Sok olyan szöveg jelent meg az elmúlt években nyomtatott lapszámainkban 2007 és 2011 között, amelyek az online felületen még nem voltak olvashatók. Ezúttal Darvasi Ferenc futballesszéjét olvashatják 2009/tavaszi lapszámunkból.

Az úgy volt, hogy a foci és az irodalom kapcsolata, mivel mindkét „szakma” bolondja vagyok, már nagyon régóta izgatott, na, nem akként, hogy pontos fogalmaim lettek volna róla, mit akarok kezdeni ezzel a témával, hogy, teszem azt, írok majd egy tanulmányt, foci a kortárs magyar irodalomban, vagy valami hasonló címmel, nem, bár elsőre az volt a sejtésem, ide fogok kilyukadni, mikor belefogtam abba a töméntelen mennyiségű szövegbe, amit kitermeltek az adott tárgyban íróink, szóval ad hoc olvastam, sosem lévén a racionalitás embere, még az is megfordult a fejemben, valami prózát kellene összehozni, focisat, szívhez szólót, ahhoz meg direkt jó elolvasni, mi született eddig, mi az, amirôl már ezen a témán belül nem illenék szólni, merthogy egész egyszerűen már nagyon jól megírták, a prózakísérletemből nem lett sok, mindössze egy egyelôre publikálatlan novella, viszont a könyveket kivégeztem, egyiket a másik után, mint egy gép, az unalomig ismételgetett, csaknem az összes szerzőnél előbukkanó frázis, hogy az élet meg a foci metaforikus viszonyban állnának, kezdett az agyamra menni, ezt leszámítva viszont valamilyen szinten, kevésbé vagy inkább, de minden szöveg az örömömre szolgált, egyedül John King A futball faktorját csuktam be végigolvasatlanul, mert hol érdekel az engem, hogy egy unatkozó Chelsea-huligán szétveri az ellenfél drukkereit hétvégénként, és nem is az, hogy hol érdekel, de menjen a francba, aki azt gondolja, hogy ez fasza, vagány dolog, összehasonlíthatatlanul jobbnak találtam már Nick Hornby Fociláz című kötetét, s csak azon mérgelődtem, hiszen aki ismer, tudja, ilyen vagyok, mindig elégedetlenkedem, hogyan lehetett ennyire figyelmetlen a kiadó, hogy Futball helyett Fociláznak fordította a címet, mert a foci meg a futball az két különböző dolog, ezt azért érdemes az eszünkbe vésni, a futball, az olyan, hogy Andrea Pirlo, az AC Milan és az olasz válogatott, közelebbről a squadra azzurra fantasistája, magyarul fazonszabásza még fel sem nézett, sőt, át sem vette a labdát, de a csatár, nevezetesen Filippo Inzaghi, akit egy nemzet hív Pippónak, pajtásiasan, és aki köztudomásúlag a leshatáron született, tehát ez a Superpippo, mert akadnak, akik az elragadtatástól meg így nevezik, Superpippo már akkor beindul a védők mögötti üres térbe, mert tudja, hogy pár másodperc múlva ott lesz az előreívelt labda a lábán, Pirlo igazít egyet a bőrgolyón, majd felnéz, de csak megszokásból, gyakorlatilag feleslegesen, mert nagyjából úgyis sejti, hol helyezkedik a lesipuskás ék, aztán ad egy ötven méteres, hajszálpontos aszisztot, és már lehet is készülődni a középkezdéshez, ez a futball, a foci az viszont nálunk, Magyarországon van, és ez nem sznobizmus, meg külföldimádat, mert azért én ezt a focikát mégis nagyon szeretem, kiszámíthatatlan, ergo izgalmas, hiszen sohasem tudhatjuk, ha sikerül egy passz, a következő is a mi játékosunkat találja-e meg, és különben is, a foci állapota hazánkban csak éppen olyan, amilyen a társadalomé, szar, és egyre szarabb, bár minden hétvégén kint vagyunk az aktuális bajnokin, sőt, én még, titkon bár, de a hétközi Liga Kupa meccseken is, ha megtehetem, de beismerem: ez, ami nálunk van, kibírhatatlan, elviselhetetlen, s bizonyára éppen azért, hogy kibírhatatlan, elviselhetetlen, születik róla az a sok könyv, másképp, fikció, tágas képzelet híján képtelenek volnánk eltűrni, emiatt alakulhatott úgy, hogy a világon nincs ennyi fociíró, mint nálunk, hogy azt