Margócsy József monográfia-sorozata (Utcák, terek, emléktáblák) Nyíregyháza helytörténetének, emlékezetének megkerülhetetlen darabjai. 2008-ban szerkesztőségünk arra kérte több munkatársát, hogy írjanak naplót a mai Nyíregyházáról. Csabai László Nyárligeti napló címmel kezdte írni naplóját, amelyet lapunk folyamatosan közölt. Augusztus hónapban eme naplóból adunk közre részleteket.

2009. március 20. péntek, Nyárliget

Napkoriak

Aki napkorinak született, örökre az marad. Még ha be is költözött a nagy, befogadó Nyárligetre. Mert a napkoriak összejárnak.

Nagyanyámat viszem a Honvéd utcára. Mielőtt megérkeznénk a régi lakanyához –pontosabban csak a helyéhez, ahol most a szőnyegszalon van –, le-föl furikázunk a Kállai út (a régi nyárligetieknek nem Kállói, nem is Szent István és persze nem Vörös Hadsereg út), és a Hatzel téri piac, „az ócskapiac” között, sétálni már nem bír – voltaképp soha nem is szeretett –, de nézelődni imád. Három kör után megállunk Ella néni portája előtt. Szép, vörösre festett sarokház, valamikor fűszerüzlet működött benne, a bolt ajtaja még megvan, vagyis a szemöldökfától a küszöbig érő fémspaletta. Rajtra felirat: Rothberg & Söhne Graz 1889. Az ilyen feliratos spaletták mindig bizsergető jóérzéssel töltenek el. Belépni már csak a hátsó bejáraton tudunk. Nagyanyámat átadom Ella és Juci néninek, legalábbis míg ölelkeznek, s ezzel megtartják. Aztán bejárjuk a kertet, megnézzük a tulipán- a jácint- és a petrezselyemágyást. Az utóbbi nem a válság miatt van, sváb asszonyok gondolatvilágába a legfelszabadultabb díszítő tevékenység közben is be-betör a praktikum: jó, ha virág ékesíti az udvart, de azért a levesbe valót is csak ki kell termelnie.

