You Are Here: Home » Fogadó » „Kitagadtak a cigányszerelem versemért”

„Kitagadtak a cigányszerelem versemért”

“Egyfajta szellemi nagykorúság, szabaddá válás kezdődik a személyessé vált lírában, pár nagy botránnyal, miközben semmi fenegyerekség, vagányság vagy ellenségeskedés nem vezérel. Fontosnak tartom viszont mindazokat az eloldozásokat, amelyek mentesítenek minden tudattalan vagy nehezen felfejthető nyomortól.” Kürti Lászlót Kulin Borbála kérdezte legújabb kötete, a Testi misék kapcsán. Nyári interjúsorozatunk negyedik része. 

 Kulin Borbála: A negyedik köteted (Testi misék, Magyar Napló, 2012) megjelenésével egyre karakteresebb és magabiztosabb helyet foglalsz el a kortárs magyar irodalomban. Mi az előnye és mi az ára annak, ha költőként létezik az ember?

Kürti László: Ára akkor lehet igazán, ha egy jó értelemben vett szabályos, kézenfekvő életből, létmódból lépsz ki azzal a „sorsrontó” szándékkal, hogy te költő vagy valami művészféle akarsz lenni. Ez az akaratlagos „ törés” , erőszakolás kérhet komoly árat, hiszen bizonyos értelemben kirekeszted magad abból a kollektív létállapotból, ami éppen az addigi biztonságodhoz, általában vett boldogságodhoz, boldogulásodhoz adja meg a hátteret. Szerencsésebb eset, ha eleve egy feje tetejére állított világba érkezel születésedkor és ez a fonák helyzet meg is marad nálad (ezt nem valami égető nyomorultságnak szokták emlegetni, hanem általában tehetségként definiáljuk). Itt nincs mit bukni az életen, könnyen adja magát a művészi létmód is, de attól még szorgalmasan illesztgetni, a „normalitás” darabkáit továbbra is kötelező feladat, hiszen ahhoz képest láthatsz igazán magadra is, másokra is és mindarra, amit az életünknek nevezünk.

K. B.: A te világod a feje tetején állt kezdettől fogva, vagy egyszercsak fordult egy nagyot? Mikor lett számodra egyértelmű, hogy írnod kell?

K. L.: Húsz éve írok, de azt sokkal régebbről tudom, hogy a szegénységben sokkal több a tartalék: praktikum, kreativitás, aszketizmus, mint egy összkomfortos világban belátható lehetne. Évekig laktam a nagyszüleimnél, százéves parasztházban, ahol nem volt fürdőszoba, ezért hóesésben, komoly mínuszokban, esőben is a kertben zuhanyoztam egy általam csappal szerelt vizeshordó alatt. Ekkoriban kezdett élhetőbb lenni a feje tetejére állított világom is…

K. B.: Egy, a nemrég megjelent kötetedről szóló recenzió úgy emleget téged, mint költőt, aki “lírát csempész a hétköznapokba”. Létezik számodra “költészetmentes” hétköznap?

K. L.: A vers akkor marad távoli és idegen dolog, ha nem kerülnek bele az olvasó tapasztalatai, élményei, ahhoz viszont, hogy „hétköznapi” és eleven legyen a szöveg, szükséges a költőnek a verstestben összemosni az aktív és passzív elemeket, hogy a szöveg kifejezőerejében az olvasó önmagát fedezze fel, igazolja vissza. Számomra a jó vers nem elégszik meg az esztétikai tapasztalattal, úgy képzelem, hogy a pszichológia tárgykörét nem lehet kivonni a lírából. Ez a kérdéskör mostanában sokat foglalkoztat, kedves tanáromat, Angyalosi Gergelyt gyakran terhelem is vele, szerencsémre számára sem közömbös az egzisztenciális pszichoanalízis problematikája, így tényleg az a régimódi mester és tanítvány fülbesúgása van jelen, ami végül nálam elsősorban a lírában manifesztálódik. A kortárs vers olyan alternatív művészi formákat kínál az olvasó számára, hogy úgy tűnhet, elengedte a költő az olvasója kezét. Én szeretném kézen fogni, vagy legalábbis szemmel követni távolabbról az olvasóimat, ha ez úgy definiálható legközérthetőbben: “lírát csempész a hétköznapokba” – akkor azt csak annyiban fordítanám meg, hogy a hétköznapi dolgokat viszem be a lírai mondandómba.

