Nem akartam illusztrálni semmit, de valahogy föl akartam szabadulni, egy másik világba akartam elmenekülni, ami valami hitet ad, valami vigasztalóbbat, mint egy téglafal.” (Ország Lili)

Farkas Zsófiát, a debreceni MODEM művészettörténészét, kurátorát kérdeztük az augusztusban nyíló Ország Lili-kiállításról és az Ország-életmű recepciójának lehetőségeiről. Nyári interjúsorozatunk hatodik része.

Bódi Katalin: A MODEM-ben a közeljövőben nagyszabású Ország Lili-kiállítást terveztek, amelynek előkészítő munkálataiban kurátorként veszel részt. Tekinthetünk-e úgy a készülő kiállításra mint valamiféle adósságtörlesztésre a művész irányába? Mit kell tudnia a szélesebb közönségnek Ország Liliről?

Farkas Zsófia: Sokan nem ismerik Ország Lilit, és művei is ritkán láthatók, pedig életműve teljesen egyedülálló a huszadik századi magyar képzőművészetben, ezért lehet hiánypótló ez a tárlat. A művésznő különös, szoborszerű, egyiptomias külseje, zárkózottsága önmagában is figyelemfelkeltő volt. Misztikus jelensége és – mint látni fogjuk – életműve mindenképpen érdekes lehet a szélesebb közönség számára is.

1926-ban született egy ungvári zsidó családban. A családtagok közül kifinomult esztétikai érzékű nagymamája, illetve orvos, kabbalista, spiritualizmussal is foglalkozó nagybátyja volt rá nagy hatással. 1944. márciusában egy téglagyár területén gyűjtötték össze a helyi zsidóságot, az auschwitzi vonatról sikerült megszöknie édesanyjával. 1945-ben kerül a Képzőművészeti Főiskolára, az 50-es évektől pedig haláláig a Bábszínházban dolgozott díszletfestőként, illetve báb- és díszlettervezőként, ezenkívül mesekönyveket is illusztrált. Ez az állandó munka két szempontból is fontos pillére lesz életének. Egyrészt ez a mindennapi, rendszeres elfoglaltság sokat segít az amúgy művészként önmagát nagyon bizonytalanul értékelő, állandóan szorongó festőnek. Másrészt a Bábszínházban különleges szellemi közegbe kerül, itt dolgozik ugyanis ekkoriban Bálint Endre, Korniss Dezső, Jakovits József, Márkus Anna (Anna Mark), Bródy Vera. Bálint Endrével itt köt életre szóló barátságot, akit mesterének is tekint. Az ötvenes-hatvanas években jellemző volt egyébként, hogy a művészek „másodállásban” kényszerültek dolgozni, így az Európai Iskola művészei is. A Bábszínház mellett Ország Lili – az utolsó néhány hónapot leszámítva – egy harmincegynéhány négyzetméteres, egyszobás lakásban töltötte életét, ahol éjjel-nappal megszállottan dolgozott. Halálát egy kezeletlen betegség okozta, 52 évet élt. Élete második felében utazásai voltak rá a legnagyobb hatással, ahol műveihez gyűjtött motívumokat. Talán egyedül ezekben az ősi városokban és helyszíneken (Nápoly, Pompei, Jeruzsálem, India, prágai zsidó temető, szláv templomok) érezte magát otthon.

Fontos szerepet játszottak életében gyűjtői, akik már korán felfedezték jelentőségét, és élete végéig szoros kapcsolatban álltak vele. Ilyen volt Rácz István vagy a győri Vasilescu János és Kolozsváry Ernő. A legtöbb fontosabb mű éppen ezért most is Győrben található (illetve a Magyar Nemzeti Galéria, a Kiscelli Múzeum és a székesfehérvári Szent István Király Múzeum tulajdonában vannak).

Műveit nehéz kortársai közül bárkiéhez is hasonlítani, de például Schaár Erzsébet önnön börtönébe zárt szobraival, nőalakjával nem nehéz rokonságot találni. Kicsit talán Ország Lili életműve is egy olyan kakukktojás a korban, mint például Kondor Béláé. Ő sem indult el ugyanis sem a posztnagybányai mesterek nyomán, sem a neoavantgard útján. Zsidó és női gyökerei azonban mindenképpen nagyban meghatározzák műveit, amit azért is érdekes ilyen szempontból vizsgálni, mivel mind a két identitás elhallgatott és szinte tabu volt a kommunizmus idején.