Ella öt évvel fiatalabb nagyanyámnál, Juci pedig úgy nyolccal-tízzel, még tán nyolcvan sincs. (Mellesleg: ha már nagyon muszáj, és meghal egy rokonom, az legalább kilencven éves. De volt már százegy éves is. Jólesik erre gondolni. Általában.) Vendéglátóink quasi testvérek, mert unokatestvérek, csakhogy Juci kisgyermekként elvesztette szüleit –lovaskocsistul beleborultak a napkori dombok közti Kígyós hasadékba, és olyan mélyen szorultak meg, hogy még a hangjuk sem érte el a felszínt, már ha egyáltalán kiabáltak segítségért –, s nagynénjéhez, a vajszívű, de kegyetlen Tecka nénihez került, így együtt nőttek fel Ellával. Ellának 19 éves korában – férjhezmenésileg már benne volt a korban – Tecka néni kikommendáltatta Szerencsés Józsefet, akit én Josti bácsiként ismertem. Josti bácsi igen jó ember volt, kivéve, ha ivott, ami gyakran megesett. Olyankor megháborodott: felgyújtotta a szomszéd szőlőjét, beledobott egy döglött macskát a napkori párttitkár kútjába – nem lett semmi baja, a szemtelenül agresszív emberektől mindenki tart –, és nekitámadt Ella néninek. Ella néni az első és egyetlen gyermekével elvetélt. Senki nem tudja pontosan, miért. (De mindenki sejti.) Sokszor elszökött Josti bácsitól, aki rendre a hajánál fogva ráncigálta vissza. Családja szégyellte – mármint Ellát –, válás természetesen szóba sem jöhetett. Harmincévnyi gyötrelem után végül a csülkös paszulyleves segített Ellán. Josti bácsi úgy telefalta magát, hogy – amiként mondogatják – a bélcsavarodás kivégezte. Halála előtt pár nappal, húsvétozáskor, még elemistaként, találkoztam vele. Fukarsággal nem vádolhatom Josti bácsit, 100 forint locsolópénzt kaptam tőle – ami akkor nagy pénz volt –, ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy őt is meglocsoljuk. (Sőt, Ella néni nem is kért a kölniből, dugott a zsebembe pár forintot, és visszaült a sparhelthoz a tüzet piszkálni.) Ezen valahogy csak most lepődöm meg. Bár eltelt vagy 25 év, állítom, Ella néni most jobban néz ki. Ella a férjén kívül még egy ajándékot kapott anyjától: a kávéivás iránti szenvedélyét. Josti bácsi csend- majd gátőr volt, Ella néni a háztartást vezette, béresekkel a szőlőt műveltette, aztán a téesznek dolgozott be, kesztyűket kötött, szóval nem számítottak paraszti sorban lévőnek – legfeljebb félparasztiban –, de a kávéívását, mint elvetemült luxust, nem hagyta szó nélkül a falu. „Megy a nagy franckolás!” „Rázza a franckot!” – ilyeneket hánytak rá, ha a boltból hazafelé tartott. Ugyanis Franck vegyeskávét – fele bab, fele pót – ivott állandóan. Aztán, mikor a hatvanas években fordult a világ, és már a Birkalaposi csősz sem tudta elképzelni a felkelést egy bivalyerős dupla nélkül, Ella néni akkor is megmaradt a maga szelídített változatánál. Most is azt kínál föl. Persze csak nekem és Ica néninek. Nagyanyámnak nem, mert ő hiper koffeinérzékeny. Egy műtét előtt koffein tartalmú nyugtatót adtak neki, és olyan rohamok törtek rá, hogy – szerinte – majdnem meghalt. Az operációt el kellett halasztani – ez tény. Ő, szokás szerint, teát iszik, gyengét, a csészében lévő forró vízen épp csak hullámot vet a filter. Beszélgetnek. A szokásos dolgok kerülnek terítékre: mi lesz ebből a világból, milyen lesz a túlvilág, és a szinglizők.

– A népnek nem fűlik a foga a munkához, megijed, ha kapát lát, inkább teleszórja a határt méreggel, csoda, hogy fejnélküli csecsemők születnek?! – nyit Ella.

– Kifutnának a világból, ha mislingelniük kéne, ezek csak strandon, bronzolajjal bírják a napot! – helyesel Juci. Látszik, ki a főnök. Egyébként nem tudok róla, hogy ő valaha is szántóföldön görnyedt volna. – Elfogy a benzin, meg a permetszer, meg a műtrágya: éhezni fogunk!

Az éhezés lehetősége a régieknél állandó téma. „Még visszajön a csajkarendszer!” „Egyszer még örülni fogunk, ha sárgakásával vagy gerslivel kihúzzuk!” –ilyeneket hallottam tőlük mindig.

Nagyanyám általában mértéktartó álláspontot képvisel, bár a népről, neki sincs túl jó véleménye, azért az éhezéstől nem rémüldözik.

