You Are Here: Home » A Bakon Leső » „Te mondd meg, hogyan lehetne folytatni”

„Te mondd meg, hogyan lehetne folytatni”

“A gyűjtemény egészében ez a kettősség munkál: a reménytelen, szinte dekadens regisztráló magatartás és az emlékezésben szóhoz jutó vágyakozás, fohász.” Kritika Kürti László Testi misék című verseskötetéről (Bp., Magyar Napló Kiadó, 2012)

„Kürti László kiindulópontja és iránya az emberi lélek, iránytűje a szenvedés” – Kemény István idézett sorai költői tömörséggel jellemzik a gyűjtemény hangulatát, világát. A fülszövegben kiemeli továbbá az „egyszerű tényközlésre”, olykor pedig a furcsa és erőteljes képzettársításokra törő sorok relevanciáját. Kürti László negyedik verseskötete 2012-ben, az Alkalmi otthonok után öt évvel jelent meg. Az egyszerű fehér margóval keretezett fotó a borító előlapján egy hálószoba részleteit vetíti elénk. A hóval fedett szűk ablaknyíláson át utat nyerő voyeuri tekintetet a narancs és a barna színeivel otthonosságot, intimitást keltő tér fogadja. A kint hidege és a bent melegének ellentéte a kötet verseinek is meghatározó eleme lesz. A kép mellett a cím is kettősséget sugall: az anyagi, a testi és a szakrális dimenziót mossa össze. Mindazonáltal a test és a transzcendens szféra felé intézett szó, ének szintén médiumként érthető. Ezáltal a kívülálló, leskelődő tekintethez hasonlóan (melyet a borítófotó kényszerít ránk) a Testi misék mint a szöveg is a közvetítettséget hangsúlyozza, ahogy a borító hátoldalán olvasható ima keddre című költemény „szólj keresztbe rajtam, hogyha versed mondom” részlete is.

A kötet bevezetője a matematika című különálló, ciklusba nem rendezett alkotás. A versnek már az első szavai is asszociatívak: a „nyelvem határai” kezdetű sor Wittgensteint juttathatja eszünkbe, de mielőtt folytathatnánk a híres passzussal („egyben világom határai is”), a költemény más útra térít: „nyelvem határai nem a szájpad, / fogak, ajkak, nem a testek / szakadékai”. A nyelv e mondatban egyszerre implikálja az emberi szerv és a jelrendszer, kifejezésmód, világlátás, kommunikációs eszköz stb. jelentéseket, hiszen a fogalmi szférából (a wittgensteini kijelentésre utalva) rögtön az anyagiba, a testibe visznek át a szavak. A megszólaló tagadja, hogy a test, pontosabban a szájüreg részeivel lenne határolható a nyelve (persze ha az elsőként jelzett jelentést vesszük, az ajak, a fogak, a szájpad igenis a nyelv határai lesznek). Ugyanakkor a beszéd, a megszólalás anyagszerűségére hívja fel a figyelmet a vers egy későbbi részlete is: „semmi da-dadogás, akadoznak / színes fényképleteink”. Az írásban jelölt törés, a beszúrt gondolatjel a befogadásban is szakadást idéz elő. A megismételt (írásban – olvasásban) első szótagot elhagyva haladhatunk csak tovább, s a tagadott hiba mégis csak megjelenik, s a következő, „akadozva” szó szintén a dadogásra utal vissza, miközben már egy másik tagmondatot bevezetve a látványra, a képszerűségre vonatkozik. A „fényképleteink” a fényképeink szót magában foglalva a beszédről a látásra irányítja a figyelmet. Az akadályozott fényképletek az emberi tekintet s talán az emlékezés behatároltságára is rávilágíthatnak. A fénykép és a képlet összekapcsolása pedig a megalkotottságot, a mesterséges fókuszt jelentheti, ekképp kapcsolódva a verscímhez, a modellalkotó matematikához, illetőleg akár a fotózáshoz is. A látásnak és az érintésnek a kapcsolata szintén felmerül a szövegben: „ha kinyitom szemem, / karnyújtásnyira kerül vizespalack, / bűntudat, megbocsátás”, valamint a „tenyerem ráncai szertefutnak / homlokodon, eszmélek mélyülő / gondjainkra” sorokban. A test vájatai, ráncai a gondok metaforái lesznek, ahogy a vizesüveg és a „bűntudat, megbocsátás” mintha egyaránt hozzáférhető lenne. A zárlat: „csukd be a szemed, számolj. /számon tartalak” keretbe szervezi a költeményt. A megszólítottal „bújócskázó” („csukd be szemed, számolj”) én e „játékra” való felszólítással, s majd az utolsó mondattal („számon tartalak”) hívja életre és legitimálja a másikat. A „számon tartalak” egyfelől tehát állandósult szókapcsolatként az emlékezésre a nyelvben megőrzésre vonatkozhat, miközben a „szám” a „nyelvem” szó többértelműségéhez hasonlóan jelentheti a testrészt, s egyaránt kapcsolódhatna a címhez is.

