Az elbeszélések ismerős helyzeteket, jeleneteket, érzéseket idéznek fel. A lepusztulás, a lemorzsolódás, az értelem lassú elhomályosulása, az emlékezet erodálódó munkája, a jelentések egyéni és kollektív átépítése, az elbeszélhetőség nyelvi anyagának hangsúlyos közbejöttét tudatosító beszédalakzatok beépítése erre mutat.

Schein Gábor: Megölni, akit szeretünk. Történetek a mából, Kalligram, 2013.

Elbeszéléskötetet a legnehezebb szerkeszteni, mert annyi kérdés merül fel utána a szerkezettel kapcsolatban. Az olvasó válogathat, hogy elején kezdje vagy inkább csak úgy szemelgetve. Az elbeszélések kötetbe rendezése nem kompozíciós szempontok szerint szokott történni. Az írónak, amikor elég számú, vagyis kötetként elég terjedelmű, mennyiségű elbeszélése van, amelyek között a nyelven túl, amelyen íródtak, még találni vél valamilyen kapcsolatot, akkor nyugodt szívvel mondhatja, hogy kötetbe rendezem őket. Kosztolányi óta azonban újra kísérleteznek a szerzők a lazán összekapcsolódó, önmagán túlmutató, az egyes darabok értékét és terét megemelő kapcsolatok megteremtésére a szerkesztés során.

Schein Gábor könyvét is áthatja egy belső szál, amely nem elbeszéléstechnikai, nem is tematikus összefüggést teremt, hanem a jelentések irányán mutatkozik meg. Az alcím jelzi ezt e belső összefüggést, amely a történetekre és a mára irányítja a figyelmet. Az egyes írások ennek jegyében nyitottak, lezáratlan és a jelenidejűségnek kitett elbeszéléseket mutatnak be. A rövid elbeszélések mögött meghúzódó műfaji modell, a novella, a belső koncentráltság és a – még ha talányos – zártság jegyében mindig az időből kivettség és a csattanós lezártság (ez a két dolog szorosan összekapcsolódik, ahogy a lírai szövegek mélyszerkezetének is konstruáló eleme) képzeteit érintik meg. Az elbeszélés novellai tömörségét és esztétikai energiáját ez a paradoxon adja, amely lehetővé teszi, hogy a történetmondás időbeliségét a csattanós zárlat felfüggessze, lezárja, kiemelje az időbeliségből. Az elbeszélés a mából, ha ott vetette is meg a lábát, mindig a korlátlanul érvényes, az időtől független szövegszerűségbe kerüljenek át. A kötet rövid szövegei e felé a modell felé terelik az olvasást. Schein Gábor kötetbe rendezett elbeszélései pontosan ismerik ezt a működésmódot, tisztában vannak ezzel az elvárással, de igyekszenek kitérni kényszerítő és korlátozó mechanizmusai elől.

Az elbeszélések ismerős helyzeteket, jeleneteket, érzéseket idéznek fel. A lepusztulás, a lemorzsolódás, az értelem lassú elhomályosulása, az emlékezet erodálódó munkája, a jelentések egyéni és kollektív átépítése, az elbeszélhetőség nyelvi anyagának hangsúlyos közbejöttét tudatosító beszédalakzatok beépítése erre mutat. Az ismerős helyzetek az emberi szituációk és azokból levonható következtetések megoszthatósága alapján kelti fel az ismerősség érzését. Az irodalmi utalások és kódok beépítése, mint például a kötet első és leghosszabb írásában, amely a kötet címadó darabja is, amely ezért válik erősebben esztétizálóvá és tűnik ki a többi elbeszélés közül. Az elbeszélés hőse, a Kiefer nevű, súlyosan terhelt családi hátterű és deviáns alkatú egykori tanár a társadalommal szembeni egyéni harcának bemutatása feltárja egy mai tragédia nélküli tragédia erős körvonalait, amelyet egyúttal irodalmi összefüggések, Kafka és a Simone Weil-idézet („Gondolatban megölni mindent, amit szeretünk: ez az egyetlen módja annak, hogy meghaljunk.”) által szélesebb kontextusba helyez. Kiefernek a tragédia katartikus hatása nélküli tragédiája a beteg emberi világgal szembeni vádirat, akárcsak a levelei, amelyek áthatják az elbeszélő szólamát is. Az igazi tragédia azonban ebben a világban már nem tud sem kibontakozni, sem alakot és nyelvet ölteni. A narrátor kommentárjaiból kitűnik, hogy szimpátiája hőse mellette áll, ám Kiefer lázadása és kétségtelen igazsága ellenére sem tud pozitív hőssé válni. Ahogy a köznyelvi fordulat fejezi ki, hogy nem tragédia – ez vagy az. A legyintő gesztus, a kiejtés módja a tragédia és a hétköznapi események efféle összekapcsolása a katartikus erejű eseményeknek az életen kívül való helyezését jelzik. A mediatizált világ állandó szöveggenerálása a tragédiákat szenzációvá, attrakcióvá, abberációvá, etc. változtatja. A média nyelve lerombolja azt a nyelvet, amely a tragédiát akarja megfogalmazni, mint a Simone Weil-idézet romlott, roncsolt, félreértelmezett felhasználása is mutatja.