mondja a Moldova a H. Kovács történeteivel, akinek, ennek a szereplőnek úgy kell érteni a nevét, hogy H mint hazudós, folyton anekdotázik, képtelenebbnél képtelenebb történeteket mesél, aztán van az Esterházy, aki ha az anyjáról, akkor is a labdarúgásról ír, mint legutóbb a Semmi művészetben, de neki már korábban, a család- és a termelési regény műfaja kapcsán sem okozott nehézséget ugyanezt a témát fejtegetni, mit tegyen szegény, ha maga is igazolt játékos volt, és nem segít, hogy Európa-hírű művész, ha a bátyja meg világhírű futballista, aki ráadásul gólt rúgott, és milyet, a braziloknak, az azért jelentősebb teljesítmény, úgyhogy én értem, miért e trauma, de hát a Darvasi Lászlóról is szólni kell itt, akinél több foci-legendát gyaníthatóan senki nem ismer, Sajó Lászlóról, akinél erőteljesebb(en depresszív) atmoszférát senki nem teremt, meg Kukorellyről, akiről most viszont semmi nem jut eszembe, csak hogy korelnökként még mindig az íróválogatottban bekkel, és még sorolhatnám a neveket, sosem érne véget a lajstrom, ezt elkerülendő rátérek a lényegre, Mándy Ivánra, és A pálya szélén című regényre, mely a magyar irodalom első és meglehetősen szubjektív véleményem szerint máig legnagyobb futballkönyve, igen, futball- és nem focikönyv, mert akkor, az 1927/28-as bajnokságban, amikor a regény játszódik, zseniális futballistáink, valóságos titánjaink voltak, s maga a könyv is professzionális munka, mikor már kezdtem volna elunni a focikönyveket, jutottam el ehhez a műhöz, amely 1963-ban született, akkor, amikor Mándy két fő terepe, a mozi és a foci az irodalomban valahogyan nem voltak szalonképes témák, mert, hogy úgy mondjam, kicsit nagyképű volt a mi irodalmi világunk, így nem is fogadta osztatlan siker a regényt, csak a külföldi magyar lapokban, ahol rögtön az Iskola a határon mellett emlegették, konkrétan a párizsi Irodalmi Újság és a zürichi Új Látóhatár hasábjain, és akkor most bele lehetne fogni, hogy miért is ilyen fontos ez a regény, és hát lenne néhány ötletünk megválaszolni ezt a kérdést, például ott van ennek a főhősnek az alakja, ennek a, nem tévedés, így hívják, Csempe-Pempének, aki már annyira túl van mindenen, akit a futballon kívül olyannyira nem érdekel semmi, se pénz, se család, se boldogulás, hogy cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy a polgári nevét is elveszítette immár, illetve dehogy veszítette el, megvan az, köszöni szépen, csak a futballpályák környékén és szállásadója, Habácsné pincéjében mindenki így hívja őt, Csempe-Pempe, kapkodjuk a fejünket, hogy akkor most mi is az igazság, az talán, hogy a nevek nem árulnak el valóban lényegeset az őket hordozó emberekről, hogy a névadás a természet rendjével ellentétes megnyilvánulás, a természetes állapotából fordítja ki a világot, s így rejti el a dolgok valódi arcát, vagy az, hogy a név az sérthetetlen, nem, hogy nem lehet átírni egy nevet, mert át lehet írni, de minden átíró hazudik, valamit letagad, félrevezet, hiszen a régi név ott lapul az új alatt, csak titok, egyedül a nők, egyedül ők nevezik Vidor Gyulának, Vidornak, értik, ezt a mogorva, magának való lényt, aki örökké magában beszél, a nők, akik húznák vissza a fránya valóságba, a felesége, meg az a Pénelopé-szerű Habácsné, igen, nem tévedés, Pénelopé-szerű, szövetekkel dolgozik, ez a Csempe-Pempe pedig amolyan kortárs Odüsszeusz, csak éppen nem a feleségéhez kellene hazatérnie végre, hanem az imádott klubhoz, a Titániához, mert az az ő szerelme, azzal jegyezte el magát mindörökre, a Titániához a fiatal tehetséggel, és akkor itt egy szolgálati közlemény: Titánia egyenlő eftécé, sajnos, mert hogy emtékás vagyok, apám legnagyobb bánatára, aki szintén