Elhullattam az énjeimet. Ahogy kérted tőlem. Tehetetlen haldoklásuk végén azonban egyetlenegy mégis éber maradt. Ez a maradék én valóban én vagyok, de akár egy arénában, nem csak egymagam vagyok benne. Hanem az a hely is, ahol minden arra ítéltetett, hogy végképp elvesszen.

Magányosan kerékpározol, a hanyatló pesti külvárosból a lassan torzuló belváros felé. A tömegben, ebben a névtelen masszában olyan sebes, egyenesvonalú mozgást írsz le, mintha valami finálé felé tartanál. A folyó mentén hídtól hídig vezet az út. Október van, a Duna hullámaiban sirályok fürdenek. Ha kisüt a nap, a víz egy fényes szikrákkal teli, lüktető üreggé változik. A ragyogástól a mozdulatok részlegesnek tűnnek. Pihenőt tartasz, és némán állsz a parton. Szürkén elvegyülsz az ott heverő tárgyak között. A hullámzó folyóról visszaverődő fény függönyként takarja el tekinteted elől a túlparti sziklafal lucfenyőit. Belemerülsz a napsütés szelíd orgiájába, sem szél, sem eső, és feldúltan közlöd magaddal, akár egy kenuverseny váratlan kimenetelét, hogy a megtestesülés után a távollévő lélek is képes erősíteni a test jelenlétét. Sőt, legfőképpen a távollévő.

Mítoszhősök magányába süppedt tehát az egyetlen ép énem. Elapadt körülötte az idő. Ezért hallgatok egyre többet. Valószínűleg megbocsáthatatlan, ha szótlanul nézed végig, hogyan haldoklik az idő, hogyan pusztulnak el benned együtt azok, akik szerettek, és azok, akik gyűlöltek téged, és velük valamennyi emlék is, amelyek mögött láthatatlan kezek nyomtalanul felégetik a hidakat. S vajon odaát, a túlsó parton komolyan istenek várnak? Elragadó kép lenne, ahogy Isten várakozik a szavak árvizében ácsorgó, elhagyatott vadállatra, aki voltaképp én vagyok.

A haláltól, azt hiszem, végül mégis félelem fogna el. Ahogy azt a kislányt is, akit egyszer álmomban láttam. Miután hosszú órákon át játszott a pajtásaival, délután szeretett volna egyedül lenni. Ezért a folyó egyik partján elnyúló városkából, ahol lakott, átbiciklizett a néptelen túlsó partra, amit magas sziklafalak szegélyeztek. Egy-egy bátrabb gyerek nem egyszer tette meg ezt az utat a hídon át, bámészkodtak, mászkáltak a sziklakövek között, fürödtek egyet a folyónak ezen a felén is, aztán estére visszatértek a városba, az otthonaikba.

