Április 30.

Elvonultságom következményei egyre veszélyesebb helyzetekbe sodornak, ami persze a változtatás igényét követeli bennem, de nem tudok megváltozni, alkati adottságomból, a csendes megfigyelő, a néma tanú szerepéből nem tudok kibújni, így az önkéntes magányt és visszavonultságot választom, de belül persze ez kínoz, na majd meglátjátok!, mondogatom magamban, holott azt sem tudom, hogy kiknek és mit kellene meglátniuk, lázadozok belülről, nem tudom elfogadni, hogy ilyen vagyok; nem tudom eldönteni, hogy az-e a felnőtt viselkedés, ha az ember a saját tulajdonságait és adottságait emeli életének vezérlőelvévé, ha az életének irányát és határait a saját képességeihez igazítja, mérlegelve pozitív és negatív tulajdonságait, ezt megtehetem, mert ebben jó vagyok, ezt nem, mert ebben gyenge vagyok, tehát amit általánosan józan életvitelnek szokás nevezni, vagy ez csupán illúzió, gyáva megalkuvás némi boldogságért és nyugalomért cserébe, és az embernek nem egyszerűen saját adottságait kell elfogadnia, hanem azt is be kell látnia, hogy ezt semmiképpen sem tudja az életével összhangba hozni, elfogadni hát, hogy adottságaink nem felhasználható erőforrások életünk harmonikus vezetéséhez, hanem pusztán csak terhek, amelyeket el kell szenvednünk, örökké lázadnunk ellene, és örökké elbuknunk velük szemben, és ez az, amit őrült viselkedésnek szokás nevezni.

Röviden, ez az állandó belső harc újra és újra rossz döntéseket hozat velem, amelyeknek következményeként olyan helyzetbe kerültem, amely részint persze magam számára is komikus, másrészről viszont éreztem, hogy olyan veszélybe kerültem, amelynek valódi mélységeit csak sejteni vélem, és az egészben a legrosszabb, ismétlem még egyszer, hogy az egészről csakis egyedül én tehetek, nem véletlen hát, hogy most e sorok írása közben is hol nevetek, hol idegesen kapkodok, felállok, mit felállok!, feltépem magam az asztaltól, hogy ezt nem, ezt épelméjű ember nem írja le, nem vallaná be, hogy ilyen hülye volt, hogy ilyen kínos helyzetbe került, de valami mégis visz előre, nevezhetem ezt talán a reménynek, hogy ha az eseményeket minél pontosabban leírom, megszabadulhatok ennek az emléknek a zavaró és dühítő érzésétől, és később majd magam is szívből tudok rossz döntéseim sorozatán nevetni.

Mert minden azzal az egyszerű igénnyel kezdődött, hogy meg akartam inni egy sört, és ez rögtön döntés elé állított: menjek-e egyszerűen az állomásnál lévő kioszkba, ahol a lecsúszott alkoholisták lógnak egész nap, vegyek-e ott két dobozzal, és itthon csendben megiszom, avagy inkább menjek el a Reeperbahnra, és ott egy kocsmában igyak-e inkább egy korsóval; előbbi lehetőség volt az olcsóbb, de a másik viszont azzal az eséllyel kecsegtetett, hogy valami legalábbis történhet velem, és ez igazán megér pár euró különbözetet, így az utóbbi mellett döntöttem.

Nos, valóban történt valami, de ez többe került nekem, mint pár euró.

Amikor a Reeperbahnra megérkeztem, meghoztam a második rossz döntést is: az jutott eszembe ugyanis, hogy én eddig az utcának mindig csak az egyik oldalán voltam, azon, amelyikből a Davidstraße nyílik, éppen ezért most megnézem a másik oldalt is, gondoltam magamban, és ezzel előrébb löktem magam a dolgok rossz kimenetele felé.

Az utca azon oldala még leplezetlenebbül a szexről szólt; itt már nem volt semmiféle szórakozóhely, semmi operettszínház, csak szexmozik, legyen az hetero vagy homo, sztriptíz bárok, és ha az ember éppen nem erre akarta a pénzét elverni, akkor ott voltak az automata kaszinók, amelyek szigorúan a kisember kifosztására szakosodtak.

Ahogy elhaladtam az egyik bár mellett, egy mély, barátságos férfihang utánam szólt: „Gyere be!”, „Eszem ágában sincs!”, mondtam nevetve, és meggyorsítottam a lépteimet; „Gyere! Ingyen van”, mondta, kezét barátságosan a vállamra téve, „Ingyen? Akkor jó”, feleltem, és hagytam, hogy bevezessen a bárba, és ez volt a harmadik rossz döntésem.

