“A megteremtett detektívfigura Salgó Anita személyében nem kockázatmentes, hiszen könnyen elsodorhatná a regényt a chick lit véleményem szerint hamis, önismétlő (de nyilvánvalóan számos olvasó igényét kielégítő és szükséges) világába. A női nyomozó itt regényhősként bizonyosan hangsúlyosan tematizálja a bűnök férfias univerzumát, a társadalmi nemi szerepek problémáját a munka világában, illetve a magánélet és a hivatás szétválaszthatóságának illuzórikusságát, élvezhető humorral.” Kritika Pataki Éva – Vajda Anikó: Hamlet halott című krimijéről (Bp., Athenaeum, 2013.)

Krimiről kritikát írni furcsa paradoxon, hiszen mondatról mondatra kell megfontolni a gondolatmenetet, nehogy csapdába essen a történetet, nehogy lelepleződjön a bűneset megoldása, a nyomozás fordulatai, meg kell tehát valamiféleképpen ismételni a késleltetést, a feszültségkeltést, az olvasás folyamatában létrejövő állapotot. Szükségképpen kínálkoznak fel a poétikai-műfajtörténeti perspektíva, a műfajelméleti probléma és az olvasásszociológiai nézőpont egymástól nehezen elválasztható szempontjai. Ez a szinte kötelezően előírt csapásirány bénítóan hathat a kritikaírás folyamatára, ha nem akarjuk egyszerűen megúszni a feladatot. Marad azért egy jó lehetőség, mielőtt önsajnálattal írásba kezdenénk: krimiolvasóként örülni a kötetbe foglalt történet invenciózus gazdagságának. Az idei könyvhétre jelent meg egy krimi, ami nemcsak azért ígérkezik izgalmas olvasmánynak, mert ez elvileg a műfaj leglényegéből adódik, hanem amiatt is, mert a szerzőpáros a (filmes és a színházi) forgatókönyvírás világában inkább közismert, mint az irodaloméban. Hajlamosak vagyunk az ilyenfajta gesztusokat, vagyis a más művészeti ágak területeiről érkező szerzők szépírói munkáit kalandozásnak, próbálkozásnak tekinteni, s ez a rácsodálkozás néha elfeledteti az eleve adott kérdést: mit hoznak magukkal ezek a szerzők, milyen perspektívát nyithatnak adott műfaji hagyomány továbbírásában? Példának okáért Pataki Éva és Vajda Anikó a krimi poétikai jegyeit gyúrják össze a színházi és a filmes látás- és írásmóddal, ami elsősorban a kiváló érzékkel megteremtett színházi világ erős atmoszférájában, kulisszák mögötti működésének megmutatásában, a lendületes párbeszédekben, a jelenetek egyszerre színházi és egyszerre filmes váltásainak dinamikusságában mutatkozik meg.

Pataki Éva neve az utóbbi években azért egyáltalán nem ismeretlen szépíróként, a Mészáros Mártával közösen számos filmet jegyző forgatókönyvíró-rendező első regénye 2003-ban jelent meg Még egy nő címmel, amit majd csak 2010-ben követett az Ami elveszett, 2012-ben pedig A nőből is megárt a nagymama. Mindhárom kötet olvasható sajátos terápiaként különféle emberi alaphelyzetekben: a társadalmi nemi szerepek által megszabott életszituációkban, az idővel, a múlttal, a sorssal való számvetés szükséges és meg nem kerülhető folyamataiban. Egyértelműen a tabu elbeszélésének, diskurzussá formálásának a vágya mozgatja ezeket a regényeket: kimondani, rámutatni a megértés vágyával a társadalom által jellemzően elhallgatott területekre például emberi kapcsolatok, nemiség, öregedés, családi kötelékek, múlt, politika (és így tovább) vonatkozásában. Közülük az Ami elveszett egyértelműen kiemelkedő szépírói teljesítmény, ami a családregény műfaji kereteit felhasználva a kommunikatív és a kulturális emlékezet nyomai után ered a 20. századi Magyarországon, személyes vallomássá formálva a történelmi traumák elbeszélését. A kollektív emlékezetből ismerős helyszínek és események olyan látvánnyá alakulnak az olvasásban, amelyek az író rendkívül erős atmoszférateremtő képességéről árulkodnak.