Amint a kislány átért a folyó túloldalára, meglepetten fedezett fel a parton egy hatalmas törzsű fát, amit korábban sohasem látott. Közelebb ment, és látta, hogy a fa odvában óriási üreg tátong, amelynek egy része mintha a föld alá nyúlna. Vajon mi lehet belül? A fa kérgébe kapaszkodva az üregbe lépett. Odabent egy szabályosan megépített polgári lakóházat látott. A lépcsőházban pompás, színes tollú madarak röpködtek, faltól-falig, akár egy cellában. Kissé különös volt, hogy csak egyetlen lakást talált itt, annak is talpig érő tükör volt az ajtaja helyén, fölötte égő villanykörte. Ha belenézett a tükörbe, idegen arcok néztek vissza rá. De kilincs éppúgy volt rajta, mint bármelyik ajtón. Lélegzetét is visszafojtva lenyomta a kilincset, és a lakásba lépett. Az előszoba homályos volt, a földön alig kivehetően egy meszes vödör állt, mellette egy hosszú nyelű meszelő. Körülöttük szerteszét dobálva cipők hevertek. A konyhában egyetlen asztal állt, három székkel. Az asztalon kifizetetlen villanyszámla. Az asztal fölött pedig két üvegpohár lebegett, talpukkal felfelé fordítva, és bár tele voltak vízzel, a víz nem ömlött ki belőlük. Még két szoba volt a lakásban. Az egyik szobában egy üres kosár állt a földön, mellette egy kicsi, megkopott, aranyszínű fémkorona, amivel gyerekek játszhattak valamikor. Az ablakon rózsaszínű tüllfüggöny. A másik szobában egy kongó-bongó faliórát talált, a földön pedig mozdulatlanul egy összetekeredett kígyó feküdt. A dohányzóasztalon cigarettacsikkekkel teli hamutartó. Az ablak nyitva volt, szél süvített be rajta. A viharvert ablakpárkányon egy viaszszínű bárányka szobra állt, hátát fehéren belepték a hulló hópelyhek. A kislány az ablakhoz lépett. Tágas udvart látott, ami kerítés nélkül terült el a folyóparton. A háztól nem messze, balkéz felé egy vaskatlan állt, feketeruhás öregasszonyok kotorták alóla a hamut, vödörszámra. A hóra a bárányszobor óriási, sötét árnyéka vetült. A mérete az alkonyati fényviszonyok mellett is elképesztő volt. A kislány gondolt egyet, dudorászva visszaszaladt az előszobába, felkapta a meszesvödröt és a meszelőt, aztán ki az udvarra, hogy fehérre meszelje a hosszú, fekete árnyékot. Kitartóan dolgozott, de az árnyék természetesen mindig ugyanúgy rávetült az újabb és újabb mészrétegekre is. Lehetett volna ezt a kényszeres festést betegségnek vagy ostoba játéknak is tartani, ám valójában egész más gondolat mozgatta a kislányt. A fekete árnyék kifehérítésének kísérlete válasz volt. Hiszen minden árnyék azt mutatja nekünk, amit nem akarunk látni. A próbálkozás meghiúsulása várható volt, semmi különös nem történt, a kudarc csak a kislány lelkén ejtett sebet. Fehér sirályok köröztek a folyó fölött, piros csőrüket időnként a vízbe merítették. Távolabbról úgy tűnt, mintha egy fehér felhőből vérző ágacskák hullottak volna alá. A kislány hirtelen hazavágyott, nem akart tovább itt maradni. Az udvaron át a folyó felé futott. A hidat kereste, de a híd nem volt sehol. Halálos csend uralt mindent. A folyó sötét örvényléssel kavargott. És akkor a kislány megértette, hogy elveszett. Rájött, hogy ez itt nem egy folyóparti, fába épített ház udvara. Ez a hely egyedül az övé, a vég, ahol „magányosabb az angyaloknál”. Elhagyatott, akár egy vadállat. Itt hidat nem épít többé senki. Behunyta a szemét, de hallotta még, hogy zúg a víz, és a folyó óriási robajjal kilép a medréből. Egy pillanatig egyenesen állt, árnyék nélkül, az árvíz hömpölygő hullámaiban.

*

Csak önmagadban veszítheted el önmagad. Hogy ami elveszett, az újra te magad légy, többé nem lehetséges. A szürkeségből, ami egykor legendás unalommal töltötte be a tereket és az utcákat, most szinte őrület árad. A lelkedben hordott terek íveit is összeroppantja, és álmaid, mint hajszolt madárraj dideregnek a pusztítás nyomán kirajzolódó metszeteken.

Ami épp elkezdődik, abból te folyton kifelé tartasz, s néha az ablakpárkányra hajló hervadt gesztenyeág is súlyosabb valóság számodra, mint egy találkozás. Az érzések még a fogantatásuk előtt elsüllyednek. De hová? Süllyedésük lassú és tartós, visszafordíthatatlan, vagy, ami ugyanaz, szép és gonosz. Lehetséges az is, hogy egy másik világból átszüremlő zene ritmusára halad előre a folyamat. És mindaz, ami elsüllyedt, mint valami földmélyi sugárzás, megszabja történeteid dramaturgiáját, melyekből végül nem marad semmi, ami fényképre való.

