Margócsy József monográfia-sorozata (Utcák, terek, emléktáblák) Nyíregyháza helytörténetének, emlékezetének megkerülhetetlen darabjai. 2008-ban szerkesztőségünk arra kérte több munkatársát, hogy írjanak naplót a mai Nyíregyházáról. Csabai László Nyárligeti napló címmel kezdte írni naplóját, amelyet lapunk folyamatosan közölt. Augusztus hónapban eme naplóból adunk közre részleteket.

Elhatározták, hogy naplót írok. Jó. Szeretem a kihívásokat. Valamikor régen, még a múltrendszerben, katonáéknál (aki e két kifejezést használja, nem lehet nagyon fiatal), elkezdtem már egyszer följegyezni emlékeimet, benyomásaimat, ám ahogy elkerültem a BGYTKF-re (aki ezt a mozaikszót használja, az sem mai gyerek), annyira elborítottak az élmények, hogy inkább az átélésükre törekedtem, mintsem a rögzítésükre.

Most kihasználom az alkalmat, és – magam számára is –, bemutatom szülővárosomat, Nyárligetet (meg talán néhány más helyet, ahogy alakul), családomat és önmagamat. (Ez most így egy kicsit zavaros. Nem baj, zavaros dolgok néha nem azért zavarosak, mert nincsenek kellően bemutatva, analizálva, hanem mert tényleg nehezen felfoghatóak, mondhatni, a priori zavarosak, de ezt a gondolatmenetet most befejezem, mert kezdek belecsúszni egy újabb a priori zavarosságba.)

2008. szeptember 7. vasárnap, Nyárliget

Mióta nagyapám meghalt, ritkábban találkozom vele. De szombat délben benézett hozzánk. A Kedvesnek hmmm-getett, a gyerekeket hátba vágta és sáros bakanccsal elcaflatott a hűtőhöz. Mérges volt, mint általában.

– Pofátlanok ezek a kofák, még zárás előtt sem engednek az árból. A nép meg kibííírhatatlanul ostoba! Hőbörögnek, mert beviszem a biciklit a standok közé. Na, majd az ő kedvükért hagyom, hogy ellopják a trógerek! ’41-ben, mikor a finánciskolából jöttem haza, nem engedte a vasút, hogy felvigyem a biciklimet a szerelvényre, teli voltak a vagonok, az is igaz, mert sok kocsit elvitt a Honvédség, szóval, nem tudtam mit csinálni, szétszedtem alkatrészekre, felszálláskor megkérdeztem, ki utazik Nyárligetre, azok között szétosztottam, itthon meg összegyűjtöttem, csak a lánc tűnt el, de hát ez benne van ilyenkor a pakliban. Az mi? – kérdi minden átmenet nélkül, s egy kisebb fazékra mutat a hűtő legfölső polcán.

– Csirke, paprikás csirke, tegnapi.

– Te csináltad? – kérdi, s leplezetlen lekicsinyléssel végignéz rajtam.

– Persze, hisz tudod, hogy nálunk én fő…

Gazok vannak benne? – szakít félbe kurtán. (A Kedves olvasta a Nők Lapja Café-ban, hogy a frissen vágott fűszerek íz- és gyógyereje messze meghaladja a szárítottakét, s azóta a piacon tejfölős dobozokban árult élő fűszerszámokat veszek.)

– Csak curry és kurkuma.

Elfintorodik és visszateszi. Aztán mégis inkább kiveszi megint és beleszagol. Ismét elfintorodik, de belekóstol. Folytonos fintorgás, szájhúzogatás közben nekilát.

– Megmelegítsem? – kérdem bátortalanul, persze meg sem hallja.

– Szóval ’41-ben kínnal-keservvel hazahoztam Pestről, nem fogom engedni, hogy valami tróger elvigye. Meg lehetne oldani a dolgot, ha egy embert kirendelne a piacparancsnok, és az szemmel tartaná a biciklimegőrzőt. Te, szólhatnál anyádnak ebben az ügyben, nokedli mér’ nincs? – vált megint témát hirtelen.

– Spagetti van.

– Jó, azt majd ezután. De a paprikáshoz jó lenne egy kis nokedli.

– Nokedli nincs, spagetti van. A paprikáshoz.

Fölkapja fejét a csodálkozástól. Böfög, visszaköp néhány csontot a lábasba, megszopogatja ujját, majd beletörli nadrágjába.

– A spagettihez mártás dukál.

– Jó a spagetti a paprikáshoz is, ahány ház, annyi…

– Nem tudsz nokedlit szaggatni! – zárja le a témát. – Nem bánom, hozd azt a spagettit, de gázon melegítsd meg, ne mikróban, mert benne maradnak a sugarak! A piacon találkoztam az öreg Verhoveszkivel. Üdvözöl. (Fogalmam sincs, ki az.) Én meg, hadd hízzon a mája, dicsérgettem, hogy mióta ő befejezte az ipart, nincs egy rendes szabó Ligeten. Ez különben igaz, neked is nagyon jó nadrágokat csinált traktorponyvából… Ja, nem neked, hanem apádnak, mindegy… Aszongya, attól fél, nemsokára meg fog halni. – „ Persze, hogy meg fogsz halni!” – válaszolom. – ”Mindjárt 90 éves vagy, jól is néznénk ki, ha nem halnál meg, nem vagy te Ottó!” (Ez alatt Habsburg Ottót, pontosabban Hapsburg Ottót kell érteni.) Mire ő, hogy jönnek neki mindenféle álmok, találkozik rég elhunytakkal… Én megmondtam neki kereken: – „Engem a túlvilág, nem nagyon érdekel! Nem szeretném, ha angyalok ráncigálnának jobbra-balra.” Anyósodtól! –mutat diadalmasan egy tányér fasírtra.