Az első ciklus a szívzörej, melynek darabjai megteremtik a kötetvilág alapszituációját, beszédhelyzetét: „ülök a kávézó sarkában” (láthatatlan), ahonnan a benyomások, hangulatok, emlékek, képzetek előléphetnek, majd újból eltűnhetnek. A kávézó melegével szemben kúszik a sorok közé a kint hidege, a tél kietlensége, mely számos költeményben összefonódik a belső térrel, a megszólalóval: „a nyárból könyörtelen tél lett, / míg hűltem értük boldogan” (a kárhozat) és a megszólítottal is: „meghallom, akiben hűlni kezd a / szívem” (szívzörej). A kávézó melegében úgy ébrednek az én emlékképei, mint ahogy „száll felém a teám teste, gőze. / mentaillatát inhalálom” (láthatatlan). Az idézett részletek a ciklus kezdő darabjából valók, ami egy tényszerű megállapítással indul: „az igazán szép nők láthatatlanok”. Eme alapvetésből kiindulva fogalmazódik meg a megszólalóban a vágy: „maradjon, ha kérem. legyen engedékeny. / látható és hétköznapi”, ami viszont beteljesíthetetlen „gőzspirálok, őszi ködök / ereszkednek, vegyülnek, foszlanak vissza / tárgyakká, kellékekké, délutánokká”. A teagőz, köd jelképezte álom és emlékezés sem képes visszahozni a másikat a kávézóba, a jelenbe, így az emlékezés demisztifikálódik. E kudarc sem gátolja meg az ént abban, hogy újra és újra „beleszédüljön” a te „hiányába”, s újra képzelődni kezdjen. A gyűjtemény egészében ez a kettősség munkál: a reménytelen, szinte dekadens regisztráló magatartás és az emlékezésben szóhoz jutó vágyakozás, fohász.

A szívzörejben az én és a másik kapcsolatára, annak aspektusaira történik a legtöbb utalás. A testiségnek, az intimitásnak néhány vers (műterem testhatáron, így érkezel, szívzörej, kapaszkodó) erejéig jut szerep, s mintha a megszólaló kívülállóként voyeuri pillantást vetve férkőzhetne csak a másikhoz. „eltakarom / a szemem. azt mondják, nincs jogom bárkit / és bárhogyan szeretni” és az „oltsd le a villanyt, botorkálj felém” a kapaszkodó című szövegből beemelt sorok eme leskelődő, letapogató tekintettől fosztják meg az ént, s egyben az olvasót is. A költemények alapvetően a te távollétére, idegenségére reflektálnak (belátás, utolsó komp, telefontéma, szívzörej, télen túl, drótszív), hiszen még a mozdulatokra („egy ideje felismerlek a mozdulataimban” – szívzörej) és a szokásokra, tapasztalatokra („összetart bennünket néhány réz-, alumínium- / huzal, rajongó áram” – drótszív) történő utalások is csak részlegesen, a testben, az anyagban őrzik a másikat. A belátás zárlata („ígéri, keres / hamar, csak legyek / elérhető. sokat jelentek. mindent. mindent el kell / intéznie, legyek / belátással. áltat. állok. már csakis a belátásaimmal”) végtelenül egyszerű, közömbös nyelvével summázza a hozzáférhetetlenséget. Az „áltat. állok” nyelvjátéka könyörtelen tömörséggel leplezi le az én kiszolgáltatott magányát, miközben néhány oldallal később a ciklust záró telefontémában mintegy megkísérli visszaszerezni hatalmát azáltal, hogy a nyelvnek, a kimondásnak hátat fordítva megtartsa magának a másikat képként, képzetként: „átadlak csendemnek, süket gondolatnak, / s elveszítelek, hogy legyen semmi baj”.

Az erózió ciklusban az én – te viszony újabb árnyalatokat kap: az ellentétes érzések („benned nyár dúl, bennem lelkifurdalás” – nem hiba), a testiség háttérbe szorulása („átváltoztam szomorúságoddá. / a testedre csak ritkán gondolok” – felnőttvers), valamint a csend relevanciája („keveset beszéltünk. néztük egymást. / az a kád víz, mint vödörnyi földszag, s e szag váza létezésnek, elmúlásnak” – ahonnan, csillár, égbolt) érzékelhető. A ciklus erózió című darabja a belátás párversének tűnik, ahogy a páros játszmái („sakk”, „kártyázás”) a kettejük közti distanciát hangsúlyozzák, s mintha a másik válasza csak az én visszhangzó kérdése volna: „mondd csak, nem kezdhetnénk mindent a / leges-legelejéről?”.

