Május 20.

Pünkösd hétfő van, köd és szemerkélő eső, és hosszú idő óta először volt újra kedvem kimozdulni, sétálni egy jó nagyot, az elmúlt napok napsütéses, felhőtlen időjárása inkább bezárt a szobámba, nem volt kedvem sehová sem menni, minek is?, gondoltam magamban, láttam már mindent, amit érdemes, de mintha csak ez az idő ragadná meg a lelkemet, ez a szürke, ködös, napfény nélküli őszies idő, talán az ősz az én évszakom, noha mélyen a télben születtem, mikor a sötétség órái a leghosszabbak, és mikor az emberek a leghamarabb felkapcsolják lámpáikat a lakásukban, és ez volt számomra mindig is a legszebb látvány, sötét és hideg utcán állva nézni a házakból kiszűrődő sárga, meleg fényt, és hogy odabenn emberek élnek, akiket boldogoknak képzelek el, mert az ember egy hideg januári napon egy fűtött lakásban vagy házban, a családja körében csak boldog lehet, nem volna normális, ha másként lenne, én pedig kinn állok az utcán, emlékszem arra a napra tisztán, kinn álltam, január vége volt, mellesleg a születésnapom, önmagamba görnyedtem a hidegtől, és a házak ablakai sárgán világítottak; és én már régóta arra gondolok, hogy az ember születési hónapja meghatározza, milyen vidékekre vágyik el, mert minden lélek elvágyódik valahová, mert néha csak kinézel az ablakodon, és látod, amit látni adatott neked, és arra gondolsz, máshol, más egek alatt boldog lennél, érzed, neked nem ide kellett volna születned, és hiába mondod magadnak, hogy ez csak illúzió, a puszta helyváltoztatás nem változtatja meg az ember életét, mert ami a tiéd, azt mindenhová magaddal viszed, nincsen számodra hely, és a szomorúság kis szorítása a szívedben csak lassan múlik el, csak mikor már visszatalálsz a napi rutinodba; hogy tehát aki nyáron született, az pálmafás tengerpartra vágyik, sikátoros halászfalukba, lámpafényes esti korzókra, ahol tangózene szól, és ahol barnára égett arcú emberek hangosan kiabálnak, ahol könnyedén felelőtlenek az emberek, mert minden cselekedetüket áthatja az élet szeretete, és minden pillanatban képesek átadni magukat az élet legapróbb örömeinek, mi legalábbis ezt gondoljuk róluk; de aki télen született, az nem a ragyogóan kék, hanem a szürke, hideg vizű tengerre vágyik, homokos tengerpart helyett az algás, moszatos fövenyre, ködre és szemerkélő esőre, vidám, félmeztelen emberek helyett kabátjukba bújú, halk szavú emberekre, amilyennek magát is tudja; nem véletlen hát, hogy idevágytam, nem egyszerűen Németországot akartam, hanem Hamburgot, a lehető legészakibb pontot, ahová lehetőségem volt elutazni, de ha otthon tanultam volna finnül, amire éppen alkalmam is volt, hát Finnországba utaztam volna, csak minél északabbra, el a szikrázó napsütéstől, el a barnára sült vidám emberektől; de hiába, Hamburgot is elérte a tavasz, a meleg napsütés, az idő, amikor már pulóver sem szükséges, belekapaszkodtam hát ebbe az időjárásba, és újra kimentem az Außenalsterhez, ahol voltam már, de akkor a keleti oldalán és napsütésben, és talán ezért is voltam akkor annyira kedvetlen, most viszont a nyugati part mentén sétáltam végig, és a város felhőkarcolói és templomtornyai elmosódtak a sűrű ködben.

