, ami egykoron a tengerészek szórakoztatását szolgálta, mára viszont a város legdrágább szórakozóhelyei találhatóak ott, mert ugyanis itt volt a Herbertstraße, amit én kerestem.

A Reeperbahn nevű utcára kellett mennem, és itt feltárult előttem Hamburg minden csillogása és szennye; a drága szórakozóhelyek és az utcán kunyeráló punkok; az aranyfényben úszó kaszinó és a földön ülő hajléktalanok; operettszínház, ahol a társadalom elitje mutogathatta magát, az utcán pedig rikító színű ruhákban transzvesztiták riszálták magukat, és az utcán száznál is több rendőr posztolt, figyelmeztetve, hogy az embernek itt különösen ébernek kell lennie, és ahogy közeledtem a Davidstraße felé, észrevettem egy figyelmeztető feliratot, amilyent még életemben nem láttam, és amitől a szívem is kihagyott egy dobbanást, miszerint a területen a fegyverek használata tilos, és piktogramok pontosították, mit is értenek fegyver alatt; törött üveget, kést, gázsprayt, pisztolyt.

Mintha csak ezt írták volna ki: Ihr, die ihr eingeht, laßt hier jedes Hoffen.

Mert nem sok lépést tettem, amikor egy zöldkabátos, gondozatlan külsejű férfi megállított, és én először azt hittem, hogy cigarettát kér tőlem, de aztán kiderült, hogy ő akar nekem eladni, és a zsebéből előhúzott egy kis csomagot, benne valamilyen bizonytalan tartalmú zöldessárga levéltörmelékkel, és nem értett az első szóból, követett egy darabig, kínálta az áruját, de a rendőrök közelsége végül leállította, és egy pillanat alatt elnyelte őt a sötétség, melyből az előbb kivált.

A Reeperbahn és a Davidstraße sarkán egy rendőr-parancsnoksági épület állt, a Davidstraßén pedig már ott álltak a kurvák.

Ahogy haladtam a Herbertstraße felé, az egyikük meg is állított, és nem lehetett előle kitérni, szoláriumbarna bőre volt, fekete haja, és tökéletesen kerek és telt melle, oly tökéletes, hogy biztosra vettem, szilikonmellek voltak, és nem is lehetett ezt nem észrevenni, hiszen olyan mélyen vágott dekoltázsú volt a ruhája, hogy az embernek ezt kellet néznie, mert ő maga is ezt tartotta a legfontosabbnak a testéből; kérdezte, hogy hívnak, és mivel így kiderült, hogy külföldi vagyok, azt is, hogy honnan jövök, és hazám nevére értően bólogatott, majd végül a tárgyra tért, száz euró, mondta, amit én persze nem engedhetek meg magamnak, mondtam is, nincs pénzem, én csak egy hülye turista vagyok, de nem baj, mondta, van itt bankautomata, onnan tudok pénzt levenni, és hogy eldöntsem magam mellette, határozottan, de nem erősen megfogta a farmeromon keresztül a farkamat, amire én ijedten hátraléptem egyet; mert mindig riasztott a szexuális érintkezés kifejezésének ez a durva, valójában azonban legtermészetesebb, mert őszinte és egyértelmű formája, ilyen szempontból gyenge és gyáva férfi vagyok, nekem csókokra, hosszú, gyöngéd érintésekre volt mindig is szükségem, hogy feloldódjam, hogy megszabaduljak az idegeskedő alkatomból származó görcsösségtől, éppen ezért ragaszkodtam a szexualitás köré kialakult rituálékhoz, az ismerkedéshez, az udvarláshoz, de egyáltalán nem hagyománytiszteletből, vagy mert ez így igazán szép és jó, ugyan dehogy, egész életemben nem volt egyetlen egyéjszakás kalandom sem, mert ha éppen ilyen helyzetbe kerültem, a testem egész egyszerűen csődöt mondott, nem is ragaszkodás volt ez tehát a legitimált formához, hanem az én személyes szükségletem, de ott, abban a pillanatban azt gondoltam, hogy egy nőnek fizetni a szexért, ha nem is tisztább, de igazabb, mint találkozókra hívogatni.

Végül sikerült elszabadulnom tőle, meg ő is belátta, hogy reménytelen vagyok, és végre odaértem a Herbertstraße bejáratához, amit egy piros paraván zárt le, és egy tábla figyelmeztetett, hogy a belépés tizennyolc éven aluliaknak és nőknek tilos; van tehát Hamburgban egy hely, egy alig hatvanméternyi útszakasz, amit csak férfiak látogathatnak; a Herbertstraße évszázados története, mely során a prostituáltak elérték a rendőrségnél, hogy féltékeny feleségek ne zavarják őket a munkájukban, és tevékenységük se legyen turistalátványosság, és a nemem találkozott itt szerencsésen össze, és ez a kiválasztottság érzésével töltött el, férfi vagyok, gondoltam magamban, még ha gyenge és gyáva is, de férfi vagyok, megadatott nekem itt átmenni, és beléptem, és az ott strázsáló prostik közül egy sem állított meg, nem tehették, mert jogom volt oda bemenni.

