Magyar Színházak XXV. Jubileumi Kisvárdai Fesztiválja, 2013. június 21–29.

Negyed évszázados lett a kisvárdai színházi seregszemle, amely töretlenül a kárpát-medencei magyar színtársulatok gyűjtőhelye, találkozási pontja, bemutatkozási fóruma. A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának jubileumi műsorprogramját idén három felkért válogató, az adott földrajzi régióban jártas szakember (Sebestyén Rita – Erdély, Nagypál Gábor – Délvidék, Hizsnyan Géza – Felvidék) javaslatai alapján, velük konzultálva Nánay István színikritikus, tanár, szerkesztő, szakíró állította össze. A színházfesztivál programjának kialakítását elsődlegesen a klasszikus darabok mai olvashatósága, valamint az újító-kísérletező intenciójú társulatok alkotásai inspirálták. A színházi szakemberek arra törekedtek, hogy olyan előadásokat hívjanak meg, amelyek „hiteles képet adnak színházuk és régiójuk törekvéseiről s kreatív alkotói szemléletet tükröznek”. A versenyprodukciókat Stuber Andrea kritikus, Takács Katalin színművész és Zsótér Sándor rendező értékelte.

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Az imposztor című előadásának tapsolhatott elsőként a közönség a kisvárdai színháztalálkozón. Keresztes Attila rendezése a színház a színházban formát alkalmazva állította színpadra Spiró György drámáját. A hagyományos, a régi és az ettől eltérő, különböző művészi hatás konfrontálása került színre remek színészi alakításokkal. Az ellentétezést a fekete-fehér színekkel operáló jelmezek is megerősítették. A művészet (mai) szerepével foglalkozó előadás diskurzusában a színjátszás mikéntjében megvalósuló őszinteség, az impulzív színészi hatás kérdésköre mellett a szerep „eladhatóságának” izgalmas témája is előkerült. A színház médiumán keresztül a kultúra más területein tapasztalható problémák is tematizálódtak, úgy mint hatalom és művészet, teátrum és közönség kapcsolata. Hasonló tematikával foglalkozott az idei fesztiválfődíjas produkció is. Erő, dinamika, kreativitás, jól összecsiszolt játék jellemezte az Újvidéki Színház Opera ultima című előadását, ami a kulturális törvény (politika) és a színházi élet (művészet) viszonyát vitte színre Kokan Mladenovic rendezésében. A bürokrácia flegmatikus, zord világának leképeződését érzékeltették a tirkárnők ismétlődő, monotonitást érzékeltető mozdulatai. A rendelet szerint operát kell játszani a színházban, az előírás eközben gátolja az alkotói szabadság szárnyalását. Az első részben korhű jelmezekben a tömegízlés oltárán áldozva rendkívül fegyelmezetten dolgozik az együttes, a teatralitásban rejlő lehetőségeket operára alkalmazva popularizálja a nézőknek, amolyan „adjuk meg a módját a dolgoknak” jelszóval. Lebilincselően szép, az egész truppot felvonultató festői színpadképek váltják egymást a jelentekben. A szünetet követően egészen más, lecsupaszított világ fogadja a közönséget: A szinte üres teret állványok és mikrofonok szerkezete uralja, mindez idegenítő effektusként hat, de az alapvetően sötét színekkel operáló öltözékek-sminkek is nyomasztják a hangulatot. A hangerősítő eszközökbe deklamált szövegek, panaszáradatok voltaképpen a sérelmek nyilvánossá tételére szolgálnak: „szegény az ország, kifosztottság, elloptak mindent és mit kaptam én”. Hihetetlen kreativitásról tanúskodik a mikrofon állványokból átalakított fegyverhad, valamint a fekete lepelből átalakuló nászágy vizuális kompozíciója. A sallangmentes térben erősebben szólnak a replikák, a sérelmek sorolása nagyobb intenzitással bír, mert „ilyen időket élünk; itt mindig van valami háború.” Széteső világképként is kódolható a második rész, amit a nézőtérre kiterjesztett verbális utalás is megvilágít: „nem lesz itt soha rend.”

