“Czapáry Veronika regényében a babák nem Meseország idilli játékai, hanem a rémület és a kiszolgáltatottság ellen menedéket kínáló szövetségesek egy kislány mindennapjaiban. A gyereket a családi erőszak és részvétlenség a kényszeresség és az önpusztítás felé sodorja, a szülői aberráció pedig személyiségvesztéssel fenyegeti. Múló évei összemosódnak, kamaszkora végéig szinte egyhelyben kavarog az idő. A Megszámolt babák sokkoló olvasmány, az írónő a magyar irodalomban elsőként tör meg egy tabut. Műve azonban nem pusztán látlelet: a balladák konok ritmusában megírt költői próza, az élethez való jog túlélő éneke. A nagy feltűnést keltett korábbi Czapáry-regény, az Anya kacag után a szerző második kötete.” (a kötet fülszövege)

Anya szerint nem lehet teljesen egyértelmű választ adni arra, hogy hova tűnt a nővérem. De te láttad, mondom neki, ilyenkor Anya mindig azt mondja, hogy a fej, az egy nagyon törékeny dolog, és ha ő kiugrik a nyolcadikról, neki tuti szétloccsan a feje. Ilyenkor elképzelem, ha én is kiugranék, velem is ez történne, csak az a pár pillanat ne lenne, amíg zuhan lefelé az ember, meg a félelem attól, hogy nagyon fog fájni, de ilyenkor elveszíti az ember az eszméletét, mondja Anya, és egy idő után nem érez már fájdalmat, csak halált, jobb ez nekünk. Az öcsém, aki már a hasában van, ő lesz a legnormálisabb a családban, és az utolsó. Meséljél, kérlek, a nővéremről, de utálja ezt a témát. Meséljél, kérlek.

Anyát mindig megkérdezem, de azt mondja, nem fogja megbocsátani nekem, hogy kétszer elköltöztem, kitarthattam volna. A babák kint porosodnak az előszobában, Petike és a Kék Nyúl meg Frici sajnos már nincs. Mindenki tud róla a családban, hogy öngyilkos akartam lenni az iskolában, én vagyok a család szégyenfoltja. Megmondta az anyám az apámnak, hogy azon az éjszakán kellett volna odavágni a fejemet a vécékagylóhoz nekem is, amikor megszülettem. De akkor nekem is szétloccsant volna a fejem, és ettől nagyon félek. Mindig, amikor ilyeneket mondanak, elkezd rázni a zokogás, és nagyon félek.

A Nagyi azt mondja, hogy ő már nem tud sírni, mert akkor egy gombóc lesz a torka helyén, és az folyamatosan fojtogatja. Például amikor elmentünk a vidámparkba, és a húgom eltűnt, állandóan úgy érezte, hogy folyamatosan sírnia kell, de nem tud sírni, csak fojtogatja ez a gombóc. Olyan, mintha bármikor megfulladhatna, borzalmas érzés. Anya nagyon sokat nevet mostanában, pedig Apa szerint nincsen oka rá. A maradék babáimmal alszom, már csak öt van, és olyan jó, hogy legalább őket visszaszereztem az előszobából, meg előkerülnek a polcok mögül, a kertből és a fiókokból. A Mami szerint a sátán miatt van minden, a sátán miatt van ennyire sok bánat.

Az ajtókat mindig akkor csukja be Anya, amikor nagyon szeretném megnézni, mi van a tévében, de nem engedi, egyszerűen becsukja, mert azt mondja, nem gyerekeknek való. Van, amikor a húgommal játszanom kell a kádban, sosem értem, miért pont most kell játszanom, a sárga alattomos levegő is tele van párával, ez a sárgaság eláraszt minket, arra gondolok ilyenkor, ha az új lakásban lennénk, minden más lenne.

Anya mindig azt kérdezi apámtól, miért csak velem foglalkozik, nem szereted eléggé a fiadat, kérdezi, a fiát miért nem szereti az apám, ez a nagy baj vele, pedig az a kisfiú annyira vágyik rá, hogy szeressék és vele legyenek, miért nem focizol vele, kérdezi. Kissé nevetséges, kislányom, hogy te még mindig csak az Álmosoddal tudsz elaludni, és folyamatosan szopod az ujjad. Semmi mással nem tudsz elaludni, csak az Álmosoddal. Ha valami fáj is, mindig megkeresem az Álmosom, és azzal elalszom, akkor enyhül a fájdalom. Mire felébredek, addigra minden jó lesz, és olyan jó lenne, ha kiderülne, hogy ezt az egészet csak álmodtam, és minden rendben van a családunkban.

Doborgazszigetre is le kell vinnünk az Álmosomat, amikor a többiek a kocsmában isznak, mert Doborgazszigeten nem mindig főz Anya, van, amikor mindenki a vendéglőben ebédel, mert Anya nem szeret főzni nyaraláskor. De húslevest, azt mindig szeret főzni. Anya minket azért, mert nem voltunk vele a kórházban, árulónak tart. A húgom általában nem volt akkora áruló, mint én, az öcsém pedig még nem is élt akkor. Anya csak annyit mondott a nővéremre, hogy szegény kis nyomorult, azért is kár volt, borzalmas hangsúllyal. Anya mostanában nem szeret engem. Nem szeret engem már öltöztetni, pedig régen mindig olyan jókat öltöztünk, a hatalmas szekrényünkbe csak ő nyúlhatott bele, ott volt az összes ruha, és onnan mindig annyira jókat válogatott ki, voltak kifejezetten ünneplős ruhák is, amiket csak karácsonykor vagy szülinapkor lehet felvenni. Karácsonykor ünneplős ruhába öltöztetett, amiben pedig nagyon fáztam. A sima ruhákból is jókat válogatott ki, volt fehér és piros díszekkel kivarrt ballonkabátom is. Anya szerint sokkal jobb, hogy eggyel kevesebb lányka van a családban.

