Elhatározni, hogy megeleveníted életed eddigi legfeldúlóbb és, remélhetőleg, legérlelőbb, élményekben gazdag szakaszát, mindezt úgy, hogy az események elbeszélésére még időbeli távlatot sem hagysz magadnak: ez a legkedvezőbb körülmények között is azt jelenti, hogy kalandba kezdesz. És a kaland fogalmában benne foglaltatik, hogy kétes kimenetelű. Koscsák Balázs hamburgi naplója, harmadik rész.

Április 28.

Talán a szűk lakás, talán az, hogy újnak és idegennek számítok ebben a lakóközösségben, és talán nem a megfelelő módon vettem fel a kapcsolatot lakótársaimmal, vagy egyáltalán az egésznek semmi köze semmihez, és nincsen semmiféle előzmény, de mindenesetre ami történt, az első komolyabb vita. rendkívül érdekes helyzetet teremtett a számomra, valószínűleg csak számomra, tágabban véve azonban hosszabb távra megronthatja Hankával való viszonyomat, bár őszintén szólva ez a legkevésbé sem érdekel.

Egy szóval, minden a takarítási renddel kezdődött; mint újonnan érkező, én ezt három hétig megúsztam, és ma kerültem először sorra; ezt a Hanka által frissen készített takarítási rend jelezte, amelynek megjelenési formájáról egy kicsit beszélnem kell, hogy a későbbieket a magam számára is tisztává tegyem; nem volt több, mint egy kitépett spirálfüzetlap, de ezen egyszerűségét Hanka gondosan, vonalzóval húzott egyenesei tették komoly, amolyan hivatalos okmánnyá; három oszlop volt, az elsőben voltak a hónapok heti felbontásban, egészen november közepéig, és elképzelésem sincs, hogy ki marad itt eddig, én alkalmasint nem, a harmadikban pedig a szobák betűjele, hogy ki a soros takarító azon a héten, az én szobám a C, ezzel kezdődött ez a gondosan és alaposan megszerkesztett rendszer, de amivel nem tudtam mit kezdeni, az a második oszlop volt, ez kapta a legnagyobb helyet, elvileg ide kellett beírni a nevet, hogy ki takarított, és a takarítás pontos dátumát, ami általános szokásként mindig vasárnap volt; és mint mindig, ha valamit nem értem fel ésszel, nem foglalkoztam azzal.

A dolog tehát így esett: nem mondom, hogy valami nagy takarító vagyok, de a munkát képességeim szerint rendben elvégeztem, alaposan felmostam a padlót, vízkőoldóval letisztítottam a mosogatót, pusztán a tűzhellyel voltak problémáim, az, bármennyire is súroltam, valamennyire mindig zsíros maradt, de nagyrészt ezt is megoldottam, igazán nem dicsekvésként, de szépen kitakarítottam, és amikor Hanka kijött a szobájából, büszkén kérdeztem: „Na, megfelel?”, Hanka persze alaposan körbenézett, és ha nem is elismerően, de helybenhagyta a dolgot, és ezzel a magam részéről befejeztem a takarítást, és visszaindultam a szobámba.

„Be kell írnod a neved a listára”, szólt utánam, és a konyhaajtóra kifüggesztett papírlapra mutatott.

„Miért?”, kérdeztem, és tényleg nem értettem.

Amit ezután mondott, egyáltalán nem tudtam magamban lefordítani, így lehet, hogy nem is arra válaszoltam, amit ő állított, de mindenestre ezt mondtam:

„Nem értem. Ha én nem rendesen takarítottam ki, mondd azt. De ez nem fér a fejembe, miért kellene a nevemet beírnom. Én látom, én tudom azt, amikor nekem takarítanom kell, ahogy te is tudod, hogy a C-ben én lakom. Miért olyan fontos ez hát?