– Egyhetes. Engedj, kidobom. (Kedden kaptuk, de a gombócok felületén már látszik egy kis bőrösödés, nem való fogyasztásra.)

– Megismerem, az csinál ilyen kis golyókat – folytatja feltartóztathatatlanul, s dobálja őket a szájába. Közben persze az előbbi fogásból is kanalazgat.

– Anyósod jól főz, mindig mondtam: a parasztoknak van a legjobb kosztjuk. (Ezt a kijelentést anyósom nem tudhatja meg!) Nem fürödtél be a naményi lánnyal. (A Kedvesre gondol, aki fölmenekül az emeletre.)

Magáévá tesz egy kis szalámivéget, rétesmaradékot és kiissza az összes tejet a dobozból.

Aztán indul. Még előkapja zsebéből pénztárcáját, és ad a kuncogó gyerekeknek pár forintot.

– Vegyetek magatoknak a búcsúban kakasos nyalókát! – rikkant. A fiúk megütközve nézik.

– Csak vicceltem. Tudom, hogy mióta megy a TV-ben az a Kojak, olyan nyalókát akar mindegyik kölyök.

Az udvaron megrángat néhány tuját, megütögeti a vakolatot, és elégedetlenül csóválja fejét. A kapunál a bicikli csomagtartójába tesz pár darab hagymát, és búcsúzásul hátba ver.

– Nem lettél tróger, az is valami! De hogy mért nem tanultál ki valami tisztességes ipart, azt a mai napig sem értem. Nyelvet tudni, az nem kunszt. Én a fronton két hét alatt megtanultam németül egy budafoki sváb gyerektől. A háború után kitelepítették őket, mert az apja úúúúú, nagy volksbundista volt! Szóval lehetett volna belőled egy jó irodagép műszerész például – ezt a szomszéd kerítésénél mondja, mert tolja már a bicikliét. (Felszállni nem tud rá, de az egyensúlyozáshoz és a csomagnak kell.) Lassan, egyenletesen halad. Arra gondolok, hozni kéne egy kamerát és felvenni a távozó öreget, hisz ő sajnos – ne áltassuk magunkat – valóban eltávozott. Már a szomszéd garázsánál van, már a fehérneműboltnál, már a szakközépiskola kollégiumánál. S akkor megáll. Fordulna, de látom rajta, nehezére esik, nem azért mert képtelen rá, hanem mert nagyon tartalékolnia kell erejét. Hosszú út még hazáig az a fél kilométer. Odasietek. Látszik rajta a kimerültség, jobban, mint számítottam. Rám néz. És akkor, azt érzem: „Igen, ez az a nagy pillanat. Megáld, vagy valami egetrengetően fontos tanácsot ad, vagy csak – és talán ez lenne a legtöbb –, megsimogat.

Int, hogy hajoljak közelebb. Megteszem. Felemeli kezét, belém kapaszkodik, és a fülembe suttog.

– Anyád tyúkhúslevest csinált vasárnap. Kaptatok?

– Kaptunk – felelem áhítattal.

– Mi van vele?

– Kiöntöttük.

– Míííndet?

– Csak a maradékot.

– Nem úgy értem: a tésztát is?

– Persze.

Nagy levegőt vesz, nem tudni a méltatlankodását gyűri-e le, vagy csak egyszerűen kimerült.

– Jegyezd meg: a húslevest, sosem szabad csak úgy kiönteni. Ha még nem savanyú a lé, ki kell szűrni belőle a tésztát, felpirítani olajban, megborsozni és dobni rá egy kis vajat. Egy vacsora kikerül belőle majd a háborúban.  Megjegyezted?

Bólintok – áhítattal. Elégedetten megveregeti a hátam és áttolja a biciklit a túloldalra.

Baktatok hazafelé. Panaszra nincs okom.

2008. szeptember 18. csütörtök, Nyárliget

Hazaérek, lerúgom cipőmet, lehányom ruhám, iszok egy hideg teát (ez visszatérő toposz lesz!), és felkiáltok a Kedvesnek. Nem jön válasz. Felmegyek, benézek a szobákba: üres mindegyik. Felhívom a mobilját, ki van kapcsolva. Megszeppenek. Lenn mozgolódás. Hazajöttek a gyerekek. Lerúgják a cipőt, lehányják a ruhát, szörpöt isznak és felkiáltanak anyának. Nem jön válasz. Megszeppennek. Egymásra nézünk. A nappaliban ülünk.