Opera ultima

A tavalyi, marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat és a Yorick Stúdió sikeres szereplése (Bányavirág) 2013-ban is folytatódott, amikor Székely Csaba Bánya-trilógiájának második darabja, a Bányavakság színpadra került Kisvárdán. Sebestyén Aba rendezésében újra megelevenedik, illetve folytatódik a Szép Erdély-képzet ironikus olvasata. Kitüntetett szerepe van a szemnek s vele együtt a látás szerepének. A szétnyíló festménykeretben rejtőző szobabelső háromszög alakú vállfája a mindent látó szem szimbólumára utal, melynek környezetében megvilágosodik a kibontakozó élettörténet. A Bányavakság előadásában a megelőző darabbal paralel módon megfeleltethető jelentek is kódolhatók voltak. A trilógia első részében a pálinkaivászat kiművelt szertartásosságának szcénája most a szalonna-hagyma elnyújtott evészetében köszön vissza. Ahogyan a tavalyi furulya-muzsikát idén egy mini zenekar népi melódiái váltották fel az élő színházi zene varázsában. A bizonytalan státuszú település a polgármesteri szék betöltése előtt áll, ahol a pályázók mindent bevetnek a hatalom elérése érdekében. Sebestyén Aba rendkívül jól érzékeli a közönség rekeszizom működtetési indexét, hisz ez a szöveg is hemzseg a poénos, viccmesélős jelenetektől. („Mondok egy viccet: Két székely elment a kocsma előtt.”) A humor szemüvegén keresztül azonban húsbavágó élethelyzetek tárulnak fel: a reménytelenség és a kilátástalanság közege szinte tapintható a térben. A polgármesternek induló Ince (Szakács László) replikájából a múlt és a jelen konfrontálódik: „Csak túlélés van, bányász voltam, egyébhez nem értek, az én időmben nem alkalmaznak sehová.” Izabella lánya jelentene reményt számára, akiről kiderül, hogy drogproblémákba belekeveredő iskolakerülő. Apja hamar megvilágosodik a tény hatására, ugyanakkor rávilágít a női sorshelyzet megalázó helyzetére is, Iringó hű szolgálója testvérének, Incének eképp alávetett szerepe van; Izabella viselkedése a morál nélküli világ egyedét képviseli. A magyar nyelvet csak törő, szívtipróan macsó rendőr, Florin (Bányai Kelemen Barna) a korrupt világ személyes képviselője, információgyűjtögető nyomozós alak, aki felfedi a sebhelyes Iringó (Nagy Dorottya) titkát: kútba fulladt férjének tragédiáját, a szcenika azonban nem enged sok részvétet engedni, ugyanis ezt az esetet is humorral magyarázva tálalja közönségének: „legalább életében ivott vizet.” A névtelen település első emberének pozícióját Izsák (Ördög Miklós Levente) szerzi meg, sikerének oka talán abban rejlik, hogy kevesebb fát fog lopni, mint elődje.

Több év kihagyás után a kolozsvári Állami Magyar Színház is Kisvárdára látogatott különleges színházi nyelvezetével. A Romok igaz menedék című testelőadás Tompa Gábor rendezésében szerepelt a színházfesztivál programjában. A rendkívül szuggesztív non-verbális előadás a maga rejtelmességébe és sejtelmességébe repítette közönségét, akik Theatropolisz romjának színpadképében követhették nyomon az olykor szürreális jeleneteket. Egy lepusztult, szürkés anyaggal fedett tér nyomasztó hangulatát kórházi műszerre emlékeztető hang fokozta még inkább, melynek egyre erősödő ritmusával teremtődött meg a színpadvilág. A földön fekvő hölgy mimetikus testmozdulataival is érzékeltette a szül(et)és folyamatát. A cipő mint az ember rekvizituma valamint a színpadon lévő tárgyak (kerekesszék, létra, vödör, kalapács) egy-egy létszférát-állapotot jelenítenek meg. A színészek játékos mozdulatokkal animálják a furcsa eszközöket, az élet körforgását mutatják ismétlődő cirkulatív eseménysoraikkal. Szinte tébolydába vezet a repetitív kinezika, miközben az expresszív jelenetképek lenyűgöző hatásmechanizmusról árulkodnak. A tolószék egyszerre a betegség és a szenvedés manifesztuma, a mozgásképtelenség valamint a férfi-nő kapcsolatának nászágya is lesz. Az előadás elején csehovi puskaként funkcionáló színházi makett a lepellel fedett térbe bekukkantó- majd belépő kisgyermek játéka. A színpadi díszlet miniatűr változatával játszadozó kisfiú a gyermeki kisded, az ártatlanság és tisztaság megváltó erejét jeleníti meg, kvázi mini-Godot-ként vallási szférába emelte a testek terét, amely a produkciót záró, gyolcsba göngyölt, létrán függő „korpusszal” és a mellette gubbasztó, lepellel takart testek a keresztre feszítést idézték fel. A sivár, pusztulásra ítélet környezetbe megérkező „istengyermek” halálával a színpadi fények is kialudtak.

Romok igaz menedék

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Az eredeti Hamlet című előadásukat bűnügyi tragédiaként határozták meg. A színház diskurzusáról való beszéd a műfajok posztmodern kifigurázásában is megjelent. A rendezés egyaránt alkalmazott mozgásszínházi, bábszínházi technikákat, ahogyan hagyományos és alternatív megoldások is szerepeltek a színrevitelben, emiatt vegyeskereskedés jellegűvé lett a produkció. Egy-egy színész több szerepet formált meg, s a hatalmas díszletemelvények pakolászása sokszor álmosító eredményt hozott. Mezei Kinga rendező bátorságát, merészséget mutatja, hogy színésznőként is közreműködött a színpadra állítás során, a duplikált szerepkört egyébként többen hibaként rótták fel Mezeinek, ami az előadás következetlenségét okozta.