Amit válaszolt, megint nem értettem, de valami olyasmi volt a lényege, hogy mindenki beírja a nevét, tehát nekem is be kell; eközben Georg lépett be a konyhába, valami esti nassolnivalóért jöhetett, de megállt az ajtóban, érezte, itt valami készül a mélyben, holott egyáltalán nem veszekedtünk, Hanka türelmesen magyarázott, ahogy jólelkű emberek szoktak a gyengeelméjűekhez, és persze én is halkan beszéltem, ügyelve arra, hogy mondataim hibátlanok legyenek, de valami bennem mégis tiltakozott, persze belátom, ez igazán semmis, lényegtelen dolog, de valami nagyon zavart, nem értettem meg valamit, aminek pedig nyilvánvalónak kellett volna lennie számomra, ugyanakkor vitát sem akartam, magamhoz vettem egy tollat az asztalról, az ajtó elé léptem, de a lázadás szikrái ekkor mégis fellobbantak bennem, arra gondoltam, hogy nem, én elvégeztem a munkámat, nem fogom aláírni ezt a papírlapot, én nem vagyok egy hivatalos takarító, aki aláírásával jelzi, hogy ekkor és ekkor ezt a helyiséget kitakarította, én nem pénzért takarítottam, hanem mert a közösség munkamegosztása így kívánta meg, most rajtam volt a sor, cserébe három hétig nem én leszek, de ezt akkor sem értem, minek ezt a vacak papírt aláírni, minek ez az ostoba bürokrácia; és akkor itt kell megjegyeznem, hogy Hanka tagja volt a lakószenátusnak, vagy az ördög tudja, micsodának, két héttel ezelőtt egy ostoba lakógyűlésen is részt kellett vennem, ahol különböző, úgynevezett tutorokat kellett megválasztani, illetve a szenátus tagjait, ami egyrészt komolytalansága miatt rendkívül komikus volt, a jelöltek ugyanis, akiket már az előző ciklusban is megválasztottak, önmagukat jelölték, így igazából csak rájuk lehetett szavazni, egy nem szavazat nem jelentett semmit, pusztán csak az egyetértés hiányát, tartózkodni pedig mi értelme?, így minden jelölt elsöprő győzelmet aratott a nem létező ellenfelén; mondjuk, a demokrácia kedvéért, mindig volt egy-két nemleges szavazat, de én ezt képmutatásnak éreztem, én szemrebbenés nélkül mindenkire igennel szavaztam, mi értelme volna tiltakozni, legyen-e Thomas továbbra is a pénzügyekért felelős tutor?, szólt a kérdés, legyen!, emeltem magasba a kezem; külön kedvencem a szenátusi tagok választása volt, ahol nyolc jelöltből hétre kellett szavaznom, egyedül Hankát ismertem közülük, így hát rá természetesen szavaztam, a többit névszimpátia alapján választottam ki, így szegény Lothar, bárki is lett légyen az, az én listámról kimaradt; másrészt viszont dühítő volt, ahogy a még újra sem választott, bár mindenféle ellenfél nélkül elkerülhetetlenül újraválasztandó vezetőim kényelmes fotelekben heverésztek, egyikük még kényelmesen fel is rakta a lábát az asztalra, míg mi, én, Georg és a többi szerencsétlen választópolgár egy kemény fapadon ültünk egy órán keresztül, mondani is akartam Georgnak, hogy ettől a képviseleti demokráciától már zsibbad a seggem, de nem tudtam lefordítani németre, így csak annyit mondtam neki: „Georg. játszunk demokráciát!”, mire keserűen elmosolyodva bólogatott; otthonról is ismerem én ezeket a kis helyezkedő seggnyalókat, nem is akarok én róluk beszélni, mi vagyunk értük és nem fordítva; most csapjam össze a tenyeremet, hogy istenem!, mert ők itt szombat esténként megszerveznek egy esti kocsmát, amiből egyébként ki tudja, mennyi hasznot zsebelnek be maguknak, és akkor ehhez én még adjam a jóváhagyásomat; mindezt csak önző célokért csinálják, hogy később az önéletrajzukba beírhassák, vezető feladatokat láttak el, kis fasz mindegyik, tényleg hagyom őket; a lényeg hát, hogy Hanka is egy ilyen lakószenátusi tag volt, talán ezért a ragaszkodása a hivatalossá emelt füzetlaphoz, és mintha csak a kemény fapadért akarnék bosszút állni, vagy nem is tudom, miért, de hirtelen ötlettől ezt írtam be a nevem helyére: április 28-án takarított Hans Castorp.