K. B.: A fülbesúgást úgy kell értenünk, hogy a verseid mögött valamiféle pszichológiai-tudományos ihletettséget is feltételezhetünk? Vagy egyedül a megélt élmények, saját megfigyeléseid az ihletőid?

K. L.: Ahogyan József Attila, úgy Thomas Mann is beszámol arról az adósságról, mellyel a pszichológia felé tartoznak. Úgy érzem, nem hagyható figyelmen, sőt kutatáson kívül sem a pszichoanalízis behatóbb vizsgálata. A lelki működések sajátosságainak vizsgálata önmagáért is izgalmas terület, szeretem a meglepetéseket az emberi természetben, ahogyan versekben is.

K. B.: Egy elképzelés szerint az irodalom egy olyan közlésmód, ami a valóságról beszél, de úgy, mintha nem arról beszélne, s ami nem is tud másképpen beszélni erről a valóságról, csak azzal a feltétellel, mintha nem arról beszélne: azaz egy forma révén, mely – író és olvasó számára egyaránt – megteremti és működteti a tagadását annak, amit kifejez. Van számodra a formának ilyen szerepe? Mit jelent számodra a formába öntés mozzanata? Milyen a viszony számodra valóság és irodalom között?

K. L.: Mivel nem vagyok irodalmár – jogosítványom sincs róla –, semmiféle irodalomtudományi legitimáció nem köt az irodalom józanságához, tudományosságához, így megengedtem magamnak azt a luxust, hogy figyelmen kívül hagyom a konszenzuális viszonyokat valóság és irodalom között. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a valóság, akár a vers, elég izgalmas terep ahhoz, hogy egyként csinálja, élje, kísérletezze az ember, minthogy, mondjuk, távoli jelenségként, magasztosan okoskodjon felőle. Hívhatnánk ezt bárminek, de én most puritán, praktikus létmódnak nevezem, például, ha egy fából épített magasles ácsmunkájában, dédnagyszülők szekrényének felújításában, vagy egyszerű téli tűzifa hasogatásában, rendbe pakolásában manifesztálódik is, mind a világ elemi dolgaiba avathatnak be. Ugyanaz a felfedező, megtisztító, önismereti és megvilágosító tevékenység lehet, mint maga a versírás. Persze, szükség van a szakma ismeretére, ellesni a fogásokat, néha megkérdezni a nagyokat – pl. Borbély Szilárdot, Esterházy Pétert, Kemény Istvánt – megtanulni a szálirány futását, statikai és tehetetlenségi erők sajátosságait, stb., mert különben rongálódik, összeborul az építmény, farakás, szétesnek a sorok.

K.B. : Ha nem számít műhelytitoknak, elárulod, tőlük miket tanulsz, tanultál?

K.L.: Kitagadtak a „cigányszerelem” versemért. Egyfajta szellemi nagykorúság, szabaddá válás kezdődik a személyessé vált lírában, pár nagy botránnyal, miközben semmi fenegyerekség, vagányság vagy ellenségeskedés nem vezérel. Fontosnak tartom viszont mindazokat az eloldozásokat, amelyek mentesítenek minden tudattalan vagy nehezen felfejthető nyomortól. Esterházy Péternek jó néhány olyan szövege van, ahol az apja, anyja, más családtagok szerepelnek, „főhősként”. Mondja, neki is át kellett ezt a kitagadás dolgot élnie – ahelyett, hogy megköszönték volna a gondos törődést, kiemelést fejezeteken keresztül… (ezt nem a szüleire értette, de családtagra). Mára a legtöbb, amit kaphatok a Mesterektől, az a szemléletük, kritikájuk, egy-egy vélemény vagy beszélgetés. Személy szerint azt tapasztalom, hogy nemcsak a mesterek, család, hanem a középiskolai tanári létből, a diákok és szülők is gyakran kritikus komolysággal kezdik analizálni a verseimet, annak persze nem a szellemi üzenete, verstani technikája az, ami megítélés alá esik, hanem a provokativitása, személyes vallomása, a lelepleződés aktusa, azaz a „bűnösséged” igazolása. Aki szellemileg merészel létezni, az majdhogynem közbűnöző is lehetne egyben. De mégsem elég csak a „valódit” írni, nincs is rá kellő ingerem, nagyon kell, hogy az „igazat” mondjam, ami pedig egyáltalán nem garantált, hogy csak rólam szól.