A zenés forradalmi tabló alcímet viselő Marat/Sade várszínpadielőadás üvegkockával kiegészített és fóliával letakart fekete díszleteleme izgalmas teret alakított ki, mely az embereket (be)keretező társadalmi elvárásoknak, törvényeknek materializált formájaként is kódolható. A Kassai Thália Színház előadásának szertartásosságát a harangzúgás alapozza meg, amit a kommentáló kísérő személye kvázi show-manként fokoz. A közönség hamar megtudja, hogy egy elmegyógyintézet nyílt napján találja magát. Czajlik József rendezésében az üvegkalitkába zárt színészi testek látványa kiállítási tárgyak panoptikumává varázsolja alakjukat. A francia forradalomra tett utalás a jól ismert hármas jelszó (szabadság, egyenlőség, testvériség) falfirkájával különös hatással bír a kisebbségi helyzetben működő társulat esetében. A furcsa jelmezben lévő figurák a társadalom leképezői, akiket söpredék jelzővel is illetnek kiszolgáltatott tagjai forradalmi közösségüknek. A bőrbetegségben szenvedő Sade Márki, a földdel nem érintkező Corday testükön hordozzák marginális szerepüket. A szabadság szó hallatán infantilis társasággá alakul a csoport, hibrid dallamú buli bontakozik ki, ahol a mulatós melódiák mellett az őszinteségre építő társadalomkritikát tartalmazó rap is megszólalt. A kereskedelmi televíziókból ismert reality-műsor szlogenje, amely a túlélésről tanúskodik – „Itt a lét a tét!”, illetve az „otthon érzem magam itthon” kijelentése groteszk játékká alakulnak. Az előadás utolsó jelenete forradalmi ifjak elszánt proklamációja, akik a 12 ponttal paralel módon tették közhírré követeléseiket nyilvánosság elé. A mikrofonba deklamált szövegek között a kisebbségi/regionális nyelv elismerése, a kulturális autonómia kérdése is követelési pontként szerepelt. A szabadságról való diskurzust a színpadról lejövő aktorok valamint a nézőtéri fény nemzetgyűléssé terjesztik ki. Az egyén olykor küzdelmekkel teli élete a forradalommal állítható párhuzamba, amelynek utolsó képkockája a harcias színtér látványával a „küzdjél magadért” felszólítást közvetíti.

Marat/Sade

A szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat szélzúgással kísért, kövekkel kirakott színpadképe audiovizuálian is kísértetiessé tette előadásuk közegét, amit egy varjúra emlékeztető fekete ruhás csőrös figura még inkább fokozott. A nyugati világ bajnoka című darab szereplői egy alig lakott írországi település deszkáira lépnek be és önvizsgálódási kérdezősködésbe kezdenek: „Milyen emberek vagyunk mi?”, de létállapotukkal is szembesülnek: „Nincs is itt semmi.” Ebbe a pusztaságba vándorol be az idegen, Christopher Mahon (Egger Géza), kinek alakja megváltóvá magasztosul a falusiak körében. A pálinkává lett víz jelensége Christi messianizmusát mutatja. A fiatal menyecske, Peegen (Sándor Anna) a bibliai Márta szolgálólányának szerepét ölti magára, ahogyan hajával törli Mahon lábait. Csodálják az idekeveredett fiút, akit paradox módon apagyilkosság ténye miatt hősként aposztrofálnak. A fiú-apa kapcsolatának tragédiáját a szellemként megjelenő édesapa véres fejének szörnyű látványa traumatizálja. A visszatérő édesapát újra ütlegelni kezdi Christi, aki tettével mintha a múlttól szeretne megszabadulni, mégis az édesapja szabadítja meg a halálból. Az előadás utolsó jelenetében az ifjabb Mahon fényekkel kísért új világba sétál ki, „ahol szabad szabadnak lenni.”