 B. K.: A tervek szerint hogyan épül majd fel a tárlat? Van-e az életműnek valamilyen jellegzetes, jól megmutatható szerkezete?

F. Zs.: Érdekes, annak ellenére, hogy több jól elkülönülő korszakból áll az életmű, teljesen koherens egységet képez, emiatt nem is nagyon lehet megbontani szellemi egységét. Amikor gondolkoztam a kiállítás koncepcióján, és rakosgattam a fejemben a képeket, mindig volt egy nagyon világos ív, azt éreztem, hogy nagyon nem lehet megkavarni vagy felborítani azt a láncolatot, ami talán egy önmaga farkába harapó kígyóhoz is hasonlítható.

Ország Lili a Képzőművészeti Főiskolán Szőnyi István osztályába járt. Akkori évfolyamtársai csendes, szorongó, visszahúzódó alkatúnak írják le. A főiskolán kezd érdeklődni a szürrealizmus iránt, Max Ernst-, Dali-albumokat nézeget, illetve barátait – Bálint Endrét és Anna Markot, akik ekkor már Párizsban élnek – kéri meg arra, hogy küldjenek neki Klee-, Henri Rousseau- vagy Giorgio de Chirico-albumokat. Itthon nem nagyon lehetett ezekhez hozzájutni, ezért nagy kincsnek számított már az is, ha egy-egy képeslapon lehetett látni ezeknek a művészeknek az alkotásait. Ország Lili festményein már nagyon hamar megjelenik a szürreális látásmód. Ezt azért emelném ki, mert ugyan vannak a huszadik századi magyar művészetben részben szürrealista elemekkel festő művészek (például Ámos Imre, Farkas István, Vajda Lajos), de a francia, illetve az olasz szürrealizmushoz ennyire szorosan kötődő művekkel csak Ország Lilinél lehet találkozni.

Az a folyamat, ahogy Ország saját motívumaira rátalál a szürrealista stílus eszköztárának segítségével, jól végigkövethető az ötvenes években készült műveken.

Először a tájban jelenik meg egy magányos, környezetéhez képest irreálisan felnagyított kóró, majd megjelenik a szobor vagy a sírkőmotívum a tájban, majd eltűnik a táj, és felváltja a kiüresedett, emberek nélküli, fullasztó tér. Ez egyébként egyértelműen az olasz metafizikus festészet hatását tükrözi, elsősorban Giorgio de Chirico hatott Ország Lilire. 1955–1956 körül készülnek azok a képek, ahol feltűnnek a téglafal előtt vagy között bolyongó Magritte-szerű nők vagy irreálisan nagy fal előtt eltörpülő gyerekek. A fal itt tehát még konkrét téglafalként jelenik meg.

Nagy sárga fal

Sose rajzoltam az embert cselekvő aktivitásban, hanem mint kiszolgáltatott lényt: személytelenül, védtelenül, szemlélődve, álmodozva és magányosan” – mondja ezekről az alakokról egy vele készült interjúban. (Az interjúrészletek forrása: Rozgonyi Iván, Párbeszéd művekkel: Interjúk 1955–1981, Budapest, 1988.)

Ezek a művek nagyon személyesek, Ország Lili szinte boncasztalra rakja saját érzéseit, illetve gyerekkori emlékeit. A szürrealista stílust azonban kezdi béklyónak megélni, tulajdonképpen ez csak egy eszköztár, amivel kifejezi magát, de a színeket, a reneszánsz perspektíva alapján alakított tereket, a pszichologizáló tartalmat túlságosan kötöttnek és irodalmiasnak érzi. Ekkor formailag és tartalmilag is nagy változáson megy keresztül. Egyrészt művein kezd érződni egy absztrahálási folyamat, másrészt új motívumok is megjelennek rajtuk. Így ír erről a korszakról:

Miért is kerestem a falakat, miért akartam éppen a falakkal valamit mondani, vagy egy figurával, vagy egy olyan térábrázolással, amiben egy bizonyos szorongást, félelmet, börtönérzést lehet megsejteni? – mindazért, mert ezek a kérdések mind bennem voltak, és első óhajom a piktúrával szemben az volt, hogy engem magamat fejezzen ki, azt hogy hogyan látom a világot. … Utólag visszatekintve úgy látom, hogy ezek a képek valóban egy ortodox szürrealista térben mozogtak. A későbbiek folyamán ez nem elégített ki. Részint kötve voltam – mivel reális tárgyakat ábrázoltam bennük… A mondanivalóm valahogy irodalmibb volt, mint amennyire festői, ezért félő volt, hogy a piktúrától elkalandozom egy irodalmi-pszichológiai területre… Meg kellett törnöm a falat, amit eddig festettem.”

