Song
Hamlet da Costa emlékére (1986-2009)

a határ, gyémántkemény zárvány, aranykereszttel tetején.
felzaklat egy végletes részlet, Hamlet elkes-
kenyedő pormentes gépe felhő-ömlenyben.
hogy van jelen idő, ami pozíciót véd. huszonegy
gramm foghíj a penetráns nyelv körül. néma vadászat
a pillanat arca, de valahonnan folyton beszél
(fend ki a kockát, a gömböt!), feltűnősködik,
mint az operáció, nonszensz helyen. a szeme körmönfont,
akár egy bullahamisító. ugyanabban a többemeletes
lapban, egy bajor-német őspark virágporából kikel
a lakópark: New Betlehem, Aladdin, Gallipolis, a Keleti
parton. letelepedni egy akcentusban. szabálytalan
aprószentek, erényes naivák között, aki eseng.
formába hozni a testet, a demót, a játszit. akár a szleng,
a nap laza rekeszei egymásra hordva.
keményre főtt édesvíz. a pohár korlátján narancskocka
pihen, s a hamuzóba a szivar hosszú frufrui csüngnek.
(gyűjtőnevet a Nikotinsárgára!) –
pontonhíd az ösztön,
s az ösztön fölött megráz, hogy van ilyen részletes csönd –
ahogy felüti pirites, aprólékos fejét.

 

Napok II.

tartós kulisszában a lágy rész:
dohányzóasztallapon hagyott érett eperszemek.
tengerszem
& gyantacsepp – így gondol rá,
aki mesélte. rég esett. egy sor, melyet belepett
az eső szó: elnézni, amint karjaid vigíliájába simul
a várakozás. az eső szóból nyíló terem. most feltöröd
barátod lakását. megmászod ágyát, felöltöd felöltőjét,
összejárkálod ujjaiddal a sakk-táblán pattanásig feszült
viszonyt. rezgésbe jön a nappali s ütemtelenül
csillapodnak le a tárgyak. felkavart tükörben a sértett csillár
fénye. kicserélsz nagyvonalúan
egy ólomkatonát. a baljós királyt. koronád csillog,
mint egy dulakodás, a tengeröböl sarkán,
amforák és metaforák lebegnek, innen nem is olyan
közel musztángok szuszognak kertvárosi
boxokban.

A Blaues Wunder esőben, Drezda