Egy igazán varázslatos, különleges kávéházba csöppenhetett bele az a néző, aki nem hagyta ki a Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Arany-légy előadását. A körasztalokkal berendezett térbe érkezőket elegáns, fekete-fehérbe öltözött színészifjak várták. Az elénk táruló olykor szürreális látványvilág (lógó kávéskészlet, magnószalagos tánc, „szemen utazó” égő mécses) a képzettársítások gazdag mozgatórugóját képezte. Az egyedi- kísérleti helyszín közös alkotó folyamatot is lehetővé tett, amely egyfajta evolúciós ívet adott arra, hogy a külvilág differens tárgyaiból (vállfa, százas szeg, cérnaszál) létrejövő hangszer miként csendül dallamként füleinkbe. A stúdióelőadás elején asztalokhoz érkező pincérkedő színészek a „mi az élet sója?” kérdésre adott egyéni feleleteket az asztalokon lévő sózsákok címkéire vésték. A prózai színházi nyelvezet, a kecses tánclépések valamint a pantomim művészet szintetizálása összművészeti jelleget kölcsönzött az egyórás produkciónak, amelynek félhomályában szinte tapintható volt a teárum hatása. Gyönyörűen megkomponált jelenet-mozaikok szervezték a művészkávéházat, mely a titokzatosságát a zárópercekben is megőrizte, hiszen az egyéni életsók közhírré tételét követően a szamovárban szálló füstfelhők misztikussága szakrális szférába is emelte az alkalmi kávézókat.

A komáromi Jókai Színház disznóvágás keretében kínálta fogyasztásra A hentessegéd című előadását, melynek metaforikus képeiben húsbevágó témákról szeletel, azaz gondolkodtat el. A darabról megtudtuk, hogy keveset szerepelt repertoáron, de érdekes formanyelvének (is) köszönhető, hogy meghívólevelet kapott Kisvárdára. Egy hegyi faluból származó hentes városba történő beilleszkedésének folyamatát ábrázolja Rastislav Balek rendezése. A hentes családjának könnyen megy az új környezethez való alkalmazkodása, míg Riecan továbbra is a vidéki mészáros karakterét tükrözi. A falu közösségi létszférája és a városban jellemző egyéni érdekérvényesítés implicit felszólítása konfrontálódik a komáromi produkcióban. Szép szcenikai megoldás a ruhateregetés vizuális nyelvezete, ugyanis a kezdeti fehér színvilág pirossá változik. A népi viseletben lévő hentes felesége és lánya egyre színesedő jelmez-jellemfejlődése a gyors meggazdagodást előidéző hentessegéd (Lancaric) közreműködésének köszönhetően alakul. A gyászfekete anyagok fokozatosan alakulnak át színes ruhakölteményekké, az ékszerekkel díszített test a származással való szakítást is kifejezheti. Ady Endre Harc a Nagyúrral című poémáját is idézhetné az asztalon fekvő sertésfejek látványa: az arany ékszereken ülő hentesfeleséget mint a sikeres üzletasszony figuráját elvakítja az anyagi hatalom ereje, férje azonban nem találja helyét ebben a közegben, mert érezhette, hogy „megöl a disznófejű Nagyúr, éreztem, megöl, ha hagyom.” De Riecan a proszcéniumon, a legördülő függöny előtt marad, mint az előadás elején.

A hentessegéd

A közel tíz nap az egyes (színházi) régiókra jellemző irányvonalak megismertetése mellet rendkívül izgalmas és érdekes szellemi kalandokra adott lehetőséget. Bár jelentős mérföldkövéhez érkezett a kisvárdai színházfesztivál a negyedszázados múltjának köszönhetően, mégis az elmúlt években kialakult rendhez való hűség jellemezte a „jubileumi” évadot is. A színpadi-technikai felszereltség hiánya mellett fejtörés tárgyait képezték a karcsúsított anyagi források permanens problémái, mely utóbbi a programszűkítés szomorú penzumát adta a szervezőknek: előadások maradtak ki kényszerűen a műsorkeretből. A huszonöt esztendő óhatatlanul is visszaemlékezésre indít, színházi élmények felelevenítésére késztet, ahol a hatalmas képözön színes forgatagában az egyes társulatok útjelzőként segíthetnek eligazodni. Globalizálódott világunk sajátos jellemzője az idővel való gazdálkodás koránt sem könnyű feladata, melyre kevés esély van logikus megoldást találni. Az egyes társulatok „művészi gyorsvasútként” működve végzik munkájukat az egyes állomásokon (utazás-érkezés-játszás-pihenés-indulás), emiatt csak ritkán nyílik lehetőség az alkotóhelyek kulisszatitkainak felfedezésére, mely kulcsot adna az előadás műhelytitkainak alaposabb megismeréséhez – ennek hiányában azonban szinte csak mozgó kiállítási objektumokról lehet beszélni. A kisvárdai fesztivál folytatásához érdemes fontolóra venni Bertolt Brecht Az igazság megírásának öt nehézsége című írásának útmutatásait, mely alapot képezhet a jövőbeli elképzelések hatékony megvalósításához is, ehhez szükség van tehát bátorságra, okosságra (ötletekre), erőre, ítélőképességre, s furfangra is, hogy a szavak el is jussanak oda, ahová szánja azokat.

További képek a fesztivál galériájában