Kislány a fal előtt

Le kellett bontanom a falakat, mert gúzsba voltam kötve. Talán túl sokat akartam mondani a magányról és a félelmeimről, és lehet, hogy ez senkit sem érdekelt, és lehet, hogy magam is untam. Az a fajta térábrázolás, amit a szürrealizmusban csináltam, majdnem az egyik napról a másikra megszűnt, abban a pillanatban, amint egy absztraktabb képfelületet alakítottam. Lementem a föld alá, magamat eltemettem, földi rétegeket festettem, és hát világos, hogy ebből is ki akar törni az ember; nem akarok földben maradni. Következő képeimen megtörik a fal, sehol falat nem látni, figurák jelennek meg. Itt is falaktól voltam inspirálva, de itt már én festettem a falakra a szenteket. Nem akartam illusztrálni semmit, de valahogy föl akartam szabadulni, egy másik világba akartam elmenekülni, ami valami hitet ad, valami vigasztalóbbat, mint egy téglafal.”

Az ötvenes évek végén készült műveken jelenik meg az élő és halott közti átmenet, így az arctalan, vagy kővé dermedt figurákat felváltja egy holdkráterszerű arc, később pedig csontokkal, múmiákkal találkozhatunk. Ekkor utazik Bulgáriába, ahol nagy hatással vannak rá az ikonok, illetve később a prágai zsidó temető sírkövei. A múlthoz, az ősökhöz való kötődés talán ekkor mélyül el benne. Ezt az ikonos korszakot nagyban meghatározza Bálint Endrével való szoros szellemi kapcsolata, sok, ekkor készült képe szinte összetéveszthető Bálintéval. Ezek a művek lassanként teljesen elszakadnak a figuralitástól, de a kő, illetve a fal mint alapmotívum mindvégig megmarad.

Román kori Krisztus

A hatvanas évektől kisebb-nagyobb kihagyásokkal külföldi városokba utazik, motívumokat gyűjt, egyúttal egyfajta nosztalgikus érzés fogja el az elpusztult ősi városok iránt, amelyekben „sosem járt”, de amelyekben úgy érzi, hogy „járhatott volna”. Köveket fest, kövekből felépülő városalaprajzokat, panaszfalakat, nekropoliszt és Heliopoliszt, majd a korszak betetőzéseként a hét táblából álló Rekviem hét táblán, elpusztult városok és emberek emlékére című 1963-as művet. A hatvanas évek közepétől jelennek meg képein, illetve falain héber, arab és kopt írásjelek, és a kőbe vésett írás, mint az emberi kultúrának ősi és maradandó jelhagyása.

Lassan tehát felépülnek saját maga építette falak, melyek talán kevésbé szorongatók, mint a korai, szürrealista korszakban megjelenő téglafalak. Érdekes az is, hogy ezek a – már absztrakt – képek nézőpontja is váltakozik: a kétdimenziós falak mellett megjelennek a madártávlatból látszó városalaprajzok, majd később ez a nézet visszatér a labirintusos képeknél is. Már a korai műveihez is készített előkészítő kollázsokat, ahol szintén megjelenik az egy művön belüli nézőpontok vegyítése. Nagyon izgalmasak ezek a papírmunkák, mert az újságkivágásokon megjelenő figurális motívumokból egyszer csak absztrakt felületek születnek.

A kollázsok komplexitása jelenik meg a labirintussorozaton is, amelyet 1973-tól 1978-ban bekövetkező haláláig készített. Ez a 48 műből álló együttes élete főműve és betetőzése is. A labirintusmotívumra és a labirintushoz kötődő mítoszokra (Ikarosz, Ariadné fonala, szfinx) ugyanolyan szimbólumként tekintett, ugyanúgy azonosult velük, mint korábban a téglafallal vagy az ősi városokkal. A labirintusmotívum megtalálásához Paolo Santarcangeli: A labirintusok könyve is nagyban hozzájárult, ami a hatvanas évek végén jelent meg. Ekkor kezdi nyomódúcként használni a nyomtatott áramkört, melynek városalaprajzként és labirintusként is értelmezhető mintázatát a huszadik század lenyomatának, jelképének tartja. Az áramkörmotívum megtalálása, a múltbéli történetek feldolgozása, illetve az egymásra záruló falak az életmű betetőzését és végét is jelentették számára. Így ír utolsó korszakáról:

Ariadné fonala

Az a labirintussorozat, amit festek most, az én labirintusom. Ezen végig kell mennem, és én úgy megyek rajta végig, hogy megfestem. Borzalmas kín, de itt nem lehet megalkudni. Ezt be kell járni. Az én labirintusom kövekből épül föl, és városokból… Ezek között a falak között élek most, és nem tudom már, hogy aki ide belép, az halad-e vagy egyhelyben áll. Ezt csinálni, festeni fogom, amíg élek, ennek a kapuját csak akkor zárom be, ha én már nem leszek.”

Nagyon jól követhető az életmű íve, de több olyan részlete is van, ami további kutatásokat igényelne. Ilyen például az írás és képzőművészet kapcsolata vagy Ország Lili misztikus tanokhoz való vonzódása, amit a Tábor Béla-körrel való találkozás is befolyásolhatott. Ország állítólag a végletekig babonás volt, valamint a számmisztika és az okkultizmus is nagyon érdekelte.

B. K.: Kurátorként milyen feladatokkal kell megbirkóznod? Fontos-e a személyes érdeklődés, esetleg az érzelmi kötődés a gondozott, válogatásra váró képekhez?

F. Zs.: Egész kis gyerekként megfogott Ország Lili, sokáig nézegettem egy-egy képét, de szakmailag természetesen akkor még nem foglalkoztam vele, csak később találtam rá újra. A személyes érdeklődés elengedhetetlen, sőt talán igazán csak azzal érdemes foglalkozni, amibe az ember ösztönösen igazán mélyen el tud merülni. Egy kicsit azzá válik ilyenkor az ember, akivel foglalkozik, ehhez át kell érezni annak a művésznek a fejlődési szakaszait, motivációit, akinek ilyenkor a bőrébe bújunk.

Persze egy kurátori munka teljesen más hozzáállást és feladatokat igényel, mint elméletben tanulmányozni egy életművet. Pontosan el kell tudni képzelni, hogy melyik kép melyik falon és milyen másik kép mellé illik, valamint a képválogatásnál is számtalan, látszólag másodlagos szempontot kell figyelembe venni. Ország Lilinél ez azért is izgalmas, mert hatalmas életműről van szó, ráadásul egy-egy témát rengeteg változatban megfestett. Bár ez nem életmű-kiállítás, mégis szerettem volna valamennyi korszakának fontosabb munkáit bemutatni. A kronológiai sorrend mellett a koncepcióhoz tartozott az is, hogy a korai korszak szürrealista falai – az elemeire bomló fal – az ebből felépülő saját fal, valamint a labirintusos képek bezáródó falainak hármas egysége – jól láthatóvá váljon.

B. K.: Említetted az Ország Lili-életmű elmaradt vagy nagyon hiányos recepcióját a magyar művészettörténetben. Ez a nagyszabású kiállítás milyen eredményeket ígér? Segíthet-e a befogadás ösztönzésében a rámutatás arra a figyelemre, ami Ország Lili életművében jelen van a XX. századi irodalom olyan kiemelkedő alakjainak írásaira mint Franz Kafka vagy Pilinszky János?

F. Zs.: Remélem, hogy a kiállítás segíteni fog abban, hogy valamennyi generáció megismerje az életművet. Támpontként szolgálhatnak az irodalmi inspirációk és kapcsolódási pontok, így például Franz Kafka (akinek írásai és levelezése talán a legnagyobb hatással volt a művészre), vagy Pilinszky, akihez szoros barátság fűzte. Így talán könnyebb értelmezést nyer az eltörpülő figura a szürrealista falak között, vagy az egzisztenciális magány megélése és a holokauszt feldolgozása. Pilinszky amúgy verset is ajánlott Ország Lilinek, az Egyenes labirintus című verse is szorosan köthető hozzá. Más írók is rokoníthatók a művek világával, így például Jorge Luis Borges, akinek egyik novellája lett a kiállítás címe: Körkörös romok.

Vízió

*

Galéria – köszönet a képekért a MODEM-nek!