Kis terem volt az egész bár, néhány box vette körül a kicsiny táncteret, a terem két sarkában pedig egy-egy nagyképernyős tévé állt, ami pornót közvetített, az egyik filmen egy nő egy faszt szopott, a másikon egy másik nőt dugtak seggbe, és ez az egész leplezetlenség, hogy van egy bár, ahol folyamatosan hardcore pornót vetítenek, idegen és ijesztő volt, rögtön arra gondoltam, hogy ide férfiak járnak be maszturbálni, vesznek egy sört, leülnek, és kiverik maguknak, azon természetességgel, amit én csak a teljes magányban és nyugalomban vagyok képes megtenni, és persze nem szerettem volna egy ilyen látványnak a szemtanúja lenni, ijedten körbenéztem hát, de én voltam az egyetlen vendég.

Leültem az egyik boxba, és az egyik lány már rögtön oda is jött hozzám, és megkérdezte, mit iszom; latin lány volt, ezt rögtön megállapítottam barna bőréről, dús, fekete hajáról és szemének vágásáról, és nem volt rajta semmi más, csak egy tanga és egy melltartó; egy sört kértem, és nem lepődtem meg, amikor mondta az árat, hat euró, azaz ezernyolcszáz forint egy fél liter sörért, de körülbelül erre számítottam, ez még belefér, gondoltam magamban, majd magam mellé invitáltam a lányt, és beszélgetni kezdtünk.

Mint kiderült, nem tévedtem, a lány latin volt, Costa Ricából származott, mire én mondtam neki, hogy ismerem az országát, ott van Közép-Amerikában, és ezzel teljesen lenyűgöztem, vagy legalábbis hihetően játszotta el a férfi műveltségétől lenyűgözött nőt, de amikor a sokkal közelebbi Magyarországot kellett bemutatnom, merthogy arról elképzelése sem volt, merre van és mi az, akkor már gondba kerültem; „Ausztriát ismered?”, „Igen”, „Na, ott van mellette”, és úgy érzem, ez volt a legpontosabb leírás, amit ennek a lánynak ebben a hamburgi lebujban a hazámról adni tudtam.

De ne késleltessem a pillanatot, mert ezután követtem el a negyedik hibát, a legsúlyosabbat, és megint csak önként, a saját akaratomból, a lány ugyanis, akinek már a nevére sem emlékszem, egy szóval sem utalt erre, a saját hülye döntésem volt, mert ugyanis ezt kérdeztem tőle: Iszol valamit?

Szeme felcsillant, és már el is szaladt az italáért, önmagát szolgálta ki, illetve még rosszabb, mert amikor visszatért, két pohár pezsgő volt nála, és én először azt hittem, hogy azt nekem hozza, holott én nem kértem semmit, de nem, tévedtem, a másik táncoslánynak hozta, aki erre szintén odajött hozzánk, és én nem akartam mondani, hogy hát én őt én nem hívtam meg, de tiltakozni sem akartam, mégis mit mondhattam volna, hogy figyelj ide, te nem ihatsz; ehelyett ez gondoltam magamban: bőkezű vagyok.

A másik lány német volt, és az ő nevére sem emlékszem; vörösesszőke volt a haja, és mint az ilyen hajú nőknek, bőrén számtalan kis sárga pontocska volt szétszóródva, ezt láttam, mert természetesen ő is csak tangát és melltartót viselt, alkata is más volt, mint a latin lánynak; míg az előbbi zömök volt, vastagabb csípőjű, és nagyobb mellű, addig a német lány magas volt, nálam is egy fél fejjel, vékony, és ennek megfelelően mellei és feneke is kisebbek voltak, ám formásabbak és nem oly szétcsúszóak, mint a társának; az ő testalkatánál a tulaj valószínűleg a letisztult formát, a latin lánynál pedig inkább a bujább, nőiesebb alakot tartotta fontosnak, így egészítette ki egymást a két lány, ők voltak a nőkről alkotott szépségideál két megtestesítője, ahol nem volt szükség harmadikra, mert nincs is harmadik típus.