– Fillérekből jól lehet lakni, csak egy kis liszt, krompé, meg tojás kell hozzá. Én havi húszezerből három embert etetek. Magamat, Bazsit (ő a nagynéném, aki régebben Kati volt) és Gyulát (ő nagynéném férje – illetve már 20 éve elváltak, de még nem költözött el –, az a fajta ember, aki ha szóba kerül, mindenki csak legyint). Ha nálunk van Kistimike, akkor négyet! Kedden tört krumpli volt pirított hagymával. Na, persze én a hagymát nem ehetem, mert puffadok (a két házigazda rögtön a hasához kap, és biztosítják: ők is folyton puffadnak) sütöttem hát egy kis parizert hozzá, az ebédet csak letudtam vele. Ésakkor! (Felemelt ujjal mutatja: elbeszélésében döntő mozzanathoz ért.) – Tegnapelőtt gyúrtam egy kis laskát, kifőztem, aztán rálöktem a főtt krumpli maradékot, mert előző nap csak a felét passzíroztam össze! (Elismerő pillantások mindkét oldalról.) Egy kis pirosarany, vegeta és már meg is volt a grenadírmars. (Ella kezébe csap, Jucinak tátva marad a szája, de nagyanyám igazán csak most jön lendületbe.) Maradt belőle másnapra is. Fogtam magam, és szépen kisütöttem. Mint a lapcsánkot! Bazsi még este is azt ropogtatta. (Ella gyomra megkordul, Juci szeme hitetlenkedve kikerekedik, de nagyanyámnak még rá kell tennie az i–re a pontot.) Két lepény még így is megmaradt. Szerintetek kidobtam? (Ez természetesen költői kérdés.) Ugyan már! Összemorzsoltam, tettem rá egy kis tepertőtöreket, beletöltöttem egy malacbendőbe és a lerben megpirítottam. (Ella kortyolgat a csészéből, bár az már rég üres, Juci csak néz.) Jó volt, bár egy kicsit száraz, elvégre már másodszor sütöttem ki ugyanazt a…, vagy már nem is másodszor hanem… (ez a prózai töprengés kell, hogy visszazökkenjünk a realitásba.) Szükségem van ilyen fogásokra, csak így tudok havi 55 nyugdíjból 40-et kispórolni. (55 mínusz 40 az 15 ezer, és ő az előbb azt mondta, 20 ezerből oldja meg a kosztot, de ezen nincs mit csodálkozni, ha nagyanyám részkiadásait összeadjuk, több jön ki, mint a jövedelme, ez a világ nyolcadik csodája) Még Timikének is csurran-cseppen valami…

Timike az unokahúgom, negyven felé jár. Negyedik férjével Írországba mentek dolgozni, mivel „Magyarországon csak a gazemberek tudnak megélni”, rendre hencegő e-maileket küld Bazsinak, de valami mégsem stimmelhet velük, mert nagyanyámnak kell őket, itthonról, támogatni.

Ella néni almás pitét rak az asztalra, úgy látszik, elömlött rajta a nagyvonalúság. Remek. Az alma miatt van, nem tudom miért, de a napkori alma a legjobb a világon. Erre már gimnazista koromban rájöttem, mikor részt béreltünk a téesz almáskertjéből. A fákat megpermetezte, megtrágyázta és körbeszántotta a téesz, nekünk a metszés és a szedés maradt, úgy emlékszem, a termés feléért.

– Onnan senki nem jött még vissza! – mondja Ella néni, s ezzel már át is tértek a túlvilág tárgyalására. Ella néni ambivalens kijelentéseket szokott ebben a kérdésben tenni. Mindig az ellenkezőjét annak, amit az előtte megszólaló állított. Vagyis, ha az azt hangoztatta: „van örök élet, feltámadás, paradicsom”, akkor ő rögtön elkezdi gúnyolni, amiért hisz gyermekmesékben, ha viszont az illető azt mondta: „kámpec és annyi”, akkor rögtön – hol dörmögve, hol hangosan, többnyire hangosan – komnestának, elvetemült istentagadónak bélyegzi, és kioktatja: „semmiből csak semmi lesz, a valami, az mindig valami marad!” Juci néni változó elképzelésekkel áll elő, jelenleg a negyedik dimenzióra és az ufókra bazíroz. Abban – most éppen – biztos, hogy az elhalt lelkek az ufókkal együtt élnek abban a bizonyos dimenzióban, viszont, hogy az ufók valójában visszatérő szellemek-e, azon még töpreng.

– Kinézetre gyermekformák, eddig rendben van a dolog, hisz nyilván visszasüllyedtek gyermeki ártatlanságukba, csak azt nem értem, miért vegetáriánusok, normális ember nem salátán él, habár, mivel a túlvilágon minden lény, ember és állat, békében elvan egymással… – mondja, és meghányják-vetik, vajon a túlvilági húsevés belefér-e a lélekteremtmények közötti szeretetteljes viszonyba.

