“Nem akarok újraírni egy konkrét mitikus rendszert, egyfajta pszeudomitológiát szeretnék inkább, melynek a történeteit részben a festmények inspirálják, de az ötletek és a szövegek visszahatnak készüléskor a képválogatási folyamatra, s olvasói részről a kapcsolódó vizuális művek értelmezésére is.” Áfra Jánost Bódi Katalin kérdezte. Nyári interjúsorozatunk második része.

Áfra János 1987-ben született Hajdúböszörményben, jelenleg Debrecenben él. Makói Medáliák Díjas és Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjas költő, művészeti író. Festészetet, majd a Debreceni Egyetemen magyar nyelv és irodalmat, valamint filozófiát tanult. A József Attila Kör elnökségi tagja, a prae.hu, a Szkholion szerkesztője, a KULTer.hu alapító főszerkesztője és az Alföld tördelőszerkesztője. Első verseskötete 2012-ben, a JAK-füzetek sorozatban jelent meg Glaukóma címen. Szerzői honlapja: http://afrajanos.blogspot.hu/

Áfra János – Bach Máté fotója

Bódi Katalin: Első versesköteted tavaly jelent meg, s alapvetően pozitív kritikai fogadtatásban részesült. Jelentenek-e ezek a versek számodra valamiféle sajátosan lezáró összegzést – vagyis egy éppen hivatalosan a nyilvánosság elé lépő fiatal költő bemutatkozását, a lírai szövegekből kibontható költőfigura vagy akár egy biológiai test Bildungjának megkonstruálását és egyben folytathatatlanságát?

Áfra János: Visszafejlődés-történet ez inkább. Magunk számára is tárggyá leszünk az emlékezésben. A múlt jelenhez vezető töréseit próbáltam feldolgozni: álmokat, kapcsolatokat, félreértéseket, csalódásokat, megélt betegségeket, családtagok elvesztését, az elszakadás stációit. Írás közben aztán nyilvánvalóvá vált a megkerülhetetlen elfogultság a körülöttem élőkkel, a halottakkal és leginkább magammal szemben. Ezért a teljesség illúziója helyett inkább az egykori én idegenségét akartam hangsúlyozni. A megidézett alak stabilitásának hiányáról van szó a monológokban, egykori önmagam elvesztéséről, na és azoknak a hiányáról, akiket azért kényszerítettem beszédre, mert az életünkben feldolgozhatatlan hallgatás ékelődött közénk. Vagy lehet, hogy inkább ők beszéltetnek engem? A relativitás itt sem írható ki a nyelvből. A szavak közötti csendeken is múlik, hogyan látjuk.

B. K.: Az idén elnyert Móricz-ösztöndíjad XXI. századi magyar képzőművészeti alkotások által ihletett verseskötet megvalósításához kapcsolódik, vagyis a második köteted elkészítésének időszaka zajlik. A horatiusi ut pictura poesis-elv és az imitáció gyakorlata egyértelműen látszott fogalmazni a klasszikus művészetesztétika bűvkörében alkotók számára a reneszánsz időszakától kezdődően a 19. század elejéig, s egyértelművé tette képek szobrok, szövegek kapcsolatát. Van-e számodra pontosan meghatározható kapcsolata képzőművészeti alkotásnak és versnek, létezik-e az inspirációnak valami egyértelmű jellegzetessége?

Á. J.: Nem hiszek a pontosan meghatározható kapcsolatokban, a nyelv legalábbis alkalmatlan ilyen dolgok tiszta körülírására – asszociatív működése miatt inkább hasonlít egy lezárhatatlan rajzra, mint egy összetett matematikai képletre. De talán egyrészt a beszédre jellemző metaforikusság, az írásbeliség képiségnek való kiszolgáltatottsága, másrészt a vizualitás értelmezésre való ráutaltsága generál egy örök kölcsönhatást kép és szöveg között. A nyelv a legtöbb belülről vezérelt szociális cselekvésünk eszköze, a vizualitás pedig a legfontosabb érzékszervünkhöz köthető tapasztalat – a szem jelentőségét az is jelzi, hogy sok beszédközösség látáshoz kapcsolódó metaforákat használ legnagyobb számban a mindennapi nyelvben is.

Az ösztöndíj elnyerése óta egyébként rájöttem: az, hogy kortárs magyar festmények hatására írok, önmagában még nem fűz szervesen egybe írásokat, a festmények inspirációjára születő versek ráadásul olykor a képről leválasztva nehézkessé válnak. Sokat gondolkoztam, hogyan kerüljem el ezt, miképp lehetne az eredeti tervet finomítani, valamint a képanyagot is biztos kézzel szelektálni, hiszen fontos, hogy olyan alkotások kerüljenek egymás mellé, amelyek nagyobb figyelmet érdemelnének. Ha csak kis részben is tudok, de szeretnék hozzájárulni, hogy olvasói körökben is felfedezhetővé váljanak eredeti kortárs magyar festők.

B. K.: Mire képes a lírai nyelv képisége, milyen alakzatok válnak itt kitüntetetté, ekphraszisz vagy hüpotiposzisz, narráció? Van-e egy jól meghatározható művészeti-alkotói kör és stílus, ami fontos számodra a kötet készülésében?

