„…attól sem vagyok lelkes, ha Móriczot, leginkább a Hét krajcár és a Légy jó mindhalálig önéletrajzi olvasata nyomán, afféle siránkozó, panaszkodó vesztesként képzeljük el: erős gyakorlati érzékkel megáldott, határozott, az irodalmi élet szervezésében is komolyan részt vevő ember volt. Persze, összetett személyiség lévén, tudott sírni, felnőtt férfiként is akár, mondjuk a legjobb barátja, Ady Endre temetésén, de ettől még nem volt ő egy nyafogó Nyilas Misi.” Szilágyi Zsófiát Onder Csaba kérdezte nagymonográfiája, a Móricz Zsigmond (Kalligram, 2013) kapcsán. Nyári interjúsorozatunk ötödik része

Onder Csaba: Van kedvenc Móricz-mondatod?

Szilágyi Zsófia: Sok van, a győztes mindig más. Épp lett egy új: bár azt hittem, a monográfia után egy darabig biztosan nem akarok Móriczcal foglalkozni, mégis megcsináltam felkérésre egy tanulmányt az utóbbi napokban, amelyben XX. századi iskolaregényekben néztem meg az idegenség, kiközösítés összefüggését egyes szereplők zsidónak titulálásával. Újraolvastam a Forr a bort ebből a szempontból, és ez lett a kedvencem (konkrétan a középső mondat, de idézem kicsit a környezetét is): „Nagyon nehéz az élet. Most úgy érezte, mintha ő is zsidó volna… Mintha ő is ki lenne közösítve a vidámságnak ebből a forgatagából.” Nyilas Mihály gondolja ezt, én meg azt, nem lenne szabad hagyni, hogy Móricz neve kerüljön elő felületesen, történeti kontextus és szövegismeret nélkül, utcaátnevezésekről folyó vitákban.

Onder Csaba: Szerinted miért kellett ennyi időt várni egy ilyen Móricz-monográfiára? A bátorság vagy az érdeklődés hiányozhatott a kutatókból?

Szilágyi Zsófia: Az érdeklődés nagyon elapadt a kilencvenes évekre Móricz iránt, ez kétségtelen. Folyamatosan szó esett róla ugyan, mégis egyre unalmasabb szerzőnek tűnt – és egyes kortársainak a népszerűsége, például Kosztolányié, közben erősen megnőtt. És ennek aztán az is lett az eredménye, hogy Móricz jó ideig nem volt népszerű szakdolgozat- vagy doktori téma. Aztán jött egy nagy, és igen sok tényezőből összeálló fordulat, a kortárs irodalom egyes jelenségei, az irodalomelméleti divat változása, az új naplókiadások egyszerre hozták divatba Móriczot, és, mivel már ennyien döngették a kaput, az végre kinyílt.

Onder Csaba: Ritkán jelentik ki nyíltan kutatók, hogy munkájuk műfaja, viszonyítási pontja a szépirodalomból kölcsönzött, vagyis „olyan mint egy regény”. Milyen mintaolvasó lebegett a szemed előtt?

Szilágyi Zsófia: Ahogy olvastam más közelmúltbeli monográfiákat, illetve értő kritikákat róluk, azt láttam, akkor is ott van a regény műfaji mintaként, ha ezt nem mondja ki a szerző. Mintaolvasó-lebegésre nem emlékszem, annyi biztos, hogy nem a szűk szakmának szántam a könyvet. Nyitni szerettem volna: nem hiszem, hogy egy olyan szerző, aki a mai napig kötelező tananyag, a drámáit folyamatosan játsszák, a versein nőnek fel az ovisok, csak azoknak lehet érdekes, akiknek, ha lenne még beírva bármi ilyesmi bárhova, az „irodalomtörténész” szerepelhetne a személyi igazolványukban. Kedvenc olvasóm viszont már biztosan van: egy nyugdíjas vegyészmérnök, aki egy hét alatt olvasta el a 784 oldalt, holott ő maga is azt hitte, legfeljebb belelapoz, udvariasságból, ha már megkapta ajándékba.

Onder Csaba: Manapság nagyon divatosak (ismét) a biográfiák, autobiográfiák (nem beszélve ezek filmes feldolgozásairól). Számodra volt e tekintetben valamiféle mintázatod, vagy kedvenced?

Szilágyi Zsófia: Orosz monográfiákat olvasgattam a legszívesebben, például Vlagyimir Viszockijról, meg más XX. századi, újraértelmezésre váró alkotókról – ott (tudom, nagy ország, sok kutató van) sokkal inkább létező műfaj a nagyközönségnek is szóló, mégis történetileg, elméletileg megalapozott írói biográfia. Persze, én aztán nem egészen azt csináltam, amit ott láttam, hiszen nem mondtam le a művek újraértelmezéséről sem. Segítséget, ötletet, ösztönzést kaptam olyan helyekről is, ahonnan nem is vártam, hiszen nem kapcsolódtak közvetlenül a témámhoz, például Tverdota György Németh Andorról, vagy Milbacher Róbert Arany Jánosról szóló könyvéből.

