Egy örökkévalóságot töltök vele, képzeteimben a fölvételek csöndes rendben váltakoznak, mint a diavetítés.

Úgy szeretnék most egy nagypapát. Ez jutott eszembe, mikor egy reggelen munkába igyekezve, magam elé engedtem egy idősebb urat. Dalmatát vitt pórázon, és olyan kellemes látvány volt formás lábikrája. A friss borotválkozás illatát, ami követte, mindennél jobban szeretem.

Te tudtad, kérdeztem B-től a telefonban, hogy Márait nem olvassák az unokái? Nem tudnak magyarul. Nem tanultak meg.

A Válás Budán-ba voltam éppen szerelmes, a szöveg egészen belesodort az író szöveteibe. Vagy ő bújt a bőröm alá, mindegy.

Miért ne képzelhetném, hogy Márai a hőn vágyott nagyapám. Sándor, így hívom. Családunkban egymást mindig a keresztnevünkön szólítjuk. Egészen kicsi korunktól így szoktattak minket.

Mikor eljön hozzánk látogatóba, ami gyakran megesik, a sima kiflivégeket szereti rágcsálni. Hiába sütöm halomra a hókiflit, csak a sokadik kínálásra fogadja el. A boltit imádja, pontosabban szólva egy bizonyos bolt áruját. Már a negyediket csócsálja, mikor aztán sóhajt egyet és vesz a süteményemből. Jó lett, mondja rágás közben, ami emiatt úgy hangzik: só-let.

Nekem mindegy is, hogy mit, csak mondja. Mindenről tudunk beszélgetni. P. házaséletről még nem csevegtünk, az belső ügy, nem téma.

Sándor nem kedves, sohasem tutujgatott. Megszoktam, hogy korrekt; szeretetét úgy nyújtja át nekem, hogy szónoklatba burkolja. Roppant módon szeretem őt, és nem csak ezért.

Örök fiatalságom olyan, mint egy seb, soha nem múló zúzódás. Mindig jön, bekeni, átkötözi, ne fájjon annyira.

Mióta olvasom a regényeit, fellengzősen azt képzelem, róla is többet tudok. Pedig nem, mert Sándor nem egyenlő gondolatai tömegével. Sokszor mintha egy óriási láncot kötne olvasás közben az ember nyakába.

Utazom a hatos villamoson, könyöklöm az ablak – kvázi – párkányán, és falom a Válás Budán-t. Sose akarok a végére érni. Az én drága nagyapám a szövegen keresztül szól hozzám, s ami nagyon tetszik, azt aláhúzással kiemelem. Sosem voltam még az első olvasója, gyanakszom, nem is leszek. Nem meri megmutatni nekem, amit írt. Elvégre nem vagyok idegen.

Ebben az életemben jól élünk, anyagi problémák nélkül. Író vagyok, fiatal és bölcs, ami, tudom, vörös posztó mások szemében. Amikor találkozom velük, nyájasan köszöntenek, de a tekintetük azt lihegi, vesszem el, pusztuljak. Egyetlen mentségem, hogy írónak születtem. Sándor pici sarja vagyok, tudom folytatni a mondatokat, amiket elkezdett, így képzelem, hogy tudom folytatni. Nekem lehet ezt így gondolni. Egyszerre vagyok öntudatos és ideges.

Az idegességet különben nem szereti. Ha megérzi, már húzza az orrát, mint mikor az utcán szennyszag van. Olyankor el is ül mellőlem, kanapéról egy pamlagra, és a kezére támasztja a fejét. Juditka, mondja, mit idegeskedsz. Minek fárasztod magad. Hát nem örülsz, süt a nap. Odanézek az ablak felé, s a porcicákat látom, amint a levegőben kavarognak. Sírni volna kedvem, de előtte nem merek. Bár megesett már, hogy leborultam a lábához, mint erős tölgy elé valami mesebeli lány, egy neurotikus Hófehérke, akinek édes mostohája van, a gonosz nem létezik, csak paranoid képzet. Sándor hosszan nézte, mit művelek, szerintem pontról pontra jegyzetelt a fejében. De nem írt meg soha, remélem.