Az öcsém külön szobát kap, ahova nem mehetek be, az a szoba Apa és Anya régi hálószobája volt. Mindig a lelkünkre kötik, hogy ne járkáljunk ki éjszaka. Nagyon idegesek voltak, ha megláttak minket. Ha mégis elmentünk éjszaka vécére, volt olyan, hogy nem húztuk le a vécét, mert nem lehetett halkan lehúzni, de másnap mindig be kellett vallani, hogy ki volt az. Sokszor fájt ott lent, annyira kellett volna pisilnem. A Dédike azt mondta, hogy ilyenkor mindig el kell menni pisilni, mert különben kidurran a hólyagom, és meghalok. Anya mindent átfestett az új lakásban, a fürdőszobának és a vécének is más színe lett, és már senki sem emlékezett, hogy milyen színe volt a régi fürdőszobának.

Anya mostanában nem szereti kimosni a ruháimat, és az iskolában is azt mondják rám, hogy koszos vagyok. Azt mondja, minek mossa a mocskos gönceimet, gyűlöli a mocskos gönceimet. Úgyis tudja, hogy apámnak csak egy mosónő kellett, hogy ő mossa a ruhákat, és az idiótaleány nem tartozik azok közé, akiknek ezt szívesen megtenné. Mindig megtép, ha nem találom el, hogy melyik szennyestartóba melyik ruhát kell dobni. Néha olyan, mintha nem is velem történnének a ezek dolgok, és nem igaz belőlük semmi. Csak ülök egész nap a konyhában, és várom, hogy minden rendben legyen. Emlékszem, mennyire szerettünk tulipánokat szedni a nővéremmel, sok sárga, fekete meg sokszínű tulipán volt, és a nefelejcsek meg a ribizlibokrok, a zöld színű fák, és minden. Mi futottunk lefelé a Zala-partra, emlékszel, mondja a nővérem, kergettük egymást, és te annyira kacagtál, hogy milyen gyönyörű volt tavasszal a tulipánfa, hogy mennyire nagyon szerettük, és hogy mekkorára megnőtt, te a fehér magnóliát szeretted a legjobban a kertben, sokkal jobban szeretted, mint a rózsaszínt, mondja a nővérem, egyenesen imádtad. Olyan jó lenne, ha mi egy család lennénk, mondja a nővérem.

Egy alkalommal Anya azt mondta, hogy az ilyen debilleányoknak, mint én vagyok, nem lesz férjük, nem veszi el őket senki, mert elviselhetetlenek. Azt is mondja, hogy az idiótaleányok buták, és nem lehet hasznukat venni a konyhában, és én nagyon félek, hogy idiótaleány maradok. Anya mindig próbatételek elé állít, például, hogy el tudom-e mosni rendesen az edényeket. Ellenőrzi egyenként a tányérokat, és ha marad egy kis folt, azonnal megtép. Fel-alá ráncigál a konyhában, és élvezi, hogy nem tudom magam kiszabadítani.

Én mindenféle történeteket gyártok, például ha találkozom a herceggel, minden jó lesz. Biztos, hogy nem vagyok idiótaleány, vagy ha az vagyok, én akkor is férjhez fogok menni. Ha találok egy kis rágcsálnivalót a konyhában, és megeszem, akkor is megtép. Nem fogsz férjhez menni, mondja, végtelenül dagadt leszel.

Sajnos, kislányom, mindig csinálsz olyat, amiért megérdemled, hogy megtépjelek, imád megtépni, mert akkor az egész lakáson végig tud húzni a hajamnál fogva. Nem mehetsz át a Kinga barátnőd szülinapi bulijára, és nem akarok erről többet beszélni, mert megint olyasmit csináltál, gondolkodjál el, hogy mit. De Kingának megígértem, mondom neki, és itt lakik mellettünk, megígértem neki, hogy átmegyek. Nem baj, nem érdemled meg.

A Zsoltinak van egyedül erkélyes szobája, Anya szerint megérdemli. Anya is kimehet oda, meg a húgom is, de én nem. Kétszer voltam összesen az erkélyen, mert Anya nem enged ki oda. A húgomnak is olyan a szobája, ahova nem mehetek be. Ő sohasem zárja be az ajtót, de ha bemegyek, kikapok. Az öcsém újabban mindig bezárja. Én kaptam a legkisebb szobát, és Anya mindig bejön rendet rakni és takarítani. Megtép, ha nincsen rend a szobámban, vagy elől hagytam valamit, én is bezárhatom a szobámat, de Anyának van kulcsa hozzá.

Anya bögrével ver fejbe, aztán azt mondja, ne sírjak. Én sosem változom meg, gonosz kislány vagyok. Most már ilyen marad minden, ilyen nyomorék maradok. Csak azt a szót ne mondd, Anya, kérlelem, és érzem, kezdek szédülni.

Arra ébredek, hogy nem haltam még meg, pedig nagyon szerettem volna a nővéremmel újra találkozni.

*
Czapáry Veronika honlapja