Nem mondom, ő is kedves volt, de a lényében volt valami kellemetlen racionalizmus, amely, ha egy kicsit figyelmesebb vagyok, ha állandó feszültségem nem akadályozna meg abban, hogy a környezetem ingereit érzékeljem, és ezeknek jelentést adjak, ezt most már belátom, akkor abban a pillanatban felállok és kirohanok a bárból, az sem érdekel, hányan futnak utánam, elmenekülök, ami az egyetlen épeszű lehetőség lett volna, ha tetteimet az épeszűség határozná meg; megkérdezte ugyanis, hogy ha én csak egyetemi tanuló vagyok, és nem dolgozom mellette, mégis hogyan fogom kifizetni a számlát, de tudatlan voltam én ebben a világban, nem probléma, mondtam neki magabiztosan.

Legfeljebb hatvan euró, gondoltam magamban, belefér.

Ekkor jött oda a tulaj, kezében egy kis papírlap, és egyenesen elém állt, mellettem a két lány, mögöttem a fal, egyszerűen körbe zártak, innen már nem volt menekvés; és átnyújtotta a számlát.

Magam számára is nehéz felidézni, mi minden futott át az agyamon abban a néhány, csendes másodpercben, de talán a legbiztosabb, ha azt mondom, hogy nem hittem el, a helyzet ugyanis annyira abszurd volt, hogy mintegy kedélyesen odafordultam a latin lányhoz, és megkérdeztem tőle, hogy figyelj már, ez itt a végösszeg?, és vidáman felnevettem, de amikor értetlenül rám nézett, döbbentem rá, hogy ezt magyarul kérdeztem, öntudatlanul menekültem az anyanyelv biztonságába, amely viszont ott a legkevésbé sem nyújtott biztonságot, nem úgy mint az egyetemi órákon, ahol, ha valamit nem tudtam németül, hát mondtam magyarul, a tanár pedig, mert minden tanárom magyar származású volt, készségesen lefordította a többieknek; nem, ott az idegenségem teljes megnyilvánulása volt, valami, amivel végképp elárultam, hogy kiszolgáltatott vagyok.

A végösszeg négyszáz euró volt, azaz megközelítőleg százhúsz-ezer forint.

Elkezdtem szedelőzködni, és mondtam a tulajnak, menjünk, fizetek, mert nem itt a lányok előtt akartam elintézni a kínos helyzetet, de a tulaj, kopasz, a sok cigarettától és alkoholtól, az állandó éjszakai élettől sárgásan gyűrött arcú, zömök, ám izmos negyvenes férfi nem engedett tovább, itt, mondta, itt és most kell fizetnem.

Kétszáz euró volt nálam, és természetesen eszem ágában sem volt ennyi pénzt odaadni neki, kihúztam magam, ahogy egy férfi a magabiztosságát mutatja, én persze csak színleltem, és azt mondtam, hogy ezt nem tudom kifizetni.

Hogyhogy nem tudom.

Én csak ötven eurót tudok adni, mert csak ennyi van nálam, mondtam neki, de hát ezt is megtanulhattam volna már, hogy ott, a Reeperbahnon a készpénz nem minden, és már tolta elém a bankkártya-leolvasót, semmi baj, mondta, fizess bankkártyával; azon a környéken nem történhet meg, hogy nem fizetsz, mindenre fel vannak készülve, és persze a bankkártyám is nálam volt, de azt hazudtam, hogy nincs, otthon hagytam, és hogy jó szándékomról bizonyságot tegyek, elfordulva tőlük a pénztárcámba nyúltam, hogy kivegyek belőle egy ötvenest, de a tulaj és a német lány, fittyet hányva minden illemre, egyenesen belenéztek a tárcámba, kinézték, hogy mennyi pénz van nálam, hogy azon az ötvenesen kívül még ott lapul három is, és tiltakozó felhorkanásom, hogy ez nem szép dolog, teljesen hidegen hagyta őket, így amikor odaadtam az ötvenest, nem meglepő, nem oldódott meg semmi, újra álltunk egymással szemben a tulajjal, ő még mindig várt, a német lány mutogatta a számlát, hogy de hát még hiányzik háromszázötven, nekem pedig azt kellett még továbbra is elhitetnem, hogy nincsen nálam több pénz, holott pontosan látták, hogy még van.

Valamennyi idő eltelt, csend volt, néma és fenyegető.