Odabenn teljesen más világ volt, ott, hogy úgy mondjam, az elit volt, a lányok a kirakatban ültek, egy kényelmes székben, cigiztek, csak melltartó és tanga volt rajtuk, amiket a neonvilágítás csak még izgatóbbá tett, és persze ők maguk is sokkal szebbek voltak, mint az utcán álló társaik, és gondolom, ennek megfelelően, ők nem is száz euróért árulták magukat, hanem sokkal többért, mert, mint a kereskedelemben mindenhol, itt sem az a lényeg, hogy az ember mit vesz, hanem hogy milyet, mert ki állítaná, hogy pusztán testi értelemben egy csúnya és egy szép nővel való dugás között van különbség, de ha az embernek lehetősége van választani, akkor értelemszerűen a szebbet választja, és az ember az érzékelésnek ezt a finom csalódását fizeti meg az árkülönbözetben, ezzel párhuzamosan persze nyilván nagyobb presztízst is szerez magának az, aki a Herbertstraßén fizet érte, mint az, aki a Davidstraßén.

Nagyon bámészkodni azonban itt sem lehetett, mert ha csak egy pillanatra rájuk néztem, már kinyitották az ablakot, és szóltak hozzám, így csak kapkodva, sietve figyeltem meg őket, minek beszélni velük, velem úgy sem lehet alkudni, mert nincsen mivel alkudnom, szinte átrohantam az utcán, és persze fülig ért a szám, hogy ott vagyok, de mégis felszabadultam, amikor az utca végére értem, és magam mögött hagytam az engem hívó hangokat.

Tettem egy kerülőt, majd a Davidstraßén indultam visszafelé, mert voltam olyan hülye, hogy elfelejtettem, a prostik itt nem várják meg, míg te leszólítod őket, eléd állnak, nem engednek tovább, győzködnek téged; ketten is az utamba álltak, egyikük még a barátnőjét is odahívta, hogy száz euróért nézhetem, amit egymással csinálnak, plusz kétszázért már be is szállhatok, alig tudtam kiszabadulni tőlük, már teljesen nevetségesnek éreztem magam a sok szabadkozástól; azért tudtak megállítani, mert gyenge és bátortalan vagyok.

Már majdnem visszaértem a Reeperbahnra, amikor az eddigiektől teljesen eltérő lány állított meg; egyáltalán nem szép, szeplős arcú lány volt, alacsony alkatú, azonban csípője ehhez képest túl széles, és ezzel fiatalsága ellenére is volt a testében valami érett nőiesség, de ami megragadott, az a tekintete volt, ő ugyanis nem mosolygott a szemével, nem így kellette magát; az ő tekintete szomorú volt, de nem az ő szomorúsága volt, hanem az én gyámoltalanságom tükröződött vissza belőle; „Egyedül vagy?”, kérdezte, „Igen”, „És miért vagy egyedül? Nem kell egyedül lenned ma este”, és engem megfogott ez a kedvesség, ő volt az egyetlen, aki nem szórakozást, hanem társat ígért nekem estére; csak ötven euró volt, de ennyit sem engedhetek meg magamnak, őt is le kellett ráznom, de őt már nehéz szívvel, tekintete megmaradt bennem, mint az egyetlen tiszta dolog St. Pauli fényárban úszó sötétségéből.

Április 21.

Láttam egyszer egy ismeretterjesztő újságban egy fényképet egy plakátról, mely a harmincas évekbeli Berlint mutatta be; macskaköves, sötét sikátort ábrázolt, benne egy hangosan éneklő német tiszt, egy földön fetrengő részeget meglopó zsebes, és egy tűzpiros ruhába öltözött, agyonsminkelt, de ennek ellenére is gyötrelmesen fáradt és undorodott arcú prostituált; és ez jut eszembe mindig, ha a Reeperbahnra megyek, ugyanis tegnap és ma is visszamentem oda, persze most már csak délután, amikor a lányok még nem dolgoznak, de az utca napközben is éppolyan izgalmas és veszélyes, mert miközben a méregdrága autókból elegáns nők és férfiak szálltak ki, és indultak az operettszínházba a Rocky musical változatát megnézni, nem messze tőlük ott álltak az éjszakából ott maradt, és arra váró lejmolók, félmeztelen, tetovált testű férfiak, dülöngélő részegek és hajléktalanok, és a két világ egyáltalán nem vett tudomást egymásról, és gondolom, ez annak volt köszönhető, hogy az utcát százával lepték el a fekete ruhás rendőrök, de hát ez nem is csoda egy olyan helyen, ahol a szociális szakadék ilyen látványosan mutatkozik meg, arról nem is beszélve, hogy én magam is sokkal nyugodtabban mozogtam így, először éreztem azt, mert otthon bizonyosan soha, hogy a rendőr az én biztonságomért van, és ha most állít meg az a múltkori drogárus, bizonyosan odamegyek egy rendőrhöz, és feljelentem, amit otthon nem tennék meg, nem érné meg a fáradtságot, csak magamat is gyanúba keverném, hagynám az árust is, a rendőrt is, és inkább gyorsan hazamennék.

És az is eszembe jutott, hogy Störr kapitány ezen a környéken lehetett annak a jelenetnek a szemtanúja, amit a saját lelke szempontjából olyan fontosnak tartott, mikoron látta azt a szerencsétlen részeget, akit a társa mindig visszalökött a földre, mihelyt az megpróbált a pocsolyából felvergődni, és hiába siránkozott a szerencsétlen, nem volt számára kegyelem, társa nem hagyta őt felkelni a világért sem; és én is valami hasonlót érzek, mert három napja újra és újra késztetést érzek arra, anélkül hogy ezekre a késztetésekre magyarázatot találnék, hogy visszatérjek a St. Pauli negyedbe.

A napló első része: Ich bin angekommen