Talán ostobán hangzik, de több mint egy hónap után le kell írnom, hogy Hamburg a legszebb város, amit valaha láttam; hülyén hangzik, persze, hiszen alig láttam én valamit a világból, és később sem fogok többet, de azt bátran mondom, hogy Hamburg szebb, mint bármelyik magyar város; egy barátom azt mondta, felesleges összehasonlítani a két országot, és ebben voltaképpen igaza is van, másrészt az ember nem tud más mércével mérni, csak azzal, amit neki eddig látni adatott, és hogy bizonyítsam, kijelentésem nem elvakult és tudatlan, és semmiképpen sem sértő, csupán szemrehányó, hozzá kell tennem, hogy kijelentésemet nem Hamburg adottságaira alapozom, ha így tennék, valóban meggondolatlan és sértő volnék, nem, azért szép ez a város, mert tisztában van saját adottságaival, terjeszkedését és fejlődését gondosan úgy tervezi meg, hogy beleilleszkedjék önnön adottságaiba, ne sértse vagy rombolja azokat, mert gondoljunk például a fákra, sok magyar városban ugyanis nincsenek folyók és tavak, és ahol vannak is, azok a városok sem forgalmas kikötőközpontok, de fák, azok otthon is vannak, és amelyek folyton áldozatul esnek az emberi terjeszkedésnek, itt viszont nem találtam olyan lakónegyedet, amelyet ne kicsiny erdők vettek volna körül, találhatsz bármilyen forgalmas csomópontot, piacteret, néhány száz méter, és a fák között sétálsz, talpad alatt csikorog a nedves kavics, és a madarak énekét hallod az autók zúgása helyett, és mindez csak úgy lehetséges, ha az emberi terjeszkedéssel szükségszerűen vele járó rombolás során csak annyit pusztítanak, amennyi feltétlenül szükséges, mert, hangsúlyozom, nem utólag létrehozott parkokról beszélek, katonás sorrendben elültetett fákról, amelyek évtizedek múlva végre árnyékot adnak az embernek, hanem egy hajdanvolt erdőről, amelybe beleépítették a hamburgiak a lakónegyedüket, a parkjaikat, látható tehát, hogy itt nem anyagi dolgokról beszélek, független ez attól, hogy egy ország mennyire gazdag vagy szegény; itt is, az Außenalster mellett sétálva, legalább három kilométer hosszan mellettem végig gondozott füvű park fekszik, fákkal, bokrokkal, mindez nem messze a város központjától, és akkor ezek szerint lehet ezt így is.

Május 24.

Visszaolvasva előző bejegyzésemet két, egymástól eltérő kijelentés fogalmazódott meg bennem.

Az egyik az, hogy Hamburg, amiről írok, mert írni akartam róla, nem létezik.

A másik az, hogy Hamburg a hazám lett.

És bár a két kijelentésnek látszólag semmi köze egymáshoz, mégis úgy érzem, a kettő szorosan összefügg.

Mert még a magam számára is lelepleződik, hogy milyen javíthatatlanul romantikus vagyok, hiszen én nem valami útirajzot írok, amely valamelyes érdeklődésre esetleg még számot is tarthatna, de nem nehéz észrevenni azt a csökönyös vakságot, amellyel figyelmen kívül hagyok mindent, ami az előzetes elvárásaimnak és elképzeléseimnek nem felel meg, vagy akár ellent is mond, mert hisz soha nem a látottakat írom le, hanem a látottakban azt, amit látni szeretnék, ezért hát az elégiák a ködös, hűvös időben tett sétákról, és ezért nem ejtek szót a forró, napfényes időszakokról, amikor néhány kényelmesebb ember még cipőt sem vesz fel, mezítláb járja az utcákat is; nem, tévesen láttam magam lényeglátó és lényegre törő embernek, az írással saját magam leplezem le, mert hiszen mint a csökönyös kisgyerek, aki a neki nem tetsző dolgokat figyelmen kívül hagyja, úgy én is azt a Hamburgot akarom látni, amit akkor is megtudtam volna írni, ha soha nem is járok itt, mert már ott volt bennem, nem tapasztalatokat szerzek hát, hanem igazolást önmagamnak, a saját elképzeléseim szerint, a korlátokat és kötöttségeket mellőzve teremtem meg Hamburgot, amelynek létét csak a napló mondatai biztosítják, de amely város nem létezett soha; és úgy érzem, ebből következik a másik kijelentés, mert mi is a haza?, a térképeken piros vonallal körbehatárolt terület, amelybe az ember születni kényszerült?, nem-e inkább az a táj, amelybe az ember a saját adottságait és tulajdonságait, és mindazt, amit magáról gondol, bele tudja írni?, ki állítaná, hogy a haza adott, és nem pedig az ember magának teremti meg, és így akár több hazája is lehet az embernek, mert mindenhol hazára talál az ember, ahol a lelki adottságait a táj anyagi adottságaiba bele tudja illeszteni; de hiszen éppen így jártak el a nemzeti romantikák is, mikor önnön nemzeti nagyságukat az ország egy, az országot egyébként egyáltalán nem teljes egészében jellemző földrajzi tájékra írták bele, így tett a német romantika, amikor a lenyugvó nap fényében aranyló, hegyekkel és középkori várakkal övezett, kanyargó Rajna képében látta meg a német nagyságot, és így a magyar romantika, amely önnön nemzeti nagyszerűségét a déli napfényben izzó, szikár rónában teremtette meg, és a két kép csak külsőségeiben különbözik, lényegüket tekintve azonosak, de itt olyan vidékre jutottam, amely mentes mindenféle nemzeti tehertől, mert nekem éppen az alföldi róna az otthonom, és ha meglátom ezt a végtelen, fátlan pusztaságot, kényszeresen mindig arra gondolok, hogy én magyar vagyok, de végre itt hazára leltem; nem, ezzel nem azt mondom, hogy én itt, Hamburgban, boldog vagyok, a haza nem boldogságot jelent, de adottságaim egyik legmeghatározóbb sajátja a boldogságra való alkalmatlanság, vagy még inkább az erre való képtelenség; magányos vagyok, mert az akarok lenni, valamely állandó lelkiismeret-furdalás végett iszonyodom a boldogságtól, de itt megteremtettem a hazámat, a magányomat nem egyszerűen magammal vittem Hamburgba, hanem, és erre eddigi életemben még nem volt példa, beleírtam a város sajátosságaiba, mintegy kisajátítottam őket magamnak, legyen az az U-Bahn, az Elbán lassan úszó óriási konténerszállító hajó, a Speicherstadt, azaz a Raktárváros vízi utcáin tükröződő vörös téglás, gótikus épületek pittoreszk tornyocskái, vagy éppen a ködbe vesző Außenalster látképe, melyek mind többek voltak, mint magányom helyszínei; magányom elbeszélőivé tettem őket.