A tulaj hosszan beszélni kezdett, amiből egy árva szót nem értettem, az ötvenesemet lóbálta, a számlára mutogatott, amit az előbb kivettem a német lány kezéből, és írással lefelé az asztalra raktam, ezzel nemlétezővé téve a problémát, elfordult a tekintetem tőlük, annyit hallottam, hogy valamilyen vita alakult ki a tulaj és a német lány között, hogy én csak egy, és ezt jól értettem, egy szegény egyetemista vagyok, mondta a lány, de a tulajt ez nem nagyon hatotta meg, hagytam, hadd döntsenek felőlem, a kijárat felé néztem, így megpillantottam az egyik tévét a sarokban, ahol éppen akkor élvezett a férfi a nő arcára, de a nő még ki sem élvezhette az arcára fröccsenő ondót, amit rendezői utasítás szerint valószínűleg meg kellett tennie, hanem rögtön, hogy úgy mondjam, kíméletlenül egy másik film kezdődött, ahol egy másik nő egy másik férfival csinálta ugyanazt; és csak a körülöttem lévő csendre figyeltem fel, hogy most tőlem várnak választ.

Lassan visszacsúsztattam a szemem a tulajra; tekintete nem volt dühös, inkább közönyös, ami még ijesztőbb volt, és akkor azt mondtam neki, bele az arcába, hogy nem.

Csak ennyit, és nem többet, azt sem tudtam, mit kérdezett, hogy volt-e egyáltalán kérdés, egyszerűen a puszta tagadás szavára volt szükségem, amely nem vonatkozott semmire, pontosabban mondva mindenre vonatkozott, mindent le- és megtagadni, bármit mondhatott is, a válaszom a nem, a tagadás, a fejrázás, az érdektelenség.

„Mit nem?”, kérdezett vissza értetlenül, és a hangjában ekkor éreztem először haragot, visszafojtott indulatot.

Nem, mondtam ismét, majd békülékenyen, hogy mégis valamely vonatkozást adjak a tagadásnak, hogy legalább valamit értsen ezen a nemen, hozzátettem, hogy nem tudom ezt kifizetni, nincs nálam a bankkártyám, nincs pénzem, és elnézést kérek, hülye voltam; igen, készséggel beismerem, hülye voltam, majd újra elhallgattam, a magam részéről lezártnak tekintettem a dolgot, vártam, hogy újra ítélkezzenek rólam.

A tulaj és a német lány közötti újabb kis vita után a következő engedményt kaptam: adjak még egy ötvenest, a többi háromszáz az ő, a tulaj ajándéka; ezzel viszont azért kerültem kínos helyzetbe, mert ha kifizetem azt az ötvenet, beismerem, hogy hazudtam, hogy van még nálam pénz, de mivel mégis ez volt az egyetlen lehetőségem, és ennél csak rosszabbat várhattam, elfogadtam, és odaadtam neki a pénzt, aki ezután rögtön távozott, én pedig ott maradtam állva, kiszáradt torokkal, és visszaroskadtam a székbe.

Száz euró két pezsgőért, nem is rossz, mondtam a végig csendesen ülő latin lányhoz, aki erre csak annyit mondott, ez itt a Reeperbahn, felnevettem, most megtanultam, mondtam, de ennyi pénzért már szex járna, amire mind a két lány felháborodottan kijelentette, hogy az az utca másik oldalán van, és volt ebben valami büszkeség, hogy az a másik oldal, ott vannak a kurvák, de őket ne nézzem annak, ez itt egy táncklub, ők csak táncolnak, nincs szex, azt itt ne keressek; táncoltok akkor nekem, kérdeztem, mert már megint kényelmesen éreztem magam, mintha az előbb nem történt volna semmi, persze, mondták ők, fejenként húsz euró, amire az arcukba nevettem, hogy én majd még ezek után itt fizetni fogok, amire szó nélkül megfogták a pezsgőjüket, amit én vettem nekik száz euróért, és otthagytak, rám se néztek többé, akkor sem, amikor végleg felálltam, és kimentem az utcára, pedig még köszöntem is nekik.

Hallgatásuk olyan volt, mint az ítélet.

De miért haragudnék, hiszen pár nappal ezelőtt én magam írtam ebben a naplóban, lenyűgözve a Davidstraße és a Herbertstraße közötti különbségtől, hogy milyen tiszta és egyértelmű, ha az emberek közötti különbség pénzben kifejezhető, miért lennék hát éppen én megsértődve, hogy ebben a szemléletben mértek meg, és ítéltek el; ha nem fizetsz, nem részesülhetsz a földi gyönyörökben, és mintha csak valamely salak lennék, kivetett magából a Reeperbahn.