Az Andrássy út végén, egy kávézóban vártam az egyik barátomat, estére találkozót beszéltünk meg. Azt hiszem, kivételes esetnek számított: általában én vagyok az örökös késő, akire hosszan várni kell. Egy kerti asztalhoz ültem le, az idő az évszak ellenére sem volt hűvös. A szomszédos asztalnál franciák vízipipáztak. Olyan helyet választottam, ahonnan rálátni a Hősök terére és a mögötte húzódó, egyre színpompásabb fakoronákkal teli ligetre. A bokáig érő, fekete vászonkötényben megjelenő pincértől egy törökkávét kértem.

A barátom – nevezzük A.-nak – egy multinacionális cégnél dolgozik, háztartási eszközök és egyéb gépek használati utasításait fordítja angolról magyarra. Negyven év körüli, és életében ez az első olyan munkája, amiből fenn tudja tartani magát. Vizuális kommunikáció szakot végzett, de az elméleti kérdések jobban érdeklik, mint a gyakorlati megvalósításuk. Az esztétikai elvek igazi, hamleti létkérdésekként tevődtek föl számára, képtelen volt meglátni bennük az érdekérvényesítés eszközét, mint azok az évfolyamtársai, akik egy-egy esztétikai ideológia mentén csapatba verődve próbáltak érvényesülni a piacon. Hétvégenként, különösen unalmas, csapadékos őszi vagy téli napokon, szinte reggeltől estig filmeket nézett, tudomást sem véve a környezetéről, mintha a pergő filmképek sűrű gyapotként tömítettek volna el minden nyílást, útvonalat, kijáratot, mely a külvilág felé vezet. Koncentrált figyelme révén – és ez különösen akkor volt így, ha Bresson-t, Antonionit, Tarkovszkijt vagy Almodóvart nézett – a filmekbe rejtett világ egy új burkot képezett a tudatán, a másik, a racionális burok alatt, ahogy a mandulának is két burka van, egy kemény csonthéjas és alatta egy száraz, vékony bőrszerű bevonat. Nála viszont ez az új burok egy még ennél is finomabb, nemes, illékony anyagból szövődött, leginkább talán az ikonok aranyfüstjére emlékeztetett, és semmi kézzelfogható haszna nem volt. Mindössze annyi, hogy éber és tiszta maradt a tudata akkor is, ha a megsárgult mozi- és vonatjegyek, vagy a soha el nem küldött levelek piszkozatai közt keresgélve a halálra gondolt. Amit egyébként az idő múlásával egyre gyakrabban tett, és a halált úgy képzelte el, mint egy koronát, halvány, szürke koronaként látta egy mély, feneketlen kosárban lebegve.

Közben kihozták a kávémat, a hagyományos, fehér alapon kék, piros török virágmintákkal festett csészében és alátéttel. Lassan hangolódtam rá a kávé lágy ízére, ahogy a sirályok ereszkednek a víz felszínére, minden lélegzetvétellel közeledve egy friss, épp születő egyensúly érzetéhez. Aztán hosszú percekig némán figyeltem a kerítésen kívüli sétányon, a padtól padig zihálva futkorászó kutyát. Sehol sem láttam a gazdáját. A mozdulatlan esti homályt élesen átvilágították az utcai lámpák, feltűnt az állat riadt tekintete. Ha egy filmvásznon nézem, ahogy türelmetlen mozdulataival a gyapjas bundája körül felkavarja a száraz leveleket, biztosan azt gondolom, ez az elárvult kutya hamarosan egy állatvédő történet főhőse lesz. A valóság azonban tele van kételyekkel. Abban a pillanatban nem tudtam volna megmondani, kinek a magánya akadt fenn a fákon, mint a pára, a kutyáé vagy az emberé. Hogy a kutyát valóban cserben hagyta-e a gazdája (ahogy általában véljük), vagy pedig épp vele történt valami baj. Bár manapság elvileg bárkit nyomon lehet követni a nap minden percében – ha akarja az illető, ha nem – az utcai és bolti kamerák, az okostelefonok, a közösségi hálózatok folyamatosan rögzítik az ember jelen pillanatban végzett tevékenységét, ám mindezek ellenére, ha egy ember eltűnne, senki nem venné észre. Talán azon az egy-két baráton kívül, ha van ilyen, akikkel az illető szoros kapcsolatban állt. Ma bárki jó eséllyel eltűnhet anélkül, hogy azt a tágabb környezete vagy a világ érzékelné. Nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy miért, de biztosan éreztem, hogy ez a helyzet. Azt hiszem, sosem volt még a történelemben olyan kor, amelyben annyi mélyen vallásos ember élt volna, mint ma, akik a technikai lehetőségeikkel, az új, alternatív színházi törekvéseikkel, vagy a vallásos megismerés egyéni és kisközösségi formáiban kidolgozott rítusaik révén olyan kétségbeesve törekedtek volna megragadni a jelenlét titkát. Próbálkozásaik hiábavalóak, bár az eltökéltségük olykor megható. Kiutat sehol nem láttam. Könnyen el tudtam volna képzelni azt is, hogy a világvége nem valami természeti katasztrófával jön el, hanem egyszerűen úgy, hogy az ember teljesen képtelenné válik önmaga és mások, a világ jelenlétének érzékelésére. Mert mi más vethetne véget a világnak, ha nem ez a fajta pokol?!