Június 18.

Mint rendesen, ma is egy fél órával korábban értem az egyetemhez, ma pedig különösen siettem, hogy odaérjek, mert egy lány tartott előadást, amit feltétlenül meg akartam hallgatni, az óra kezdetéig való időt pedig ilyenkor mindig sétával töltöttem el, a környékbeli utcákat végigjárva, ahol végig valamely építészeti sajátosságot követve, de mindenféle kreativitás nélkül – azaz a különböző házakat nem úgy építették meg, hogy azok a sajátosságokat figyelembe véve egyszersmind el is tértek volna azoktól, legalábbis csak annyira, hogy a házak között minőségi, de nem lényegi különbségek legyenek, hogy a megkülönböztetés jegyei olyan mértékűek legyenek, hogy az az azonosság látszatát és tudatát még éppen ne sértse fel – hófehér villaházak álltak, tágas ablakokkal, visszafogottan antikizáló oszlopokkal, cserepes növényekkel díszített teraszokkal, nem különböztek egymástól semmiben, mind ugyanazt a gazdagságot hirdette, de mintha eleve így építették volna őket, hogy az egyes lakók vagyoni különbségei, hogy úgy mondjam, protestánsi figyelemből ne mutatkozzék meg, ugyanakkor mégis egységesen, szigorú összefogásban mutatva meg azt a világot, amely sokak számára elérhetetlen marad; így jutottam tehát a Heimhuder utcára, de persze már korábban feltűnt, hogy az utca elejét egy rendőrautó állja el, tehát azt sem mondhatom, hogy a véletlen, hanem a kíváncsiság vezetett oda, ami az unalomnak egy mégis csak szerencsésebb, elviselhetőbb megnyilvánulása, mintha csak úgy céltalanul kódorogva jutottam volna oda.

Ezen az utcán áll a francia főkonzulátus épülete, ami előtt legalább száznyi ember, többségükben színes bőrűek álltak összetömörülve, tüntettek.

Kezükben tartott lobogóikról leolvasva jöttem rá, hogy líbiai háborús menekültek.