Viszont minden baj ellenére arra gondolok, milyen szerencsés is vagyok, hiszen úgymond száz euróval megúsztam, de ha megvernek?, ha berángatnak egy sötét szobába, és elveszik mindenem, akkor mi lesz?, mit tehetnék ellene, ki tudja, hogy idejöttem, mikor vennék észre, hogy eltűntem, hiszen csak egy szegény egyetemista vagyok, ahogy a német lány mondta, és ráadásul még magyar is, kinek tűnne fel, ha egy ilyen alakot elnyelne Hamburg éjszakai világa, kit érdekelne?, nem tudok hát szabadulni a gondolattól, hogy minden őrültségem ellenére egy végtelenül szerencsés ember is vagyok, aki éppen e miatt mindent túl-, de semmit sem él meg.

Május 4.

De mintha üldözne a balszerencse, mintha velem csak rossz dolgok történhetnének, vagy az átkozott szerencsémet kellene újra és újra megtapasztalnom, nem tudom, de már akkor is veszélyes helyzetbe kerülök, ha nem a saját tehetetlenségem és zavarom, egyszóval, állandó sértettségem űz ilyen helyzetekbe.

Este tíz is elmúlt már, a kikötőből tartottam hazafelé, az U-Bahn pedig telve emberekkel, többségük persze St. Paulinál le is szállt, hiszen ott van az igazi éjszakai élet, a bulik, a kocsmák, amelyek belső terükkel a matrózok világát idézik meg, kötelek, hajókormányok, kis festmények, melyek szakállas, a tengeri széltől cserzett arcú, de vidáman pipázó férfiakat ábrázolnak; a kocsmárosok, akik vagy széles csípőjű, nagyszájú nők, vagy szikárra fogyott, őszes hajú és rekedt hangú férfiak, akik még öregkorukban is rákacsintanak a fiatal lányokra, és valami olyasmit mondanak nekik, amit én nem értek, mert egyetlen nyelvtankönyben vagy szótárban sincsenek meg ezek a szavak, és amin a lányok mindig nagyot nevetnek, de azért egy pillanatra lesütik a szemüket, mintha valami fontosat kellene megnézniük a szoknyájukon; a zenegépek, melyek vidám német popslágereket üvöltenek magukból; festett arcú vénasszonyok a közeli operettszínházból, akik beugranak egy sörre az előadás után, és akik púderrel és rúzzsal próbálják összefogni széthulló arcukat, riszálják csípőjüket, mintha a mozdulatban benne lenne még hajdanvolt fiatalságuk, rugalmasságuk és feszességük, mely pedig már elveszett örökre; a nyugdíjas házaspár, akik csendben ülnek egymás mellett, a férfi sört iszik, a nő bort, csak a férfi szólal meg néha, akkor is csak a csaposhoz, a nő csak hallgat, férjéhez bújik, évtizedek után is felnéz rá, boldog, hogy e férfi mellett kötelezte el magát, a férfi rágyújt, feleségét is megkínálja, nem hangzik el közöttük el egyetlen szó sem, egyik mozdulat befejezi a másikat, egymáshoz idomultak az elmúlt évtizedek alatt; és persze a fiatalok, hangosak, énekelnek a zenegéppel együtt, egyiküknek épp születésnapja van, legfeljebb csak a huszadik, ölében egy lány, aki vékony ujjaival végigsimítja az éppen csak kinőtt szőrszálakat a fiú arcán, mintha csak érezni akarná azt, amit a saját arcán soha nem fog, a szakáll izgató idegenségét, majd ajkát a fiúéra tapasztja, a nyugdíjas pár megemeli a poharát a születésnapos tiszteletére; söröskorsók koccannak egymáshoz, négy barát ül egy asztalnál, egymás egészségére isznak, valaki hangosan felsikkant, egy pohár szétcsattan valahol, egy vicc a végéhez érkezik, és valakik hangosan felnevetnek, csak én vagyok egyedül itt, Az éles sarokhoz címzett kocsmában; tudom én hát pontosan, milyen az éjszaka St. Pauliban, de én hazafelé tartottam, ahogy mások is, akik ugyanitt felszálltak, már részegen.

A kocsi végében ültem, háttal mindenkinek, eléggé magamba fordultan ahhoz, hogy bár halljam a mögöttem lévő kiabálást, de ne tulajdonítsak neki nagyobb jelentőséget, még akkor sem, ha a kiabálásban nem a puszta jókedvet, a részegség összefüggéstelen és felszabadult, felelőtlen örömét éreztem ki, hanem burkolt vidámsága alatt a támadást, az ellenszenvet, már-már ellenségességet, de túl tompa voltam, fejemre húztam a kapucnit, mintha ezzel is csak jobban el akarnék bújni, így abban a hirtelen beálló csöndben sem jeleztek érzékeim semmi veszélyt, ekként persze meglepődtem, amikor egy kéz hirtelen lerántotta rólam a kapucnit.