Nem, ne legyen félreértés, semmiféle célzás nem volt ebben, semmiféle párhuzamot nem kell keresni, egyszerűen csak egy irodalmi hős nevét akartam beírni, ennyi erővel írhattam volna azt is, hogy Antoine Roquentin vagy Nyikolaj Sztavrogin, és ezt nevezhetem akár a félműveltek önkielégítő játékának is, nem kímélem magamat sem, de hirtelen ez a név jutott az eszembe.

A hatás nem maradt el.

Georg és Hanka is megnézte a felírt nevet, és tanácstalanul egymásra néztek; Georgon látszott, hogy dereng neki valami, csak nem tudja, mi és honnan, Hanka viszont gondolkodás nélkül hozzám fordult:

„Ez nem a te neved”

„Nem”, ismertem be.

„Miért ezt írtad akkor ide?”

Be kell vallanom, erre én sem tudtam a választ, hogy magamat mégis magabiztosnak mutassam, megnémultam, és mozdulatlanná dermedtem.

Valamennyi idő eltelt.

Mindketten valami érthetetlennel találtuk szemben magunkat, és ez túlságosan érdekes helyzet volt, mintsem hogy feloldottam volna; én azt nem értettem, hogy mit nem ért, ez vicc volna csak, még ha rossz is, de vicc; ő viszont egyáltalán a szándékaimat nem értette, és én amúgy is azt tapasztalom, hogy a németek nem értik az iróniát, vagy értik, de nem értékelik, nem tudnak vele mit kezdeni, vagy valami teljesen mást értenek irónia alatt, illetve azzal is számolnom kell, ha elfogadjuk az irónia legáltalánosabb meghatározását, miszerint az ember mást mond, mint amit gondol, akkor ugyanis abba a kétes helyzetbe kerülök, hogy nem az én nyelvemen kell nem azt mondanom, amit az én nyelvemen gondolok, mert mi volna a biztosíték arra, hogy a kimondatlan dolgok fordításának logikája azonos lenne a kimondott dolgokéval?; talán biztosabb hát, ha ebben az esetben azt mondom, hogy már inkább cinikus voltam, mintsem ironikus, és ezzel azonban már végképp nem tudott semmit sem kezdeni, annál inkább nem, minthogy Hanka nem volt német, de nagyon szeretett volna az lenni, gondolom ezért a szenátusi tagság, ezért a német barát, aki éjfélkor szokott átjönni hozzá, legnagyobb örömömre, hiszen Hanka szobája közvetlenül az enyém mellett van, és meg is tudom őt érteni, valószínűleg sok esély nem várja őt otthon, Ukrajnában, ahogy persze én sem egy lehetőségekben gazdag országba fogok visszatérni, de én tudom, hogy visszamegyek, vissza akarok menni, viszont ő hosszabb távra tervez itt, ezért hát a szemeiben kigyulladó harag és düh, mert míg Georg láthatóan egy érthetetlen, de ártalmatlan tréfának tartotta csínyemet, Hanka, aki, gondolom, érvényesülési vágyában a németnél is németebb akart lenni, ezt úgy vehette, hogy magát az ő személyét sértettem meg, pontosabban mondva a munkáját, az alaposan megszerkesztett takarítási rendjét, de ezen keresztül az ő személyét is; az ember egy hivatalos papírral ne viccelődjék, ezt mondjuk már megtanulhattam volna itt, és ekkor Hanka újból megkérdezte, érezhetően visszafojtott indulattal, hogy akkor miért nem a saját nevemet írtam be.

„Tudod a nevemet”, válaszoltam neki, és ez egyértelmű provokáció volt, mert tudtam, hogy nem tudja.