Egy fehér nő beszélt hangosbemondón keresztül a főkonzulátus épületének, mert élő személy nem állt kinn, leszámítva persze a helyszínt biztosító néhány rendőrt, az ő beszédéből értettem meg a helyzetet, mert bevallom, híreket már régóta nem olvasok, így mindeddig fogalmam sem volt, hogy Líbiában polgárháború dúl, és így azt is megértettem, ami számomra eleinte összeférhetetlennek tűnt, tudniillik hogy ha a lobogóra a „Nem azért éltük túl a NATO-háborút Líbiában, hogy Hamburg utcáin haljunk meg” feliratú szöveget írták fel, akkor mégis miért tüntetnek a francia állam ellen, míg meg nem értettem, hogy Franciaország volt a kezdeményezője Líbia bombázásának; leültem egy virágágyás betonperemére, a tüntetők mögé, úgy hallgattam a kibontakozó történetet, amelynek megértését részint könnyítette, hogy a beszélő nő tisztán tagolta a szavakat, hogy úgy mondjam, korrekt helyességgel beszélt németül, az anyanyelvén, nyilván azokért, akiknek a nevében szólt, ugyanakkor némely szavát mégis megnyomta, néha szenvedéllyel felkiáltott, volt tehát benne egy jó adag színészkedés, amely persze természetes egy szónoknál, aki hatást akar elérni a hallgatóinál, többes szám első személyben beszélt arról, aminek nem volt részese és szemtanúja, mint aki valóban a testét és hangját adja az ügyért, a saját személyiségét kiiktatva, eleven közvetítője annak, néha szenvedélyesen rázta magát, kiabált, miszerint mi nem tartoztunk politikai pártokhoz, sem a rezsim, sem az ellenállás oldalán nem álltunk, mi dolgoztunk és a családunkról gondoskodtunk, de éppúgy áldozatai lettünk a bombázásoknak, mint a különböző háborús pártok támadásainak; sok borzalmat láttunk, és sok embert vesztettünk, de túlélők vagyunk, akik most Európa utcáin vegetálnak, jogok és vagyon nélkül, pedig eddig az időpontig egy viszonylag jó és biztos életünk volt, a mi földrészünkön, Afrikában, és nem állt szándékunkban Európába jönni, a menekülésünket az erőszakos nemzetközi érdekháború erőszakolta ki; az országok, amelyek a demokrácia és emberi jogok nevében háborút vezetnek, megtagadnak ma tőlünk minden oltalmat, és akik kiutasítanak minket, vissza akarnak küldeni minket, de mi mindenünket elvesztettük, Líbia egy fegyverektől lángoló ország lett, ezért vagyunk mi most itt, Európában, és itt is fogunk maradni; két évig éltünk Olaszországban nehéz feltételek között, és miután elismerték a menekültstátuszunkat, nyomatékosan felszólítottak minket, hogy menjünk észak-Európába, de Németország vonakodik, és Hamburg városa, akinek kötelessége volna minden, a területén tartózkodó vagyontalan embert szociális és orvosi támogatásban részesíteni, éppúgy vonakodik ezt megtenni, arra hivatkozván, hogy hiszen ebben Olaszország lenne illetékes; az Európai Unió egy országa sem akarja a felelősséget vállalni, és lépést tenni a líbiai háborús menekültek támogatásáért, a civilekért, akiket állítólagosan meg kell védeni, ezért azt mondjuk Európa kormányainak, nem tudjátok magatokat a felelősség alól kivonni, nem hagyhatjátok figyelmen kívül a létünket, sem nem fenyegethettek kiutasítással, vagy ha a menekülteket nem akarjátok megvédeni, úgy hagyjatok fel a katonai intervencióval és a fegyverkereskedelemmel a hazánkban, mert ne beszéljetek demokráciáról és emberi jogokról egy másik országgal kapcsolatban, ha ti magatok nem vagytok készek ezeket beváltani.

És akkor az jutott eszembe, hogy Debrecenben éppen ilyen háborús túlélők lepték el tömegesen a menekülttábort és az azt körülvevő utcákat, lopnak a környező boltokból, verekednek, fiatal lányokat molesztálnak, terrorizálják az ott élőket, éjszaka kiabálnak, hangosan üvöltetik a zenéjüket, drogoznak és isznak, számuk pedig jelentősen több, mint amennyit a tábor elbír, de csak egyre többen érkeznek, éjfélkor és hajnalban, hogy ne zavarják meg a lakosok már amúgy is megrongált idegrendszerét, és az egyetlen cél velük csak az, hogy minél hamarabb továbblökjék őket, csak el onnan, csak el innen is, és az is eszembe jutott, hogy egyszer térképen lemértem, hogy a távolság Debrecen és Hamburg között légvonalban körülbelül ezerötven kilométer, de mintha nem lehetne elég messze utazni.

Délelőtt volt, a környéken élők többsége, gondolom, dolgozni volt, az utca szinte teljesen néptelen volt, autók nem közlekedtek, az utca mindkét végét rendőrautókkal zárták el a forgalom elől, és a rendőrök jelenlétét egyszerre lehetett a tüntetők demokratikus jogai, ugyanakkor a környéken élők vagyona feletti őrködésnek tekinteni, nem sétált szinte senki az utcákon, csak néhány nyugdíjas vagy babakocsiját toló fiatal asszony, ők is csak egy pillanatra álltak meg a történéseket szemrevételezni, de hamar tovább is álltak, így az utcán ülve és a tüntetést nézve legalábbis kilógtam a sorból, őszinte érdeklődőnek tűnhettem, mert nemsokára egy fiatal, színes bőrű férfi állt elém, a korát nem tudtam megállapítani, idősebbnek tűnt nálam, de az is lehetett, hogy fiatalabb volt, hiszen az ember arcát sokkal inkább az évek minősége és nem a mennyisége formálja, óvatosan közelített meg, és egy képet nyújtott felém, nem szólt semmit, valószínűleg nem beszélt németül, de mozdulatának tartózkodását mégis könnyedén le lehetett fordítani, mintha csak azt mondta volna, elnézést kér, hogy zavar engem, de csak egy pillanatra nézzem meg ezt a képet, és én egy köszönömmel át is vettem tőle, ahogy az ember neveltetésénél fogva reflexszerűen megköszöni, amit felkínálnak neki, még ha abban a pillanatban még azt sem tudja pontosan, mit is adtak neki.