K. B.: Ha ajánlanom kellene legutóbbi kötetedet, azzal a figyelmeztetéssel tenném, hogy ne olvassa, aki nem akar tudomást venni róla, hogy az emberi viszonyokat felszín mögötti vonzások és játékszabályok működtetik, sok színleléssel és hazugsággal. A te lírád szinte kegyetlen szókimondással leplezi le az emberi kapcsolatok hátterében működő erőket és érzéseket. Ez a kimondás azonban nem “oldja fel a rettenetet”: fájó őszinteséggel regisztrálja azokat a dolgokat, amikről legszívesebben nem szeretnénk tudomást venni. De nincs utána feloldás és nem is keres feloldozást. A művészet számodra mennyiben lehet a feloldás és feloldozás “terepe”? Hat rád az olyan művészet, ami ezzel próbálkozik?

K. L.: A „szent borzadály” kifejezésünk rámutat a tabu eredeti fogalmára, miszerint irtózatos és kerülendő, de mégsem a vallásosság vagy az erkölcsi életünk vívmányaként jelenik meg az életünkben. A tabu túl van minden jól levezethető rendszeren, eredete sem felfejthető, nem Isten vagy a társadalmi rendszerek, hanem civilizációs életközösségeink szabják meg mibenlétét. Elvet minden általános szabályt, a mértéktartásról sem üzen valójában semmit. Aki nem akar tudomást venni az általános emberi kapcsolataink működéséről, az nem akar a személyességben, a szellemiben sem megtudni magáról túl sokat. Én elsősorban az egzisztenciális élet boldogságában, a személyességében hiszek. Ezek a titkosnak mondható szabályszerűségek nagyon régiek, íratlanok, és mégis lelki folyamataink terén pontos helyei vannak a megtisztulásunkban, vezekléseinkben, gyászunkban. Egyre járatlanabbak és kiszolgáltatottabbak vagyunk a lelki ügyekben, ezért aki belenéz a „mocsárba” inkább tabuvá válik, elkerülendővé, mint bármi mássá – látod, te is figyelmeztetéssel ajánlod a „testi misék” kötetemet. Saját verseimről tudom, hogy van bennük felszabadító erő, nemcsak önterápiás célzattal. Ha korábban nincsenek vajákosok, költők, boszorkányok, jósok, médiumok, sámánok, akkor a tudományok és a vallás valószínűleg nem tud miből kiindulni. Ezek a tudományként nem aposztrofálható tevékenységek mintegy előiskolájának tekinthetők a későbbi tudományoknak. Mégis rejtve maradtak azok a mítoszok, melyek a maguk totem mivoltukban hordozták a lélek működésének, megjavításának és/vagy megrontásának aktusát, képességét. Én hiszek abban, hogy van feloldás, feloldozás a versekben rejlő mély és fájdalmas felismerések által. A vers varázsigéit, gyógyító, feltáró erejét bárki megtapasztalhatja, persze, akiben van elég alázat, veszi a fáradságot vagy éppen a bátorságot hozzá.

K. B.: Egy korábbi interjúdban említetted, hogy az elődök közül Pilinszky, a kortársak közül Miklya Zsolt költészete van rád nagy hatással. Mindkét költő vallásos lírát művel(t), ez a vonulat és szín azonban a te lírádtól mintha idegen lenne. Igaz, a szakralitás, s ahogy a köteted címe is jelzi, az anyagiság/testiség és a szakralitás egysége központi motívuma a költészetednek. A vallásos hangot azonban mintha tudatosan kerülnéd. Ez számodra költői program, világnézet?