Az elbeszélések egyik része akként tesz eleget az alcím sugallta belső kapcsolatnak, hogy a történelem néven ismert (pontosabban nem ismert, de e címszó alatt nyilván tartott) események bevonását helyezi a középpontba, teszi az elbeszélés szervező elvévé. Míg a másik inkább a mának a hétköznapok, a magánélet, az intimitás jelentette szeletéből villant fel mindig ismerősnek ható jeleneteket, jár körül nyugtalanító, bensőséges ismerőssége ellenére zavaró, feltáratlan jelentéseket. Az első típusra talán a legerősebb példa a Szélsőséges esetben című írás. Az események, a magán és a kollektív történet, a történelemnek az emlékezet alakzataiban való utólagos rögzítése az egyén hatalmával szembeszálló, elbizonytalanító erejére világít rá. Az egyéni elbeszélések a kollektív emlékezet mintái alapján képződnek meg, amelyek azonban épp egyéni voltuk miatt a rögzíthetetlenségben maradnak a közösségi emlékezet lezártságát hatalmi érdekből szorgalmazó elbeszélésekkel szemben. Az elbeszélőnek az NDK-ban töltött fél éve épp a kelet-német állam végnapjaira esett. A történet szerint szobatársa kérésére átcsempészett Nyugat-Berlinbe egy levelet. Húsz évvel később látja viszont egykori szobatársát, akitől megtudja, hogy az megtalálta a levelet a titkosrendőrségtől kikért anyagához mellékelve. Az elbeszélő ennek eredményeképpen a német számára egyértelműen az idegen, a megfigyelő, feljelentő ügynök gyanújába került, annak ellenére, hogy írott jelentések nem voltak fellelhetők az aktákban. Az elbeszélő találkozásuk után elbizonytalanodik, a gyors lezárás ebben a bizonytalanságba helyezi át az olvasókat is. Az a mozzanat a sietősen hiányos lezárás után mégis ott marad az olvasó gyanakvását felkeltve, hogy az elbeszélő megfigyelő épp itt, a szemünk előtt volt a leíró, megfigyelő, jelentéskészítő szerep alakítója, még ha látszólag minden gyanú felett álló módot talált is ehhez egy elbeszélésben.

Ezzel a gyanakvást használó kóddal, a hiányos közlés és a nyelv által elbeszélhetetlen gyanakvásoknak az intimitás szférájában – a történelem mintájára – jelentésgeneráló erejét a Kazán című rövid elbeszélés villantja fel teremtő erővel. A kötet elbeszélései a ma és a történet jelölőket az idő és a történelem fenoménja által keveri gyanúba, kezeli kétségekkel, és mutatja fel az olvasók előtt az elbeszélés és az elbeszélő közötti viszonyt is aláásó kapcsolatot. A kötet elbeszélései ott izzanak fel és válnak igazán intenzív olvasási élményt jelentő szövegekké, mint a Malacka című remek darabban, ahol a szerzői reflexió nem bukkan elő, még visszafogottan, finom és szemérmes rejtőzködéssel sem. A kötet legtöbb darabja az elbeszélés és a beszéd kapcsolatát analizálja, ha távolabb lépve vetünk rájuk tekintetet. Novellát, elbeszélést írni az egyik legnehezebb feladat. Kötetté összerendezni még nagyobb kihívás. Mindig lesznek olyanok, amelyek kitüremkednek a többi között. De az egész mindig több, mint a részek összege.