A kávézó belső terméből zene szűrődött ki. Lassú ritmusú jazz. Különös volt, ahogy a dallamba beleszövődtek a kinti asztalokról felröppenő, érthetetlen beszédfoszlányok. Zuhognak a hangok, szótagok tompán, s közben, akár egy készülő zivatarban, hosszan, feketén torlódnak eléd a gonosz mozdulatokba dermedt, arctalan testek emlékei. Talán a jazz oldott hangulata tette, mindenesetre legalább megpróbáltam elképzelni, milyen lenne, ha egy szép nap mindez megszűnne, ha Isten egy végtelenül egyszerű mozdulattal, teljesen és visszavonhatatlanul megsemmisítené a rosszat, ami a múltban történt. Azt hiszem, én megtenném a helyében, bármilyen bonyolult kérdéseket is vessen fel az elhatározás.

A kert fényárban úszott.  Megkértem a pincért, hozzon egy mécsest az asztalunkra is. A Keleti pályaudvar felől hirtelen éles vijjogás hasította át a levegőt, rendőr- vagy tűzoltóautó lehetett. A halántékomon görcsös fájdalom tombolt, Kronosz érezhette így magát, amikor Zeusz sziklát zúzott szét a fején. Valaki hátulról befogta a szemem, persze sejtettem, ki lehet, de hogyan kerülhetett a hátam mögé? A kapu pár asztallal előrébb, előttem volt.

– Végre, csakhogy otthagytad a porszívóidat! – szóltam hozzá, köszönés helyett, miközben hellyel is kínáltam. – Gyere, ülj le!

– Szia! Nem volt könnyű elszabadulni. Régóta vársz?

– Igen, nagyjából fél órája.

– Sebaj! – szólt hunyorogva. – Kárpótollak érte. De előbb én is kérek egy teát.