A korábbi regények műfaji sokféleségéhez, az írói sokoldalúsághoz adódik hozzá tehát a Vajda Anikó szerzőtárssal közösen írt krimi, a Hamlet halott, ami azzal együtt, hogy kötelezően hozza a detektívtörténetek kanonikus elemeit, sikeresen megjelöli egyediségének alapvonásait. Ez a regény mindenekelőtt bátor, mert nyíltan tematizálja a mai társadalmi-politikai közbeszéd témáit úgy, hogy egyben kritikusan mutat rá elhallgatott, tabuként kezelt, álszent módon elfedett eseményekre, viselkedésmódokra, összefüggésekre. Nem kockázatmentes az a döntés, hogy szerzőpáros a kortárs magyarországi valóságba helyezi a cselekményt, folyamatosan reflektálva a politikai pártok, a médiaesemények, a közszereplők, a celebvilág végeredményben groteszk természetére. Eleve nehéz józanul, valamiféleképpen kívülről, kritikusan szemlélni az éppen történő valóságot hamis értékítélet vagy zavaró moralizálás nélkül, de egy krimi, illetve ez a krimi ebben bizonyosan sikeres tud lenni, hiszen pontosan megjelölt perspektívából (a nyomozó figurája) és pontosan megjelölt vetületében (a világ gyarlósága) mutatja meg a létező társadalmat. Az említett, jól érzékelhető filmes látásmódnak köszönhetően nekünk, olvasóknak kell elvégeznünk az ítéletalkotás folyamatát, számot vetni olyan nehezen felfogható, valóságos problémákkal, mint a szélsőjobboldali gondolkodás popularitása, a homofóbia, a családon belüli erőszak, az emberi kapcsolatok, házasság és a család nem uniformizálható, de éppen ezért nehezen elfogadható variációi, a politikai játszmák (némi túlzással) darwini és freudi természete. A filmes tekintet nyelvvé formálása ugyanakkor helyenként nem zökkenőmentes, a krimi elején a nyomozó figurájának bemutatása például túlságosan sűrű, mintha szinopszisszerűen, minden tulajdonságát, lelki problémáját, történetének előzményeit egyszerre akarná az olvasóval a narrátor közölni a rémálom és az apa halálának elbeszélésével. A nyomozó figurájára és tudatának elbeszélésére koncentráló egyes szám harmadik személyű narráció lendületét a megcsördülő telefon, vagyis a gyilkosság hírének közlése adja meg. A lakásán Hamlet-jelmezben megölt meleg színésztől indul tehát a cselekmény, amely, valljuk be, igen hatásos és összetett kép: egyrészt fikció és valóság határaira kérdez rá, másrészt pedig úgy idézi fel a színházi világ tematizálásával Shakespeare Hamletjét, hogy a „dán királyfit” már eleve áldozattá teszi, vagyis megfosztja a bűnök, a titkok és a fájdalmak leleplezésének lehetőségétől. Ezt a feladatot végzi majd el a krimi detektívje, s a nyomozás lezárulása áttételesen reflektálhat Hamlet tragikumára: az igazság kiderül ugyan, de valódi elégtétel a bekövetkezett veszteségekért már soha nem vehető – immár csak bizonyosak lehetünk a világ megjobbíthatatlanságában.

A megteremtett detektívfigura Salgó Anita személyében nem kockázatmentes, hiszen könnyen elsodorhatná a regényt a „chick lit” véleményem szerint hamis, önismétlő (de nyilvánvalóan számos olvasó igényét kielégítő és szükséges) világába. A női nyomozó a Hamlet halott-ban regényhősként bizonyosan hangsúlyosan tematizálja a bűnök férfias univerzumát, a társadalmi nemi szerepek problémáját a munka világában, illetve a magánélet és a hivatás szétválaszthatóságának illuzórikusságát, élvezhető humorral. A nő mint detektív figurájának hagyományaiban meghatározó Miss Marple alakja, aki nem hivatásos nyomozóként kiváló éleslátással, az ártatlanok védelmezőjeként mutat rá nemcsak a bűnre, hanem a bűnös viselkedésmódra: viktoriánus, végeredményben nemtelen figurája bölcsességével együtt is sokszor megmosolyogtatóan szerethető és megnyugtató. Filmes példák közül kifejezetten groteszk a Coen-testvérek 1996-ban forgatott filmjének seriffje, a nyolc hónapos terhes Marge Gunderson, aki hatalmas pocakját derűsen maga előtt tolva totyog a bérgyilkosok nyomában a sivár északi kisváros szellemi és morális nyomorában. Salgó Anita, a Hamlet halott nyomozója hasonlóképpen jól megteremtett detektívfigura, akinek a megrajzolásában – a jó krimiktől elvárt módon – kitűnően keveredik a szakmai tudás és a hétköznapi esetlenségek, a profizmust jól kiegészítő emberi gyengeség. Némi képzavarral élve alakja nem egylövetű, vagyis hitelesen vezetheti tovább az olvasót Budapest egyszerre ismerős és egyszerre felkavaróan idegen, hatásos atmoszférával beárnyékolt városi terében.