A kép egy bomba által szétszaggatott gyermek testét ábrázolta.

A sárban feküdt, és amikor az előbb azt írtam, hogy szétszaggatott, az voltaképpen nem fedi teljesen a valóságot, inkább csak azért írtam, mert ezzel a szóval szoktuk használni, a nyelv ebben a formában őrizte meg ezt az évszázados képi látványt, pedig a gyermek testét a bomba nem szaggatta szét teljesen, hanem a hasánál csak beleszaggatott, a hasadékból a belek rózsaszínűen és sárgán kilógtak, kifolytak, de a felső és alsó testrészek nem váltak teljesen külön, a robbanás ereje ugyanakkor az így már könnyebben hajlítható testet torz módon elhajlította, a lábak felfelé álltak, a gyermek arca szembenézett saját kifordított lábával.

Az ilyen képek megtekintésének nagyon szigorú, ugyanakkor nagyon nehezen meghatározható morális szabályai vannak, ami abban mutatkozik meg, hogy pontosan mennyi ideig is nézhetjük őket.

Mert ha csak egy pillantást vetek rá, és a borzalmat megtekintve a képet rögtön visszaadom, finnyáskodva visszautasítom, akkor azon emberek életét és mindennapjait ítélem el, amit nem ismerek, ugyanakkor e nem-ismeret ellenére, magával a visszautasítással morálisan ítélkezem, embertelennek tartva, ami nagyon is emberi, még ha brutális és tébolyult is, de emberi, nem lehet tehát finnyáskodni, valami csak akkor lesz embertelen, ha nem ismerem belülről; viszont túl sokáig sem szabad nézni a képet, elmerülve a részletekben, mintegy belehelyezve magunkat a látvány világába, és dialektikus filozofálgatással feloldozva a látottakat, hiszen ezzel éppúgy morális ítéletet hozunk a képről, még ha az látszólag összetettebb is, mint az elborzadás, az undor megnyilatkozása, amivel persze biztosíthatjuk magunkat morális ítélkezésünk részletekbe menő pontosságáról és hibátlanságáról; nem finnyáskodni tehát, de nem is egy múzeumban vagyunk, annak ellenére sem, hogy a kép, már csak azáltal is, hogy kép, sokkal inkább művészi célzatú, tehát sokkal inkább az emberi érzékelésre hatást kiváltani akaró alkotás, mintsem a valóság úgynevezett reprezentálása; megtalálni tehát azt az időtartamot, amellyel nem utasítjuk el a látványt, hanem tudomásul vesszük és elfogadjuk, de elfogadásunknak minden emberi együttérzéssel együtt is tartózkodónak és nem megértőnek kell lennie, lévén megértésünkhöz hiányoznak a tapasztalataink, annyi időt hagyva tehát magunknak, ami után a képből felpillantva még ártatlan őszinteséggel mondhatjuk azt: nem, nem tudom.

Mintha az érzékek általi elutasítás és az ésszel való feldolgozás között az egyetlen erkölcsös állapot a bizonytalanság lenne.

Visszaadtam a képet, nem mondtam semmit, valószínűleg úgy sem értette volna meg, helyette először bólogatni kezdtem, hogy igen, láttam és felfogtam, majd rögtön rázni kezdtem a fejem, ami pedig az elfogadhatatlanságra volt a válaszom.

De időm kevés volt már, az egyetemen nemsokára kezdődött az óra.

Hungarológia előadás volt, és a lány, akinek az előadására siettem, a magyarországi romák helyzetéről tartott beszámolót.

Előadása olyan volt, amilyennek előre elképzeltem, pontos, rengeteg számadatot felvonultató, finoman és burkoltan kritikus.

Magabiztos és lendületes, élvezetes, ugyanakkor sok új ismeretet adó előadása után csoporttársai elismerésüket kifejezve nem megtapsolták, ahogy nálunk szokás, hanem ökölbe szorított kezükkel ütemesen doboltak az asztalon.

Óra után visszatértem a Heimhuder utcára, de a tüntetők akkora már elmentek, és rendőrautók sem állták már el az utcát.