titániás, miket mondok, eftécés, persze én is úgy tanultam, hogy a világ az olyan, hogy az ember Fradi-drukker, csak hát az a közönség, az undorító, kivéve természetesen a rokonokat és ismerősöket, és ha az ember ki akar járni a stadionba is, akkor erre nem lehet csak úgy rálegyinteni, hogy mit törődsz te azzal, milyenek a többiek a nézőtéren, mert Auschwitzba ne induljon soha többet az a vonat, punktum, meg különben is, szeretem, ha kevesen vannak, az olyan otthonos, családias, a Hungária körút meg éppen ilyen, és akkor most gyorsan vissza Mándyhoz, mielőtt elkezdeném ecsetelni az emtéká játékosok erényeit és hiányosságait, nem, nem is Mándyhoz, hanem Csempe-Pempéhez, akinek, mint az említett leleményes görögnek, nem szabad a női csábításra ellágyulnia, s csak a játékosra koncentrálhat, nincs mese, egyes egyedül Hübner Miki kapusra, itt kapus van, nem portás, szokták bekiabálni, a kapus teljesítményének elismeréseként, nos a Hálókocsi csapatánál valóban kapus van, és ez a Vidor koncentrál is rá rendesen, amíg a meccs tart, megállás nélkül a pálya körül kering, bolyong, mint Odüsszeusz, de kicsit Hermész is ő, a hírek vivője, és a játékosoké, meg afféle bibliai alak, előbb mint egy próféta, átkozódik, jeremiádjától hangos a pálya, amikor beüt egy olyan, nincs rá jobb szó, katasztrófa, amit jobb nem elmesélni, mert kibírhatatlan, elviselhetetlen, aztán meg már amolyan jézusi alak, mintha azt súgná, engedjétek hozzám a gyermekeket, mert bennük, a lurkókban még bízik, de csak bennük, ezt, hogy a gyerekekért még érdemes, képtelen letagadni, bármennyire is kiábrándult másképp, na, de legyen elég az archetípus-asszociációkból, és nem is a történet itt a lényeg, irodalommal foglalkozunk vagy mifene, hanem az írói trükkök, amitôl olyan kivételes ez a próza, beszéljünk akkor inkább erről, arról tehát, hogy amit Mándy tud, itt teljesen tudja, s amit tud, ő tudja csak, hogy mit is, tulajdonképpen azt, hogy az elbeszélő perspektívaváltásai következtében úgy érezzük magunkat, mintha egy filmet néznénk, a szerző nem magyaráz, nem értelmez, nem elemez, csak lát, fölvesz és levetít, montázs, cinema vérité, flash back, dobálózhatunk a szavakkal, de hogy értelme is legyen, valami olyanról van szó, hogy felaprózza a szöveget néhány oldalas egységekre, váltogatja a közeli és a távoli képeket, a nagytotált és a parányi részleteket, s a történetszövés is a töredékességen alapul, elindítja, megakasztja, elindítja, megakasztja a sztorit, és ami egyből feltûnik közben, hogy alig kapunk leírásokat, a leghosszabb sincs két oldalas, párbeszéd párbeszéd hátán, „ennyi” A pálya szélén, de ez nagyon profin, az a legkevesebb, hogy életszagúak ezek a dialógok, de ráadásul még többek is, mint a valóság, mert a szerző a realitást csak kiindulópontnak tekinti, ahonnan el lehet rugaszkodni, jó messzire, olyanképpen például, hogy a valóságból a szereplői képzeletbe, a jelenből a múltba keveredünk át, vagy egyszerre beszél a hős egy reális szituációban, s közben teljesen máson dolgozik a képzelete, tudniillik, hogy a kifelé irányuló beszédet belső hangok, monológok szakítják meg, és mindezt még valóságos, illetve légből kapott információkon alapuló legendák, pletykák, anekdoták színesítik, és a hab a tortán, amikor az egyik múltbeli síkból egy másik nyílik, vagy amikor már képtelenek vagyunk eldönteni, hogy amit hallunk, az a regény valóságához vagy képzeletvilágához tartozik, nem csalás, nem ámítás, jól látható, Mándy nem megemeli a valóságot, hanem megváltoztatja, ez a lepukkant világ a maga rogyadozó bódéival, ócskavashalommal körbevett pályájával és szakadt alakjaival maga a rögvalóság és maga a valóságfeletti, és, ha már így belemelegedtünk, azt