A mozdulat ugyanakkor óvatos is volt, nem volt durva, így bár még azt sem láttam, ki tette, éreztem, hogy pusztán egy nem túl tréfás, de ártatlan vegzálásnak vagyok kitéve, emiatt csak lassan, hogy ne mondjam, valamely fölényes méltósággal fordultam meg, mint akit nem a felháborodás, hanem a kíváncsiság hajt.

Tréfás támadóm egy török volt, egy alig húszéves suhanc.

És hogy szándékai valóban ártatlanok voltak, mutatta, hogy mire hátranéztem, ő már az ajtó felé is fordult, és mint a rajzfilmekben, fütyörészett, mint aki semmi rosszat nem tett, és persze nem szükséges mondanom, hogy ez a gyerekes viselkedés megalázó volt rám nézve, ugyanakkor idétlen viselkedése engem hozott előnybe, komolytalanságát ugyanis kétféleképpen is kezelhettem, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyom őt, mint szóra sem érdemes jelenséget, vagy komolyan fellépek ellene, annál is inkább, hogy egy nyeszlett kis srác volt, persze nem mintha verekedni akartam volna, de ez nem volt nyílt kihívás, így lehetőségem volt dönteni, magamban ítéletet hozni, és ezt éppen a török gyerekes viselkedése biztosította nekem; nem álltam fel, csak a fejem fordítottam meg, majdnem teljesen hátra, így a mi jobbra mögöttem volt, nagyrészt kiesett a látóteremből, emiatt csak később vettem észre, hogy a török nincsen egyedül.

A másik egy néger volt, magas és izmos, és testtartásának merevsége egyáltalán nem arról a jókedvről árulkodott, mint a töröké.

Nem tudtam felmérni kettőjük viszonyát, nem tudhattam, hogy a néger mennyire támogatja társa játékát, kifejezéstelen arca inkább azt jelentette, hogy unja a török viselkedését, talán valamennyire le is nézi őt, de ez még nem jelentette azt, hogy baj esetén ne állna ki rögtön mellette, még ha nem is magáért a törökért, hanem a saját agressziójának kiéléséért, mert lehet, hogy a török csupán eszköz volt a számára, avagy ez volt éppen a kapcsolatuk lényege, a török volt a provokátor, alkati adottságai őt tették alkalmassá erre a szerepre, míg a néger volt a néma testőr, egy amolyan kidobó, aki a rábízott hely védelmének és nyugalmának őrzésébe rejti bele minden elfojtott indulatát és gyűlöletét, és aki a szükségesnél mindig erősebben és durvábban löki ki a részegeket az utcára.

Mindezeket nem tudhattam.

Lassan felálltam, és feléjük fordultam; testemmel mindkettőjük, de tekintetemmel csak a török felé fordulva, jelezve a néger felé, hogy nekem vele nincsen dolgom; jobban mondva, a törököt kellett inzultálnom, hogy kettőjük viszonyát felmérhessem.

Nagyon vicces vagy, mondtam neki, de nem hatott rá különösebben, ugyanolyan idiótán vigyorgott és fütyörészett tovább, mint aki semmit sem követett el, és csak ekkor, miután már kimondtam, tudatosodott bennem, hogy amit mondtam, németül mondtam, miért is mondtam volna más nyelven, és miért is kellett volna hát ezen megdöbbennie, csak fütyörészett tovább jókedvűen, teljesen figyelmen kívül hagyta a szavaimat, nem tudtam őt kimozdítani a kis játékából, és csak pillanatokkal később értettem meg azt, ami pedig igazán nyilvánvaló volt.

Hogy akkor ő azt hitte, hogy én német vagyok.