Nagyanyám – anélkül, hogy tudna róla – agnosztikus, szeretne hinni az öröklétben, de nem nagyon sikerül, bár néha talán mégis. Az ufókat illetően kifejezetten racionalista. Természetesen meg van győződve a létezésükről, de szerinte épp úgy evilágiak, mint mi, csak egy másik bolygó a hazájuk. Titkon azt reméli, ha végre beállítanak az amerikai elnökhöz –valamiért úgy véli, egyedül ő illetékes fogadni őket –, átadják sok betegség gyógyításának titkát. (Nagyanyámnak sok betegsége van.) De ezeket a gondolatokat csak velem osztja meg, vendéglátói felé ennyire nem nyílik meg, nekik csak annyit mond:

– Bosszantó, hogy itt köröznek fölöttünk, figyelnek minket, s nem árulják el, mi a szándékuk. Barátkozni akarnak vagy ártani? Ideje lenne már nekik színt vallani!

„Ideje színt vallani!” – dünnyögte magában Lechler Manyi (ez nagyanyám lánykori neve) Pelles Rezsőre, a salgótarjáni fémárucikk-kereskedőre gondolva. Manyi 39-től Sztankovéknál, nővére macedón férjének családjánál élt és dolgozott, a Honvéd utcai honvéd laktanya mellett. (Vagyis nem messze Elláék mostani házától.) Rezső nyárligeti cégeknek szállított, Sztankovéknak is, így találkoztak. Annyira egymásba habarodtak, hogy Rezső hamarosan minden nyárligeti útját megtoldotta két nappal, szobát vett ki a Koronában, és ügyeivel végezvén vendéglőbe, moziba vitte Manyit, aztán késő estig sétáltak. Manyi még azt is megengedte neki – de utána meggyónta –, hogy séta közben átkarolja és megcsókolja. Kitűzték a lánykérés napját stb., de Manyi elbukott. Mikor visszatért a Vajdaság, az „Elhangzott a szó”-t énekelve masírozó bakák közé hamarosan elkezdték besorozni a korábban őket ünneplőket. Sokan a nyárligeti laktanyába kerültek, ami a Don-kanyarba induló csapattestek fő feltöltő állomása lett. Gondot okozott, hogy a vajdaságiak között volt jó néhány vegyes házasságból származó legény is. Nem bíztak bennük. Néhányat – esetenként nem alaptalanul – vörösnek nyilvánítottak és elzártak, másokat fegyver nélküli robotra rendeltek ki. Szlavkó Bogdan – csak anyai nagyapja volt magyar – viszont szerencsésnek mondhatta magát: a zászlóaljparancsnok a laktanyát kenyérrel ellátó Sztankov pékségbe küldte. („Hasonló fajták, legalább szót értenek”.)  Szlavkónak se többet, se kevesebbet nem kellet dolgoznia, mint a fizetett inasoknak. Jókedvű ember lévén, mindenkivel tréfálkozott. Sok trükköt ismert. Például kölcsönkért az öreg Sztankovtól egy kétpengőst, öklében összeszorította, majd mutatta, hogy eltűnt. Nagy lett az elképedés, mikor azonban az öreg már követelte az érmét, Szlavkó hirtelen tüsszentett egy nagyot, és láss csodát! – a kétpengős ott volt zsebkendőjében. Vagy egy másik alkalommal a pékmester zárná be a boltot, hogy reggelizhessenek – reggel kilencre mindig elvitték már az aznapi sütést –, de nem találja a kulcsot. Keresi, átkozódik, az inasokra fogja, azok meg Szlavkóra. Szlavkó mentegeti magát, ő nem tehet semmiről, a mester biztos beleejtette a tésztába. Ugrania kell a nyakonvágás elől. De nincs mit tenni, hozzák a lakatot a padlásról, azzal zárnak be. Osztják a vajat, a zsemléket, és Szlavkó figyelmezteti a mestert: óvatosan harapjon. Megint ugrania kell. Aztán a mester nagyot üvölt. Ráharapott a kulcsra, persze, hogy bele volt sütve. Szlavkó most nem menekül a füles elől, de azért utána nevetve, barátságosan hátba vágják. A mester új zsemlébe harap, és mosolyogva rág. Elakad. Forgatja, piszkálja szájában a pépet, s kiszed egy kis papírlapot. Rajta felirat: „Єszteтmar бaтran mehglehet ennи!” Lechler Manyi is kedvelte Szlavkót. Egy reggel Szlavkó elkezdte szokásos érmetrükkjeit az üzletben, eltűntette, majd kiköpte, vagy Manyi zsebéből, füléből vette elő a kétpengőst. Mikor épp a másik gallérja alól húzta volna ki, belépett Rezső. Szlavkó és Manyi kacagtak, Rezső bevágta az ajtót és elrohant. Fél évig hír sem jött felőle, akkor küldött egy levelet. Kétségbeesve ecsetelte benne csalódottságát és szégyenét. „Ez hülye!” – konstatálta magában Manyi, és elhatározta, hogy kiveri fejéből. Nem sikerült. Folyton rágta a kétség, vajon Rezsőnek van valakije és csak ürügyet keresett a lelépésre, vagy tényleg ennyire a szívére vette, hogy egy idegen megérintette kedvesének gallérját. „Ideje színt vallani, ideje színt vallani!” – mondogatta magában nagyanyám, s néha – hallottam –, álmában is. Még egyszer találkoztak, valamikor a 80–as évek közepén, véletlenül, a balatonfüredi szívkórházban. A kúra végén nagyanyámat mi hoztuk el a Trabantunkkal, Rezső bácsit már két nappal korábban hazavitték Salgótarjánba. A hullaszállítók.