Közben rágyújtott. Tűnődve figyeltük a gomolygó füstöt, mindketten, mintha titkot akarnánk rábízni. Pedig az élet sivár volt körülöttünk, a dolgok a maguk rendje szerint forogtak, a szabadságot legfeljebb a halottak ismerték, az érzéseinket viszont mi élők, mind nagyon jól elrejtettük. Sőt egy-egy erős, valóságos érzésnek azt sem engedtük meg, hogy a testünkbe tévedjen. Egyre bonyolultabb jelek között éltünk, a dekódolásuk maradéktalanul felemésztette a lelki erőnket. Ha valakivel kivételesen mégis megesett, hogy személyisége erősebb kontúrokkal kezdett kirajzolódni, a mindennapos, egyszerre akár több partnerrel is folytatott, rutinszerű és intenzív kommunikáció tett arról, hogy semmivé oldja a lélek belső, intim tereit. A virtuális térbe dobott élet, akár egy hazug szerelem, leszűkítette és megdermesztette a valóság árnyalatait. Az igazi lelkünk lassan, fokonként veszett el. A saját jelened, az időnek ez az ősi gyönyöre, egy-egy véletlenszerű felvillanásával együtt is a semmibe hullt, akár a fák száraz lombja. Az egész világ a nyílt színen haldokolt, és már sem az istenekről, sem a végzetről nem tudtunk semmit. Végül A., citromfű teája fölé hajolva – a pára közben úgy tapadt az arcára, mint valami vékony, finom tüll –, mesélni kezdett. Újabban a német animációs filmek történetébe ásta bele magát. Izgalmasnak találta a ’80-as években feltűnt tehetség, Raimund Krumme munkáit. Csodálta grafikai minimalizmusát, vizuális költészetét, mely néhány vonal és figura könnyed, de rafináltan átgondolt játékán alapul. Metaforái és pantomim történetei a finom vonalak, grafittal satírozott árnyékok dinamikus, egzakt koreográfia szerinti váltakozására épülnek. A perspektivikus szögek olykor egyidejűleg sokszorosak; egyik pillanatban ragaszkodik a fizikai világ megszokott koordinátáihoz, hogy a másik pillanatban teljesen elrugaszkodjék tőlük. A vonaltöréseknek, szögváltásoknak, rövidítéseknek köszönhetően a ’lent’-ből könnyen ’fönt’ lesz, vagy fordítva, a tetőn álló személyek pedig, anélkül, hogy elmozdulnának, hirtelen egy udvaron találják magukat. Valóság és irrealitás között csapong, de sohasem öncélúan: az elképesztően változékony vonalrendszerből a hatalmi struktúrák és az emberi kapcsolatok pontos és pőre képe tárul elénk. Minden figura a mozdulatai által lepleződik le. A.-nak az Útkereszteződés (Die Kreuzung) c. animációja tetszett a legjobban. Ebben az a különös, hogy nemcsak az ’én és ti’ vagy az ’én és ők’ viszonya jelenik meg a vonalak játéka révén, hanem az ’énen belüli én’ kapcsolat is. A fekete-fehér alapon megjelenő központi figuráról időnként leválik, és makacsul önálló életre kel a szürkére satírozott árnyéka. Hol körülötte röpköd, mintha táncot lejtene a kísérő zene ritmusára, hol tükörképeként helyezkedik szembe vele, hol aláhanyatlik, és mint kötélre aggatott kezeslábas lóg az egyetlen vonallal jelzett útpadkáról a mélységbe, mintha pokolra akarna szállni, hol az úttestre tapad, szinte belesimulva, hogy az alaknak, aki mindenáron vissza akarja szerezni a maga árnyékát, úgy kell föltépnie róla, és magára lapítania, mint egy matricát. A. olyan hűen és árnyaltan fedte fel ennek a képi világnak a rétegződéseit, mintha a teremtés alkonyán kellene számot adnia róluk a vég angyalai előtt.

Lassan késő este, majdnem éjszaka lett. A kerti vendéglő közben bezárt, az utca most, hogy a nappali zaj már elült, szokatlanul csendesnek hatott, a nagykörúti villamosmegálló felé bandukoltunk. A fák felől néha egy-egy felröppenő éjjeli madár suhogása hallatszott. A gondolataim összekuszálódtak, ólmos, kábító fáradtság nehezedett rám. Mint egy szélcibálta foszlány, fölötlött bennem Goethe pár sora az Itáliai utazásból, amit még az indulásom előtt olvastam otthon, a szobámban. Nápoly utcáit járva írta, „hanem azt sem elmesélni, sem leírni nem lehet, milyen tündöklően szép egy ilyen teliholdas éjszaka, aminőt mi élveztünk keresztül-kasul kóborolva utcákon, tereken, (…), aztán föl-alá a tengerparton. Az ember valóban érzi a tér végtelenségét.”  Tétován A. arcába néztem, hajszál választott el attól, hogy ne hangosan ejtsem ki a sorokat, aztán mégis hallgattam. Szakadatlanul idegennek érzem magam. Mint egy végleges világban, A. nemsokára villamosra száll, én pedig haza biciklizem. De hiába is érezném végtelennek a teret, ha egyszer hiányzik belőle Az, akinek léteznie kellene. Az egyik parton a halál, a másikon árnyékok. És a szakadék én magam vagyok.   

Tull Ödön: Esti szürkület, 1897 (Virág Judit Galéria)