Ez a felismerés egy pillanatra ténylegesen felvillanyozott, magam sem tudnám megmondani, miért, valószínűleg magáért a felismerésért, mert hiszen az ő számára valóban nem lehet különbség egy magyar és egy német között, és mi az, hogy az ő számára, hiszen valóban nincsenek látható különbségek a két nemzetiség között, ugyanazon fehér, számára valószínűleg sápatag bőr, jellemzően magas testalkat, mély hangfekvés, és ugyanazon bizonytalanság, a megfelelő fellépési forma keresése, ha egy metrókocsin indokolatlanul megzavarnak; az ő szemében egy német voltam, akinek az országában ő él, az idegen tehát, akinek ő valamelyest ki van szolgáltatva, az én nyelvemen kell érvényesülnie, az én törvényeim vonatkoznak rá, de a lehetőségeket, a jobb és nyugodtabb élet körülményeit is én és az országom biztosítja neki, én voltam hát a gyűlöletes ellenség; és itt jutott eszembe egy rövid kis szcéna, amely egy török döneresnél esett meg velem, a langenhorni piacon, ahová rendszeresen eljártam enni, ha éppen nem volt – és többnyire nem volt – kedvem főzni, hiszen aránylag olcsón lehet nagyon finomat enni, és főleg laktatós adagot kapni, egyszóval, amíg az eladó, egy ötven körüli, pufók, mindig mosolygós arcú nő a döneremet készítette, mintegy megtörve az eddig csak köszönésre épülő beszélgetéseinket, megkérdeztem tőle a nyilvánvalót, hogy tudniillik melyik országból származik, de hát a beszélgetések általában mindig ilyen üres kérdésekkel indulnak, de a hatás váratlan volt; az örökös mosoly eltűnt az arcáról és értetlenül nézett rám, pedig a mondat hibátlan volt, nem értettem, mit nem ért, újból megkérdeztem, és mintha csak valamely rossz nyelvtanár volnék, gondosan tagoltam a szavakat, de az arca erre már nem értetlen, hanem riadt lett, és kifelé kezdett nézni, a bejárat felé, ahol a férje cigarettázott, amitől én lettem ideges, nem értettem, mi ez az elkeseredett segítségkérés, de amikor a férje mellém állt, és a feleségéről rám pillantva megkérdezte, hogy miben segíthet, akkor már zavarba jöttem, de nem, nem ijedtem meg, gyorsan hozzá kell tennem, hogy a férfi nem volt fenyegető, egyszerűen csak bizalmatlan, és ez csak erősebben megmutatkozott az arcán, amikor tőle is megkérdeztem, hogy melyik országból jöttek, és a magam számára is egyre kínosabb lett ez a kérdés, már-már szinte dühödten helyettük válaszoltam volna, de végre megkaptam a választ, hogy Törökországból, „ És régóta élnek itt”, „Igen. Már tizenöt éve”, „Az nagyon szép. Tudja, én csak egy hónapja vagyok itt”, mondtam, minél hamarabb rávezetve a beszélgetést arra, hogy nem, én nem vagyok német, és ez semmiképpen sem vallatás vagy számonkérés, csak pusztán baráti csevej, „Ön honnan jött?”, „Magyarországról”, vallottam be, és erre végre felderült az arca, az eddigi bizalmatlanság feloldódott, mosolygott, majd hevesen mesélni kezdte azt, amikor átutazott az országon, és hogy Budapest milyen szép város, „Igen”, mondtam neki fellélegezve, majdhogynem kimerülten, „De nem olyan szép, mint Hamburg”, és ebben aztán megállapodtunk.

Gyorsabban ettem, mint egyébként, és mikor felálltam, hogy induljak, fejemet kicsit lefelé bólintva köszöntem meg az ételt és mondtam búcsút, mintha valamiért bocsánatot kérnék, magam sem tudom, miért, de szükségesnek éreztem, és persze már akkor arra gondoltam, hogy valamely társadalmi feszültség ki nem mondott, felszín alatt tartott ütközéspontjában találtam magam, persze egyértelműen ezt sem tudhatom, már úgy értem, valamennyit mindenki tud a németekről, erről a démonizált népről, akiknek bűneivel sok más nép bűnét szépen el lehetett tusolni, Auschwitz, ha lehet így mondani, arra alkalmas volt, hogy elfedje, vagy legalábbis megszépítő távlatba helyezze az amerikai terjeszkedés során elpusztított indián őslakosságot, az angol, francia és belga gyarmatosítók népirtásait, adott volt tehát egy nemzet, amelyet szabadon lehetett gyűlölni, mert az európai rasszizmust tudták megvetni benne, és ezáltal hivatalosan legyőzöttnek tekinteni, ami nem jelentett többet, mint hogy két embernek a kölcsönös, egymás iránti faji alapú utálatát az egyértelmű kijelentések helyett burkoltabb, de a másik számára mégis éppoly egyértelmű formákban kellett kifejezniük, talán csak ennyi változott az elmúlt hetven évben; és így persze ennek a bűnösségnek a tudatában a németek is sokkal érzékenyebbek lettek a rasszizmus kérdésére, és mindent elkövettek azért, hogy a rasszizmus elleni harcban Európa példaképei legyenek, de mégis, ki mondhatja, hogy ha olyan emberek, akik egy metrókocsiban a legnagyobb csendhez ragaszkodnak, mely csendet tilos felsérteni, egy a telefonjával zenét üvöltető, vagy az egymással kiabálva beszélő és hangosan nevető emberek tehát egy alapvetőnek tudott, azaz mindenkire érvényes szabályt rúgnak fel a viselkedésükkel, de akikre mégsem lehet rászólni, mert a többségnek az egyéni adottságokat és szokásokat szótlanul kell elfogadniuk, semmit és senkit sem megbántani, ez éppúgy az alapvetőnek elfogadott szabály része, mint az, hogy ne zavarjuk a másikat, csendben és nagyon óvatosan hagyjuk figyelmen kívül a másik létezését, így csak a hangtalan dühöngés marad, a néma méltatlankodás, a tiltakozás fizikai formája csak a gyomor ideges összeszorulásában tud kiteljesedni, és ilyennek mondhatom magunkat és a németeket is, és egy olyan közösség találkoznak össze, mely a csendes beszédet elveti, nem mások inzultálására, egyszerűen az egymáshoz való viszonyuk kifejezésére használnak más, végeredményében sokkal őszintébb módokat, vagyis ennek a metrókocsinak a szűk terében az eltérő viselkedésformák ahelyett, hogy békésen egymásra illeszkednének, sokkal inkább ellentétesen egymásnak feszülnek; egyszerűbben mondva tehát, ki állíthatná bizonyossággal, hogy egy német nem utálhat egy törököt, azért mert török, és egy török egy németet, azért mert német, de mondom, ezt nem tudhatom.