is meg lehet említeni, hogy A pálya szélén pikareszk- és futballregény, valamint eposz-imitáció egyben, s csak annyira futballregény, mint amennyire nem az, s melyben a nosztalgia, a részvét és az irónia édestestvérek, s ahol a rövid, kopogós mondatokból, lényegre törô párbeszédekbôl felépülô szöveg gyakran a monotonitást is bevonzza, de azt a jófajta monotonitást, amitől nem unalmassá válik az írás, hanem beszippant, elég csak a szóhasználatára kicsit odafigyelni, és feltárulkoznak az ismétlések, a dupla tagadások, nem, itt neki már nem kellett beszélnie; nem, ezt Hungler nem mondhatja komolyan; nem, ezt nem tudom elképzelni; nem, itt nem lehet semmit csinálni, mondja az elbeszélő, vagy, íme, egy jövő idejű cselekvésre vonatkozó, visszatérő formula, várni lehetett, hogy leülteti az ágy szélére; várni lehetett, hogy simán összeesik; várni lehetett, hogy elmondja, hány játékosból áll egy csapat, annyira élőbeszédszerű az egész, amennyire ez még nem volt jellemző a ’60-as évek magyar irodalmára, egy olyan szöveg, ahol jelzés nélkül, észrevétlenül ugrálunk az egyik idősíkból ki, a másikba be, a hirtelen helyszínváltásokról nem is beszélve, ezért, hogy olvasás közben oly gyakran eltévedtem, s nem tudtam, hol vagyok, mikor, hogy ki beszél, hogy most ezt gondolja csak, vagy már valóság, egyáltalán történik-e valami itt, vagy hogy is van ez, szóval nehéz ügy, de amúgy is sokat, majdhogynem mindent az olvasói képzeletre bíz Mándy, hiszen alakjai elsôsorban szavukkal, olykor hallgatásukkal léteznek, vonásaikat, öltözetüket, testtartásukat még nem látjuk, csak hangjukat halljuk, és annyi mindenrôl lenne érdemes még szólni, azoktól a csodálatos sportnyelvi fordulatokról, a futball közhelytárának mozgósításáról, hogy mondjuk nincs elveszett mérkőzés, az ilyenektôl borsózik a háta az embernek, mármint az örömtől, a szívet melengető, belterjes futballnyelvi kliséktől, mint ahogy azon meg jót nevet, hogy a szünetben visszaérkező játékosok láttán azt mondja az egyik néző, észre sem lehetett venni, hogy eddig nem voltak a pályán, annyira nem történt semmi az első negyvenöt percben, és akkor még a hasonlatokról nem is beszéltem, pedig rengeteg van belőlük, és kis remek majd’ mindegyik, például így szól az egyik, hogy az anya úgy gurult mögötte, mint egy dühös zsömle, az anya, aki itt az ingerült anyós, a hasonlattal nem zsúfol, éppen, hogy pontosít, képszerűsít, gyakran a képtelenség és a realitás ambivalenciáját vegyítve egyetlen gesztusba a szerző, és még idézhetnék, na, de ez így nem ér sokat, kiragadva, meg aztán végletesen szubjektíven, mert valljuk meg, ezeket a mondatokat valaki olyan fogalmazta, aki tényleg nehezen érti meg, hogy azoktól az érzelmektől, amelyek kétségtelenül megbújnak ott a mondatok alatt és az egész könyv mélyén, el lehetne tekinteni, aki azt gondolja, hogy ezektôl az érzelmektôl nem is érdemes eltekinteni, így hát értelmetlen lenne a számára, ha ilyen érzelmek fennállása esetén hűvösen kellene ráközelítenie a regényre, és aki úgy véli, hogy az egész, amiből az irodalom van, az nagyon komoly dolog, nem érdemes megfeledkezni róla senkinek, aki irodalommal, irodalomtudománnyal foglalkozik, aki egy könyvet a kezébe vesz, nem érdemes, mert valamennyiünket ez az irodalmat megelőző érzelmi állapot vezetett el ahhoz, hogy irodalommal foglalkozzunk egyáltalán, és bele lehetne fogni még annyi mindenbe, de nem, én itt befejezem, tessék szépen előkeríteni azt a könyvet, aztán elolvasni.

*

A szövegben Bartis Attila, Darvasi László, Doboss Gyula, Esterházy Péter, Krasznahorkai László, Török Endre, bibliai és nézőtéri idézetek találhatók. A dőlt betűvel szedett részek Mándy Iván vendégszövegek.