– Szülői a gimnáziumban – mondja a kicsi.

– Nem. Szülői nálunk, a Gárdonyiban – mondja a nagy.

– Talán mindkettő – mondom én.

Hallgatunk.

– Foci? – kérdezem végre, mert most megváltás lenne kikocsikázni a nyírszőlősi iskola tornaterméhez, pedig tudom, hétfőn sosincs edzés.

Valószínűtlen ez a terjeszkedő üresség, ez az elgyengülés, mintha kihúztak volna bennünket a konnektorból. A nagyobbik felemeli a táskát, de még a tankönyv kivételéig sem jut el, visszaejti a földre. A kicsi rajzlapot kerít, az első vonalnál megáll. Megint nézzük egymást és hallgatunk.

– Lehet, benézett a turiba – mondja a kicsi.

– Vagy a kisboltba – mondja a nagy.

Elkezdjük szerbe-számba venni, hol lehet. Ezzel elmegy egy negyedóra. Akkor megint hallgatunk.

– Paprikás krumplit gondolt vacsorára – mondja a kicsi.

– Csak holnapra, mára van maradék – mondja a nagy.

Megpróbálunk visszaemlékezni mit mondott a vacsorával kapcsolatba, majd általában mit mondott, gyűjtjük róla az emlékeket. A percek ólomlábakon vánszorognak.

Fél hét körül végre dobogás a teraszon. Benyit. Ki van akadva, mert a nagy csak négyest kapott angolból, mert kupleráj van megint, mert biztos nem tanultam velük, mert azt sem tudja, hol áll a feje, mert még nem írta meg turisztikából másnapra az óravázlatot…

Mi pedig lassan magunkhoz térünk ernyedtségünkből, nekilátunk feladatunknak, elkezdünk élni.    

 2008. szeptember 19. péntek, Nyárliget

Délután viszem Sóstóra a fordításokat.

A kapucsengőbe csak nagy sokára szólnak bele, és nem a szokott vidám hangon, inkább belehörögnek, beleszotyognak. 

A házvezetőnő szótlan. Gabi néni, a cég tulajdonosa pedig mintha kezdene összemenni valami nagy bánatban, kisírt szemét dörgöli állandóan. Megírom a számlát, ideadja a megbízási szerződést, s közben elerednek könnyei. Sormintát képeznek a szerződésre hullva.

– Mi történt? – kérdem, mert udvariatlanság lenne a fájdalomban való osztozás nélkül továbbállni.

– Gigi! – és felzokog.

Gabi néninek egy gyermeke van, Gabriella, de róla nem lehet szó, mert akkor üvöltene.

– Évek óta idejárt. Már a kezemből evett. Eljött a teraszig…

– Kutya?

– Őz.

– Elütötte valami?

– Kint hagytam a tányérját, káposztatorzsával, azt úúúgy szerette… (szünetet kell tartania) Át akart ugrani a kerítésen érte, és fennakadt. Sírt, visított szegény, jajj, hogy panaszkodott, mint egy kisgyermek… (megint szünetet kell tartania) Leszedtük, de elvérzett.

Csendben vagyunk. Még működik a csónakház melletti vendéglő, de most nem rikácsol benne az az átkozott zenegép, úgy látszik, az élettelen dolgokban is van kegyelet.

– Hová temették el? – kérdezem kifelé menet.

– Eltemetni?! – néz rám megütközve. – Megettük. Jó volt, csak egy kicsit parázs. A vadon élő állatok szárazak, mert sokat mozognak, nincs rajtuk zsír, csak izom. Vagy meg kell főzni őket, sós, babérleveles vízben, és úgy kisütni, vagy jól megspékelni szalonnával. Füstölt szalonnával…

 

2008. október 1. szerda, Nyárliget

Délben bejön hozzám, a könyvtárba Elvira.

Elvira nagyhalászi, két éve vált el, s maradt egyedül két kamaszodó fiával. A Nyárligeti Egyetemen végzett kommunikáció-művszerv szakon, s most szabadidő szervező nálunk. A cimborám. Elmondja, ha gondja van, és Elvirának mindig van gondja.

– A hétvége? – kérdem.

– Szóra sem érdemes… – legyint.

– Hány volt?

– Vagy tíz. Mind azt akarta.

– A régi nóta.

– A régi nóta.

Elvira MSN-en próbál magának társat találni, az ott ismerkedő férfiak azonban inkább csak lehetséges partnert látnak benne. Azonnalit. Ez megkeseríti Elvira életét. Elvira, úgy látszik, ellenállhatatlan.

– Marad az operáció – mondom szánakozva.

– Utánanéztél?

– Megcsinálja bármelyik plasztikai sebész.

És sorra vesszük, miként kellene elrondítani orrát, fülét, ajkát, mert ha nem is akar úgy kinézni, mint Geronazzo Mária, muszáj leszépülnie egy kicsit, különben soha nem fog férfiaktól szerelmes levelet kapni, csak meghívást panzióba. Én persze csak viccelődök vele, s valószínűleg ő sem gondolja komolyan. De néha talán igen. Elvégre, vannak feneketlen mély kútjai az elkeseredésnek.