– Minden gimnazista és főiskolás kurva! – jelenti ki ellentmondást nem tűrően Ella.

– Ordasnagy! – helyesel lelkesen Juci.

–Szingliznek, ami csak arra megy ki, hogy bárkivel összefeküdhessenek. Nyavalyognak, hogy még várniuk kell az igazira. Nahiszen, azt várhatják. Olyan csak a filmekben meg a g’sangokban van. Régen tudták a módját: ha a lány elérte a kort, kommendáltak neki. Hm, bumm, kinek ilyet, kinek olyat. „Megszoktak” idővel – ahogy az öregek mondták. A napkori imádkozó egylet vezetője folyton azt hajtogatta, ha jönnek az oroszok, nőközösség lesz. Csak félig lett igaza. Mert, na, a komnesták is megérték a pénzüket, de a mennykő csak most ütött be. Próbaházasság, buzisházasság – kész gomorra. Meg a szinglizés! A lányok csak úgy élnek a nagy semmibe! Tanulnak, tanulnak, de minek? Egy levest nem tudnak behabarni. És a kapát nem fogná meg egyik sem… Nincs is több olyan szolid, tiszta teremtés a világon, mint a te Szilvikéd! – mondja váratlanul felém fordulva. Nem tudom, komolyan gondolja-e, vagy csak tekintettel van rám.

(„Misling, g’sang, sparhelt” – ezek létező kifejezések nagyanyám falujából, bár a napkori svábok már rég nem beszélnek svábul, csak olyan svábosan.)