A rákövetkező csendből Georg is megértette, hogy Hanka nem tudja, holott amikor találkoztunk, természetesen bemutatkoztunk egymásnak, és én meg tudtam jegyezni az ő nevét, de ő képtelen volt erre, és talán ezért ez az egész aláírási procedúra, így akarta leírva látni a nevemet, mert képtelen lett volna ezt nekem beismerni azzal, hogy hetekkel később újra megkérdezze.

Georg kimondta a nevemet, persze hibásan, de ez természetes, az ő nyelvében nincsenek meg azok a hangok, amelyeknek nagy részéből az én nevem épül fel, és ezzel mintegy Hanka helyett válaszolt, valahogy menteni próbálva ezt a kínos helyzetet, nem mintha a nevem kimondásával bármit is meg lehetett volna oldani.

Már senki sem tudta, miről is beszélünk voltaképpen.

„Igen”, mondtam Georgnak, de közben Hankára nézve.

Tekintete már kevésbé volt magabiztos és támadó, érezte, most ő maradt alul, és én a pillanatnyi győzelmemet kihasználva letettem a tollat, jó éjszakát kívántam, és bementem a szobámba.

Nagyjából el tudom képzelni, hogyan fogja ezt a történetet elmesélni a barátainak, de ez nem zavar, ez így természetes.

Mindenesetre mostanában valószínűleg kerülni fogom a vele való találkozásokat, nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket, bocsánatot kérnem nincs miért, és persze neki sem.

Még én sem tudom, milyen ellentétben ütköztünk egymással.

Viszont én egyedül vagyok itt, igazán egyedül, és minden okom megvan a kétségbeesésre, és az ebből fakadó ironikus viccelődésre, ami pedig a legkevésbé sem a léhaság egy megjelenési formája.

Ebből a szempontból magyar vagyok, nagyon is magyar.

 Április 29.

A kérdés csak ennyi: mit tehet az ember, ha hirtelen szabadnak érzi magát?