Színházba megyünk, és nem engedi, hogy magas sarkú cipőt húzzak. Nem bírja a bokád, mutat lefelé az ujjával; odapányváz a kis előszobába, fölveteti velem a mokaszint, amit utálok. Juditka, színházba megyünk, ismétli, nem divatbemutatóra.

Az előadást olyan feszült figyelemmel követi, hogy a csemegét, amit magammal hoztam, elővenni se merem. Nem szeretném zavarni; legszívesebben kimennék, hogy azt a gyönyörű, súlyos, fenséges figyelmét semmi se térítse el. Persze ott maradok mellette, átragad rám az ő vallásos áhítata, átitat, megrészegít. Van, amikor meg duzzogok, így nem lehet figyelni, így nem lehet! – magából mindent a figyelembe adóan, már-már törvénytelenül. A föld is megtorpan forgásában. Talán levegőt se vesz közben, hőzöngök, és dühös vagyok, hogy ilyenkor egyszerűen nem tudom megérteni őt.

Egy örökkévalóságot töltök el vele, képzeteimben a fölvételek csöndes rendben váltakoznak, mint a diavetítés.

Máskor a Duna-parton sétálunk; megnevettet, ahogy fél a víztől, de hisz nem éri el a lábunkat, Sándor, mondom, és nagyon kuncogok. Későn lettem szerelmes a nagyapámba, szinte-szerelmes, helyesbítek magamban, egész életem egy ödipális korszak; és csüngök tovább szavain. De sokszor nem szól annyit, mint elvárnám, csak becsomagol öt-tíz dekát a szavaiból, azzal a szívembe csempészi.

Este veszem csak észre, mikor az elalvással kínlódom; a csomagot kibontom a fejemben, elkezdem fölmondani. Mikor az ő hangja vegyül az enyémbe, már félálomban vagyok.

Gyakran különcködöm, megsértődöm, de arra fogva, hogy szeretem a csöndet. Ha már soká hallgatunk, Sándor elunja és bekapcsolja a tévét. Jobb a semminél, mondja.

Nem bírom az oktalanul megalázkodó embereket; ez nem ugyanaz, mint az alázat, szoktam mondani. Elénk tolakszanak a fancsali képükkel, s én legszívesebben tisztára törölném az ábrázatukat, mint valami táblát. Vannak ilyen hirtelen kirohanásaim, amikor csak úgy elkezdek beszélni. Sándor erre sosem szól semmit.  Éppen rág, mert mondjuk, étteremben vagyunk és a rendelésünket már kihozták. Sertésbordát eszünk, milánói módra; savanyút is kapok mellé, jó ecetes uborkát. Elégedett vagyok, s ahogy az ízek összekeverednek a számban, az annyira valóságos. A bornál azonban megered a nyelve; ne azt figyeld, amit mondanak. Hanem a hangsúlyt, az intonációt, ahogy előbukik belőlük a mondanivaló. Te drága kis lélek, mindig a lényegre próbálj figyelni.

Ma megint láttam az idős urat a dalmatával; követtem őket hazáig. A kapu előtt volt egy pad, leültem és fölhívtam Sándort, hogy új könyvön dolgozom, számítok a segítségére.

Igen? – szólalt meg kisvártatva, hiszen elutazom, megyek Amerikába.

Nem sírok, csak lehunyom a szemem, s mikor kinyitom, már a gépen ülünk, és az Új Világ felé tartunk.

Odapillantok, látom, hogy ír. Elfárad, hátradől, elszenderedik. Nyúlok a tollért, jó kézmeleg van rajta, szorítom, a világ minden kincséért sem engedném ki az ujjaim közül.

Úgy fogom, mint mikor a kisbaba fogóreflexet gyakorol.

Elalszom én is; álmomban nekidöntöm a fejem a vállának.

Charles Angrand: Utcán sétáló pár, 1887, Párizs, Musée d'Orsay