Hogy tehát akkor ő azt hiszi, hogy én német vagyok.

És akkor minden öntelt, legalábbis nekem annak tűnő magabiztosságát erre a szóra alapozta.

És ha ki akarom őt ebből a biztonságból mozdítani, akkor le kell lepleznem magam.

„Mit vigyorogsz, te majom?”, kérdeztem tőle magyarul.

Az ember soha nem hallhatja a saját nyelvét idegennek, nem hallhatom azt a mások számára idegen zagyvaságot, azt az értelmetlen és összefüggéstelen hangsort, ami nekem az anyanyelvem, pedig akkor különösen szerettem volna magam a török fülével hallani.

Akkor hirtelen két dolog is történt egymás után.

A török arcáról eltűnt a mosoly, helyette meglepett és kissé riadt lett; majd ugyanebben a pillanatban a néger is mondott valamit a saját nyelvén, mélyen gurgulázó orrhangon, hozzám szólva, de ami a török számára éppúgy érthetetlen volt, aki emiatt zavartan a társára nézett, majd rám, ahogy én is a török és a néger között ingáztam a tekintetemmel.

Ebben a bábeli zűrzavarban mindegyikünk a saját nyelvén kereste a megfelelő szavakat, de ez csak a saját nyelvet tette volna idegenné, így közössé az lett, ami mindhármunk számára idegen volt.

Az U-Bahn ekkor futott be a Schlump nevű állomásra, ahol át lehetett szállni a kettes jelű U-Bahnra.

„Itt szállunk le”, mondta a török németül a négernek, majd hozzám fordulva szép estét kívánt, és újra felnevetett, „Nektek is”, válaszoltam, én is visszaváltva németre, majd a négerre néztem, aki a jelenlétemben először mosolyogni kezdett, sötét arcából kiviláglottak fehér, szabályos fogai, és igazából azt mondhatom, hogy nem őszintétlen, hanem barátságosan biztató mosoly volt ez; „Minden oké?”, kérdezte, immár ő is németül, de nem várt választ, kilépett a szétnyíló ajtón a kirohanó társa után, aki rögtön kiabálni kezdett, hangos vidámsága betöltötte az emberekkel teli állomást, és ennyi.

Az ajtó sziszegve becsapódott, majd az előre felvett hang töltötte be a kocsi belsejét: Következő állomás: Hoheluftbrücke; és az U-Bahn ment tovább.

Egy harminc év körüli férfi tekintetét felemelte egy pillanatra a táblagépéből, meggyőződött róla, hogy bizonyosan vége van-e, majd, miután már csak engem láthatott meg, gyorsan visszabújt tekintetével a táblagép képernyőjére.

Mindent hallhatott, de semmit nem akart látni.

Tekintetem kicsit elidőzött rajta, nem haragosan, inkább őszintén érdeklődve, majd visszahúztam fejemre a kapucnit, leültem az előbbi helyemre, és ismét hátat fordítottam az egész metrókocsinak.