Onder Csaba: Móricz egy idő után a bulvár érdeklődését is felkeltette. Van erre analógia szerinted napjainkból, vagy egészen megváltozott a mai világ (megváltoztak az írók és a bulvár érdeklődése is)?

Szilágyi Zsófia: Akkoriban, ha, mondjuk, a Színházi Életet nézzük végig, ami valóban betöltötte a bulvárlap szerepét is, a legnépszerűbb kulturális szereplők az írók és a színésznők voltak, ők töltötték meg a körkérdéseket, az Intim Pista rovatot, a fotómellékleteket, stb. Persze, az írók közül sem mindenki. Móricz kétségtelenül azok közé tartozott, aki életének történéseivel, fényképeivel is az újságokba kerülhetett. Ma, talán mondanom sem kell, az író ilyen módon aligha érdekes. Még másmilyen módon, vagyis a műveivel sem feltétlenül.

Onder Csaba: A „láthatatlan életmű” számos meglepetést rejteget. Szerinted mit volna érdemes kiadni, újra elővenni?

Szilágyi Zsófia: A naplókiadások mindenképp folytatódni fognak, Cséve Anna vezetésével, és Szilágyi Zsófia Júlia közreműködésével (aki, ha már módom van rá, mondom itt is – nem én vagyok, csupán annyi történt, hogy két, majdnem azonos nevű, és közel egyidős nő tevékenykedik Móricz körül, bizonyítván, hogy az élet sokszor furcsább, mint az irodalom) – egészen 1942-ig, Móricz haláláig van anyag. Számomra a legérdekesebb a hagyatékban néhány félbehagyott regény volt, például az Özvegy, amely 1939-ben kilenc oldal után szakadt félbe. Az akkori Budapesten játszódott volna, az indításkor azt látjuk, miként reagálnak a pestiek az első, a háború kitörését ígérő hírekre, nagyon friss, nagyon eleven szöveg – lehetett volna… Egy esetleges Móricz-kritikai kiadás rengeteg anyagot hozhatna felszínre – de hogy lesz-e ilyen, és mikor, fogalmam sincs, hiszen olyan terjedelmes a kéziratos hagyaték, hogy ezzel mellékesen, hobbiból, egy-két embernek képtelenség foglalkozni, ehhez csapat kell.

Onder Csaba: Sztereotípiák vannak bőséggel Móriczról. Számodra melyik a legellenszenvesebb?

Szilágyi Zsófia: Talán a parasztíró-klisét kedvelem legkevésbé, mivel kimondottan szeretem Móricz Budapesten játszódó regényeit és kisregényeit, a Rab oroszlán-t, A fecskék fészket raknak-ot, a Házasságtörést, stb., amelyeket ez a címke sikeresen eltakar. De attól sem vagyok lelkes, ha Móriczot, leginkább a Hét krajcár és a Légy jó mindhalálig önéletrajzi olvasata nyomán, afféle siránkozó, panaszkodó vesztesként képzeljük el: erős gyakorlati érzékkel megáldott, határozott, az irodalmi élet szervezésében is komolyan részt vevő ember volt. Persze, összetett személyiség lévén, tudott sírni, felnőtt férfiként is akár, mondjuk a legjobb barátja, Ady Endre temetésén, de ettől még nem volt ő egy nyafogó Nyilas Misi.

Onder Csaba: Már csak a Móricz Zsigmond Társaság elnökeként is jól láthatod a lokálisan működő, Móricz-kultuszt őrző helyeket (Leányfalu, Kisújszállás, Prügy vagy éppen Tiszacsécse, Nyíregyháza stb.). Mi jellemző minderre? Milyen motivációk működnek manapság?

Szilágyi Zsófia: A kultusz ápolása sokszor kimerül emléktábla-koszorúzásban, emlékbeszédben. Nem könnyű élővé tenni ezeket a rítusokat. A legszebb ünnepséget eddig Pócsmegyeren láttam, az ottani református templomban, ahova Móricz átjárt Leányfaluról annak idején istentiszteletekre. Tavaly szeptemberben, Móricz halálának 70. évfordulója körül történt ez (a település poszthumusz díszpolgári címet adományozott neki) – helyes tizenéves lányok és fiúk álltak fel egymás után a templomban, olvastak vagy mondtak el (erre már nem is emlékszem) apró újságcikkeket, tárcákat, amelyeket Móricz a pócsmegyeri élményei alapján írt. Apróságokról szóltak ezek, látogatás a helyi gazdaasszony-képző iskolában, egy tejet áruló kisfiú vicces esete, stb. Aztán, amikor egy-egy ilyen rövid szöveg véget ért, azt mondta a református lelkész, hogy most megkéri Rolandot, Petit vagy Adriennt, adjon át egy szál virágot a nagypapájának, dédnagymamájának – az épp elhangzott írás szereplőjének, aki, mint akkor kiderült, ott ült az egyik templomi padban. Személyes volt, szép, és megható, róluk szólt, az ő Móriczukról. Valahogy így kellene ezt csinálni.