A hagyatékhoz (ami a szívzörejben található) kötődve az erózióban már a családi, a generációk közti kapcsolatok, a megörökölt hagyomány is meghatározó témává válnak (apajegyek, elbocsátó üzenet, kisvárosi bölcső, apám és a praktikum, cigányszerelem). A hagyaték benyomásait („apró tejfogak: / nagyapám kiköpött titkait én cipelem tovább”) követve az elbocsátó üzenet („emlékszem még, úgy öt éves lehettem. / és szerelmes: anyába fiú. nagyon. (…) belém hasít, hogy máig / szerelmeimet mind veled csalom”), s az apajegyek („ez a rend: apa vagyok. / inget mindig állig gombolok, gesztusaimat / megfontolom. anyám le sem tagadhatná / apám jegyeit rólam”) szintén a szülői hatás, a tradíció fölényét jeleníti meg. Azonban az örökség sem marad érintetlen: az ösztönös gesztusokat, mozdulatokat az ésszerűség, a társas lét szabályai kontrollálják. Ahogy a megszólaló testvéreit („három öcsém van, véresen komoly, hogy az enyémek, / ők mégsem lettek cigányok, nem annak szülte őket / anyám”), úgy némiképp őt is, de mégis van visszaútja: „engem anyám / kitüntetett / a távolságával. úgy ragaszkodik, hogy / elfordul tőlem. úgy követel, hogy eldobni mer”.

A bátorságpróba nyitó alkotása a lelkigyakorlat a láthatatlan világához kapcsolódik emlékeztetve az alaphelyzetre („először csak a kabátot, sálat. / rendelni teát vagy inkább feketét”) és hangulatra („és vetkőzni tovább: szavaidat gondra, / lázad is, ha volna, cserélni nagyobbra. / semmit sem szólni, vigyázni a sóhajt, / de felköhögni bátran, ami beteggé furdalt”). A cikluscímből is kiderül, hogy az uralkodó élményanyagot a barátság adja gyermekkori emlékekből és felnőttkori fejtegetésekből összeolvasva (világgá indultunk, téli sport, barátságpróba, ha sikerül, emlékezésből). A te-hez való odafordulás lassan lehetetlenné válik, nincs helye e magányos beszédtérben. A kötet címadó műve, a testi misék nem véletlenül bukkan fel a könyv háromnegyedénél. Itt az én úgy tűnik, csak magában, magáról szólhat: „éppen harmincnégy vagyok. / minap én is találtam borzas hajamban / egy fehér szálat. azóta megpróbálok / röhögés nélkül nézni a tükörbe”, de a most már mindig is hiányos: „de basszus, elveszítettem azt az egyet is”. Mintha az ősz hajszál az érettség, a felnőttség testbe írt bizonyítéka volna, ami viszont elveszett. Az önmagára való kérdezés mégsem zárul le: „gyöngyöző verejtékkel, testillattal vallok, / vádolok, kutatlak tovább, fel, magamból”. A megszólaló testének jelzései által továbbra is keresi a szülőket, nagyszülőket, a nőt, a barátot – magában a másikat.

A kötet negyedik ciklusa, a fontosabb történeteimből az érvényes utazásban (ami a barátságpróbában olvasható) elkezdett beszédet fojtatja. Az érvényes utazás Istenhez intézett iróniába torkolló szavai („kapaszkodóink elnyűtték az életet, / bökdös a bal kezed »jegyeket, bérleteket!«”) tükröződnek át már az iróniától eltávolodva a keddi ima szövegterébe: „Uram, vezess félre csókkal, gyerekszájjal. / fontoljál meg néha, maradj legfőbb gondom. / olvass álmaimban. vágyaimból rázz fel. / szólj keresztbe rajtam, ha versed mondom”. Az álomért, emlékekért, szóért való fohász helyett újra csak a kalauz szavai csengenek vissza a ciklus további alkotásaiban. A látszatmegszólítások (ne szívasson, kedves; fontosabb történeteimből; a megbecsülésről; füst jön; isten hullámai) mögött a halál gondolata sejlik fel. Az én beszélgetőtársai („a halottakkal beszédes vagyok” – szellőzködés) és álmainak szereplői („a hajnali telefonokat nem merem / felvenni. túl sokan merültek elém / az éjjel” – álomrulett) a halottak lesznek. A halál visszatérő metaforájának a megszólaló elpusztult kutyája tekinthető (pipacs, forró nyári jóslat, szeretteidtől csak érzékletesen), amely mindazonáltal a megszólaló testén is nyomot hagy: „neve eleven seb, otthona / a szemed barna magánya” (pipacs). Halála, emléke mindenféle kísérlet ellenére kitörölhetetlen, ahogyan az ősök, az apa, az anya, a másik lenyomata: „elvadítani / akartam magamtól, kiéheztetni, belső utazásaim / közben / ottfelejteni egy büfékocsiban, az asztal lábához / kötve. / mint lelki poggyászt elereszteni” (szeretteidtől csak érzékletesen).

A gyűjtemény utolsó gondolatának ellentmondva („könyörtelenül / elhagyni a kiszemelt és bevégzett helyszínt”) nem lehet kivonni magunkat e szövegvilág terhe alól, miközben mi csupán leskelődők voltunk eme illúzióktól mentes, mégis folyton vágyakozó térben.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top