„Majd’ minden második könyv, amit tizenéves korom óta olvasok, orosz szerző műve. Ez a kultúra áll tehát, a saját népem kultúráján kívül, igazán közel hozzám.” Csabai Lászlót Onder Csaba kérdezte új regénye, a Szindbád Szibériában (Magvető Kiadó, 2013) kapcsán. Nyári interjúsorozatunk hetedik része.

 

Onder Csaba: Az egyik ismerősöm azt mondja, olvasva a regényed, nem hiszi el, hogy ne jártál volna Szibériában…

Csabai László: Meg tudom érteni, én is nehezen hiszem. Megjelent, „megképződött” előttem ez a világ. Persze voltak alapjaim. Hiszen a sztyeppét, a tajgát láttam, csak éppen az Urálon inneni országrészben. És valahogy minden személyesen megtapasztalt, olvasott és fényképen vagy filmen látott élmény és kép egymásra rétegződött. Hogy hogyan, az már a művészi alkotómunka rejtélyének része. Én nem tudom megfejteni, mert nem vagyok művészet- pszichológus vagy filozófus, csak egy egyszerű író. Most mégis az jutott eszembe, hogy talán van valami Platón barlang-hasonlatában. Úgy interpretálva, hogy mindenről tudunk és mindent láttunk már, csak elő kell hívni emlékeinket.

Onder Csaba: Nekem nagyon hiányzik a Szindbád, a detektív-ből megismert Nyárliget. A városka múltba veszett mindennapjai, alakjai, történetei. Kissé aggódtam, mi vár majd olvasóként „Szibériában”. Pervijplan is kitalált város, de nyilván ennek is van valamiféle mintája.

Csabai László: Sok orosz várossal találkoztam filmeken, regényekben. És voltam néhányban személyesen is. Nem tudom, melyekből állt össze Pervijplán képe. Az orosz városok képébe amúgy brutálisan beavatkozott a forradalom utáni gigantomán építkezési stílus. (Talán Szentpétervár-Leningrád a kivétel.) Betonszörny-kolosszusok és meghitt házikók, kápolnák egymásmellettisége a jellemző. Az ember nem tudja, sírjon, nevessen, vagy csak egyszerűen csodálkozzon. Sok orosz prózai műre jellemző egyfajta nyugodt hömpölygés, hogy mindenre van idő, minden szépen kifejtésre kerül. Ezzel a szerkezetbeli harmóniával azonban szemben áll a bemutatott tárgyi világ (pl. a városok) durvasága, és a szellemi-érzelmi világ ziláltsága, kegyetlensége. Hatásos ez a kettősség. Valami ilyesmi az én könyvemben is jelen van, úgy gondolom.

Onder Csaba: Nyíregyházi születésű vagy, ez csak-csak segíthetett a fiktív Nyárliget megteremtésében, a Szindbád, a detektív megírásakor. De mi vonzott az egykori Szovjetunió világába, konkrétan Szibériába?

Csabai László: Maga Oroszország vonzott. Nem meglepő módon, irodalmi okokból. Majd’ minden második könyv, amit tizenéves korom óta olvasok, orosz szerző műve. Ez a kultúra áll tehát, a saját népem kultúráján kívül, igazán közel hozzám. Először úgy terveztem, a detektív ’48-ban tér vissza Nyárligetre, és onnan folytatódik a történet. És esetleg egy betétnovella formájában lesz jelen az Oroszországban (Szovjetunióban) eltöltött idő. De azt az esélyt, amit a történet adott, ki kellett használnom. És azért éppen Szibéria, mert az olyan egzotikus. És az egzotikum működött a korábbi könyvemben is.

Onder Csaba: A Szindbád Szibériában regény, pontosabban: az első regényed. Mindez a munkában, szemléletmódban hozott valamiféle változást?

Csabai László: Igen, hozott. Mert tudtam, hová kell, hogy kifussanak a történetszálak. Azt kellett megtalálnom, hogyan fejlődjenek ezek a cselekményszálak úgy, hogy megfelelő időpontban és módon a finisbe érjenek, s ugyanakkor lehetővé tegyék önmagukban is izgalmas résztörténések megkreálását.

Onder Csaba: Ki volt az első pervijplani hős, aki megszületett a fejedben?

Csabai László: A detektív. A második meg Szonya. Szonya karakterét formáltam a legnagyobb kedvvel. Hiányzott már az életművemből egy igazi szerelmi história. Azt is tudtam már az elején, hogy szükség van segédnyomozókra. Ha nem lennének, akkor Szindbád belső monológjainak a leírására helyeződne a hangsúly, és ott könnyű elcsúszni. Az a beszéd, amit az ember önmagában, önmagával folytat nagyon zaklatott, töredékes, nehéz úgy rögzíteni, hogy egyszerre legyen valószerű, hiteles, és mégis tartalmazzon érthető formában annyi információt, ami a történet továbbgördítéséhez szükséges. Vagy a mindentudó elbeszélő jelentkezne gyakran, ami megint nem kívánatos. A nyomozások során a lényeg a Szindbád, Ink és Bajár közti párbeszédekben jelenik meg. Fontos még, hogy Ink orosz, míg Bajár burját. Vagyis Ink tulajdonképpen a hódítok, míg Bajár a meghódítottak képviselője. Mindamellett barátok. Az ilyen zavaros viszonyok, helyzetek megtermékenyítően hathatnak az írásműre.

Onder Csaba: Szindbád egy irracionális világba csöppen: valóban túlélhető lett volna egy ilyen „málenkij robot” egy hasonszőrű figurának?

Csabai László: Ezt mások is felvetették, kételkedéssel hangjukban. Pedig a válaszom: igen. Határozottan igen! Az orosz történelemnek és általában a diktatúráknak a jellemzője, hogy magas társadalmi státuszban élő emberek hirtelen nagyot zuhannak, de az is, hogy egyesek váratlanul felemelkednek. A könyvben hoztam is egy példát: Naftali Frenkelét. Amúgy a történelem minden, csak nem sematikus. Ha felállítunk egy alapképletet egy korról, az egyéni életeket vizsgálva gyakran azt látjuk, hogy nem illeszkednek ehhez a képlethez. Az ember egyszerre racionális és irracionális lény, s ez igaz az emberek közösségére: a társadalomra, és az „emberek művére”: a történelemre is.