Á. J.: Tízezernyi kortárs magyar festményt néztem meg az utóbbi hónapokban, s rátaláltam arra a tematikus szálra, ami keretbe rendezheti az egymással is párbeszédbe lépő képeket és a hozzájuk kapcsolódó, de már nem a képektől függő szövegeket. Nem a művészek kora, stílusa, habitusa számított, hanem a minőség, a további válogatást viszont egy pontosabb terv határozza meg: az összeálló kötetet egy mitikus narratíva fogja majd egybe, szeretnék felépíteni egy kis valóságot, olyan motívumokat használva, amelyek egymástól távol eső népek mítoszaiban visszatérően előkerülnek. Ez a kis képzetes világ az összeválogatott képek és szövegek egymásutánjából állna, de akár külön a képek vagy a szövegek sorozatából is értelmezhető lesz reményeim szerint. Nem akarok újraírni egy konkrét mitikus rendszert, egyfajta pszeudomitológiát szeretnék inkább, melynek a történeteit részben a festmények inspirálják, de az ötletek és a szövegek visszahatnak készüléskor a képválogatási folyamatra, s olvasói részről a kapcsolódó vizuális művek értelmezésére is.

B. K.: A művészetelméleti tárgyú tanulmányaid, kritikáid hogyan kapcsolódnak össze a költői gyakorlattal? Mire képes a nyelv ebben a két alapvetően különbözőnek látszó diskurzusban?
 

Á. J.: Sok dolog foglalkoztat, de nem vagyok igazi tudósalkat, a kutatásnak inkább a kreatív dimenziói érdekelnek, s leginkább a határterületekről gondolkodom szívesen: az irodalom és képzőművészet közötti átjárókról, a virtuális és online valóságok lehetőségeiről, kulturális antropológiai, metafizikai kérdésekről. Így hát többnyire esszéisztikusan írok.

B. K.: Vizuális tapasztalat és szöveg kapcsolata megfordul-e a művészeti tevékenységedben? Vagyis jellemző-e, hogy képzőművészeti alkotás születik kifejezetten egy irodalmi szöveg inspirációjából? Dolgozol-e jelenleg is képzőművészeti alkotásokon?

Á. J.: Középiskolásként készítettem egymáshoz verseket és képeket, de néhány éve egyáltalán nem festek, nem szkennelgetek és nem fotózok. Később szeretnék még ilyesmivel kísérletezni, de jelenleg aligha lennék képes érdemleges dolgokra – az idő is kevés, az ecsetkezelésem sem az igazi. Talán ezért is terelődött inkább értelmezői irányba a képzőművészeti érdeklődésem, sokat írok kiállításokról, s van egy regényötletem is, amelynek megvalósulása esetén egy kiállítótérben, fiktív műtárgyak között bontakozna ki a cselekmény.

A konceptuális művészet jelenkori hatása különösen érdekel, és tendenciának látszik, hogy kortárs képzőművészek képein különféle szöveges – gyakran olvasással aktivizálódó – tartalmak lépnek a tiszta képiség helyére, illetve újfajta interferenciákat hoznak létre kép és szöveg hagyományos kapcsolatában. Ha elkezdem a doktori képzést, ezzel a témával szeretnék foglalkozni.

A vizuális költészet is egy izgalmas terület, a Párizsban élő Papp Tibor nemrég elindított egy zártkörű beszélgetéssorozatot, amire Kele Fodor Ákos, Magolcsay-Nagy Gábor, Sós Dóra Gabriella, Szabó Imola Julianna, Székelyhidi Zsolt és Tóth Kinga mellett engem is meghívott. Bár eddig csak egy szemináriumon tudtam részt venni, azt hiszem, a vizuális költészet terén is lesznek kósza kísérleteim, csak bírnék végre kezelni egy képszerkesztő programot, hogy meg tudjam valósítani az ötleteimet.

B. K.: Csak örömmel lehet szemlélni a mai irodalmi életben, hogy a korosztályodból számos fiatal jelentkezik első kötetével, de szintén feltűnő az online irodalmi-kulturális lapok között a fiatalok által szerkesztett portálok sokasodása, az ezekhez a csoportokhoz kapcsolódó kulturális programok sora. Megfogalmazható-e valamiféleképpen ennek a generációnak az összetartozása, esetleg egyfajta közös vágya, közös esztétikai minősége, belülről látszik-e egyértelműen a rétegzettség, a sokféleség?

Á. J.: Az átállás idejét éljük. Az online irodalmi oldalak fokozatosan váltják fel a nyomtatott lapokat, még a támogatási rendszer is ebbe az irányba tereli a dolgokat. Remélhető persze, hogy mindig lesznek print periodikák is, de a mi generációnk már nem ebben gondolkodik, több lehetőséget és szélesebb közönség biztosít a web. Még ha van is egyfajta bizonytalanság a célokat, s az online archiválás hosszú távú megoldhatóságát tekintve, máris rétegzett online kulturális szcéna alakult ki, a rendezvényekre is nagyobb közönséget tud bevonzani egy-egy aktív online közösség: a JAK és a KULTer.hu által szervezett KULTOK II konferencián például vagy kéttucat online kultlap szerkesztői szerepeltek szép számú közönség előtt.

A prózában és a lírában egyaránt erős tendencia – a mediális váltástól sem független – antropológiai dimenziók központba állítása: az emberi test meghatározottságai, a fiktív állatok testisége, az ember állatisága váltak a legdivatosabb kérdésekké. Lényegében egy poszthumán kor víziója termelte ki ezt az érdeklődést. Valószínűleg két lélegzetvételünk között is épp felfedeznek valahol egy olyan implantátumot vagy testprotézist, amelyről ötven évvel ezelőtt még csak a sci-fikben olvashattunk volna. Viszont azt hiszem, ez a szélsőséges testiség idővel ellenreakcióként egy új típusú metafizikus írásmódhoz is elvezethet, amely a friss antropológiai belátásokat figyelembe veszi ugyan, de közben túl is néz rajtuk. Mert ha bármit megtehetek a testemmel, anélkül, hogy magamat elveszíteném, akkor képtelenség, hogy csak ez a puszta biológiai massza legyek! A test csak a múltunk emlékműve, de túlvezet rajta valamiféle kívül-belül jelenlévő, állandó figyelem.