És annál fontosabb ez a kérdés, ha ez a szabadság nem tőle függ, mert nem egyedül alkotta meg, hanem egy közösség adta neki; hiszen csak egy kicsit kell utánagondolnom, és beláthatom, hogy szabadságom inkább illuzórikus, mintsem valódi, hiszen ittlétem alapját, a pénzt, nem én keresem meg, vagy ahogy itt mondják, nem én érdemlem meg, az étel, a napi egy doboz cigaretta, mindezeket nem a magam munkájából szerzem meg, olyanból tartom fönn magam, ami nem az enyém, de mégis élnem kell vele, nem tehetek másként; élnem kell ezzel a szabadsággal, amely értem, de nem általam létezik, és a kettő közötti feszültség egyre növekszik bennem, egyre tehetetlenebb vagyok, egy ketrecbe zárt állatnak érzem magam ettől a nagy szabadságtól, életem nagy kalandjától, egyre jobban bezárkóznék, de zárkózottságomnak tanúi vannak; ha bent vagyok a szobámban, tudják, hogy ott vagyok, a zárt ajtók mögött sem tudom elrejteni a puszta fizikai létezésemet; most is már hajnali egy van, de most van végre csend, már mindenki alszik, én pedig napról-napra egyre később fekszem le, és általában csak délben kelek fel, és minden próbálkozásom egy normálisabb életritmusra kudarcba fulladt, mert hiába kelek fel korán reggel, ha a fáradtság délutánra elnyom egy-két órára, és újból kezdődik az egész, és hajnali kettő előtt nem tudok elaludni, kicsúszik a kezemből az idő, de nem!, talán mégsem én hibázom, és az idő nincs is, talán a legnagyobb tévedés az emberi világban az idő fogalma, a legnagyobb ostobaság volt mérhetővé tenni azt, amit nem lett volna szabad azzá tenni, ezáltal a hasznosság és haszontalanság fogalmát valamire alapozni, és azokat kíméletlenül érvényesíteni, mert vegyük például az U-Bahnt; ha az egyetemre akarok menni, az mindenféle átszállás nélkül egy huszonöt perces út a Hallerstraßéig, és most még nem is számolok azokkal az emberekkel, akik korábban szállnak fel, és tovább is utaznak, van tehát ez a huszonöt perc, amely az ember létében semmiféle értelemmel nem bír, fel kell hát tölteni azzal, így a kocsik telve vannak könyvet olvasó vagy a telefonjukkal játszó emberekkel, és mivel az ember mindig tanul a körülötte élőktől, én is elkezdtem ezzel az idővel számolni, és utazás előtt mindig elraktam magamnak egy könyvet, volt egy könyvem, amelynek léte szigorúan az utazásom idejére korlátozódott, itthon sohasem olvastam, de a mai utazásom alkalmával ezt is másként láttam, mintha ennek az üres huszonöt percnek volna értelme, egyedül ennek, és nem annak, ami a leszállás után várja az embert; egész úton magam elé bámultam, és nem gondoltam semmire, és ezt így találtam rendjén valónak, mert mintha az ember félne az ürességtől, az értelem nélküli létezéstől, ezért hát a könyv, a telefon, az ismerős, akivel beszélgethetünk utazás közben, bárki és bármi megfelel, csak adjunk értelmet ennek a huszonöt percnek, és hát nem beteges ez?, micsoda ostobaság volt azt állítani, hogy az ördög az ásításból született, nem, nem abból, hanem a tevékenységből, amely kihívásokra és harcra ösztönöz, hogy jobbak legyünk a másiknál, hogy legyőzzük a másikat, ebben munkálkodik az ördög, nem a tétlenségben; de nem!, hiába minden késő esti fáradt gondolat, mert minden nap föl kell kelni, minden nap egy új napot kell kezdeni, valamilyen értelmes életet vezetni, és ez egyre nehezebb, és a napló sem segít, alig írok bele, az itthoni helyzet sem túl jó, alig beszélek valakivel, így pusztán egy dolog maradt számomra, az, amit az ember a legáltalánosabban azonosít a szabadság fogalmával, azaz az utazás, a felfedezőutak ebben a világvárosban, amelyeknek eredményeként egyre jobban kiismerem magam a tömegközlekedésben, tudom, hol kell átszállnom, pontosan tudom, hogy két megálló között mennyi idő telik el, egyre magabiztosabb utazó leszek Hamburgban, és így egyre nagyobb igények születnek bennem, olyan lettem, mint egy feneketlen gyomor, egyre és egyre messzebb kell utaznom, de utazásaim egyre gépiesebbé válnak; minden azzal kezdődik, hogy a város térképét tanulmányozom át az interneten, kiválasztok egy helyet, ahol még nem voltam, megnézem, hogyan juthatok oda, ahogy például ma kinéztem magamnak az Außenalstert, az Alster folyónak egy tónagyságú kiszélesedését a város központjában, az útvonalat is megnéztem az internetről, a Kellinghusenstraße megállónál kell átszállnom, majd az Uhlandstraße megállónál le, egy tízpercnyi séta, és ott is vagyok; de már annyira fölöslegesnek érzem, hogy fárasztó leírásokba kezdjek, mit is láttam ott; szép volt, és legyen elég ennyi, nem tudok semmi szellemeset, semmi tömöret mondani, egyetlen egy mondatot sem, ami többet hordozna magában a saját szavain kívül, nem találok semmi kielégülést a megérkezésekben, a fényképeket is egyre unottabban készítem, már arra is gondoltam, hogy az összeset ki kellene törölnöm a telefonomból, mert olyan üres az egész, persze tudom, úgysem fogom megtenni, holott már most bizonyos vagyok abban, hogy ezek a képek nem fognak semmire sem emlékeztetni, másrészt mégis, amíg élek, ragaszkodni fogok hozzájuk, mint egyetlen bizonyítékaihoz az ittlétemnek.

A napló első része
A napló második része