A kamarában vagyok. Újabban a két világháború között játszódó detektívtörténeteket írok, ezekhez keresek anyagot: korabeli bulvárt. Halmokban áll a Tolnai Világlapja, a Színházi Élet és a Nyárligeti Hírmondó. Egy nyalábbal magamhoz veszek. Az ajtónál kicsúsznak kezemből. Összeszedem, s közben kezembe akad egy ismeretlen: Magyar Újság. 1944-ből. Azt gondolom, valami kis nyilas szócső lehet, de a második oldalon glóriás Joszif Visszarionovics portré, tehát épp fordítva, a Vörös Hadsereg propagandalapja. Erről eszembe jut Juci néni szökése. Juci néni ugyanis férjnél volt, de nem volt. A következő történt: a vajszívű, de kegyetlen Tecka néni, lelkiismeretes asszony révén sosem tett különbséget vér szerinti és nevelt lánya között, így mikor Juci elérte a húszat, neki is kommendáltatott férjet. Pazonyból. Róla nem sokat tudok, ha látogatóba jött leendő arájához, az mindig bemenekült Nyárligetre. Egyszer eltitkolt időpontban jött – így esett meg a lánykérés. Már ki volt tűzve az esküvő, mikor Napkor fölött kitört az égiháború. Szó szerint. Az egymásnak rontó Messerschmittek és Sturmovikok jelezték a front megérkeztét. A férfiak légószolgálatba mentek, a nők – már a tízévesek is – vénasszonygúnyát húztak, korommal kenték be arcukat, és elmenekültek a szőlők végén lévő árokba. Juci néni már eleve ott volt, ő leendő férje elől is bújt. Aztán jött a Vörös Hadsereg, és a félelmek nem bizonyultak alaptalanoknak. Aztán elment a Vörös Hadsereg, és vele Juci néni. Tavaszra került elő. Kiderült, a Csombor tanyán annyira összemelegedett egy 19-ben Moszkvába került emigránssal, aki tolmácsként tért vissza Magyarországra, hogy továbbvonult vele Pest felé, és még 44 telén összeházasodtak. Erről a tolmácsról semmi továbbit nem árult el. Elesett Budapest ostrománál vagy csak lecserélte napkori bárizsnyáját egy másikra? Örökre titok marad. A vajszívű, de kegyetlen Tecka néni majd felrobbant mérgében és legszívesebben végigkorbácsolta volna szajhává lett lányát a falun. Pazonyi vőlegénye is majd felrobbant, de annak esze ágában sem volt bárkinek is elkürtölni csúfuljárását. Sose látták többet. De Tecka néni lehetetlen helyzetbe jutott. Ha elárulja, hogy Juci férjhez ment egy oroszhoz, örök szégyenbe kerül, ha azt mondja, elrabolták és erőszakot követtek el rajta, úgyszintén, mivel az emberek nem nézik a körülményeket, ha egy lány nem érintetlen az esküvőjéig, az szajha és kész, nincs mit magyarázkodni, ha azt hazudja, rokonhoz menekült, ha el is hiszi a falu, állapota úgyis kiderül a nászéjszakán, s ez a legnagyobb szégyen. Azonban a vajszívű, de kegyetlen Tecka néni nem véletlenül volt a napkori gazdasszonyok kapitánya, megtalálta a megoldást: „Vénlányt kell csinálni Juciból!” Eltagadta tehát nevelt lányának különleges férjhezmenését, és addig küldözgette ide-oda rokonokhoz, tanyára, míg az betöltötte a 25-öt, mikor egy lány már úgyis hiába várja, hogy bekössék a fejét. Nem sokra rá, Tecka néni csontszúban meghalt, de – úgy mondják –, megnyugodva hajtotta örök álomra fejét.

Búcsúzkodunk. Ella néni a kapuban megöleli nagyanyámat, majd átadja nekem. Engem megsimogat.

– Jól van fiacskám, belőled rendes ember lett. Olyan vagy, mint apád, meg mint nagyap… szóval, mint apád. Becsüld meg magad és családodat! – int.

A Kállai úton haladunk a körút felé. Nagyanyám már nyújtja az ezrest. Ez az egyetlen idegesítő a kirándulásainkban, hogy mindig ki akarja fizetni a benzinköltséget. Vita van belőle. A körforgalomnál lassítok és megpillantom a Sas kocsma mögötti mérki hentesboltot. Tudnivaló: ott mindig van friss, főtt borjúszafaládé. Imádjuk. Felajánlom, ha eszik velem, elfogadom a pénzt. Boldogan bólint. Persze az üzletbe nem jön be, a kocsiban falatozunk.