K. L.: Pilinszkyből évekig nem tudtam hátrébb lépni, olyan elemi erővel hatott rám, hat máig, de már rég megvan a kellő és kötelező távolságom tőle. Zsolt Istenközelsége, bátorsága a válságokhoz vagy éppen a gondviselésben való biztonságtudata elképesztően nagy szellemi erőről tanúskodik, sokat köszönhetek neki és Jónás Tamásnak is. Mindkettejükhöz szól vers a kötetben. A jó Mesterek nem magukra tanítanak, hanem saját magadra, másfelől egyéb lehetőséged nincs is, mint önmagadhoz eljutni. Olyan felfedezésekre kell találni a belső utakon, amelyek számára még nem alakultak ki szabályok, nincsenek megkötve, kategorizálva, leigázva, tönkretéve, csak várnak, hogy felszabadítsa őket valaki. Persze, lehet élni nagyon konvencionálisan és atombiztos gyakorlattal, de a valódi „program”, a bizonytalanságok, a ki nem tapasztalt, gyakorlatiasságtól távoli felfedezésben van, hisz ott van a szellem is, ahol a bizonytalanság. Úgy képzelem, hogy eközben a belső felfedezések, megismerések folyamata együtt járt a rossz lelkiismerettel, belső nyomorúsággal is, „mért nincs bűnöm, ha van”? De megtisztulni vagy felszabadulni, mégsem lehet a lélektelenné tett konvenciókban, ugye?

K. B.: Szintén ebben az interjúban említetted, hogy szoktál alakítani korábbi verseiden. Ezek az átalakítások milyen esztétikai irányba hatnak általában?

K. L.: Csak egyszerűsítések. Szeretnék kivenni belőle mindent, ami irodalmi. Ha beletettem korábban, hiba volt. Nem lenne tőlem tisztességes dolog, ha irodalmi dolgokat akarnék csinálni. Viszont tisztességes az, ahogyan írok, még sokat dolgozok egy-egy fontosnak vélt versért, versen. Semmi nem jön könnyen, igaz várom, hogy némi hátszelet tapasztaljak, de félnék is attól a szellőzködéstől, ha elérne, van becsülete a melónak és tudok még örülni egy-egy kéretlen verssornak is.

K. B.: Fogalmaztak már meg olyan kritikát közismert költővel szemben, hogy az az alanyiság, amit a verseiben használ, túlságosan konkrét, referencializálható és nem engedi az olvasónak, hogy saját alanyiságát behelyettesíthesse, azaz a vers nem tud az olvasó helyett beszélni. Szempont számodra versíráskor az ilyen értelemben vett “használhatósága” a verseidnek?

K. L.: A vers használhatóságát, élményszerűségét fontosnak tartom, de hogy milyen értelmezési horizontot teremt a szövegkontextus az olvasóban, azt nehéz bemérni, ott egyfajta gondviselésben bízhat csak a szerző, például hogy az olvasó gondja tud a költőé maradni, vagy ha sosem volt az övé, egyszer csak azzá válik, mentesítve, feloldozva az olvasót. (De úgy képzelem, hogy ez csak érzékeny embereknél vagy mély lelki bajokban működik így, a könnyelműeket, „nagyokosokat” vagy figyelmetleneket meg képen vágja ugyanaz a szöveg). A jelentések gyakran a különbségekből keletkeznek, két szó közti térben jönnek létre, egyfajta játék szerveződik, ahol nincs meg a végpont, ugyanis az újabb szavak újabb jelentéstartalmak felé vezetnek. Minél rétegzettebb a vers, annál nagyobb a misztérium és annál kisebb az esély, hogy az olvasó gondolatait, asszociációit teljes belátással vezethesse, tudatosan szervezhesse a vers, de lehet, hogy nem is ez az igazi feladata.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top