A gyufásdoboz mélyén
csupán egy szálat hagytam,
a nadrágodba tűrd be
az inget, s majd ha kattan
a kapu, rázd az űrbe
gyufád lángját, a szálat
tedd vissza a dobozba,
a lángot meg hagyd: szállhat,
menjen mennybe, pokolba,
csak vidd szenes gyufádat!

Aztán a mellékutca
végén ugorj a buszra,
kis kráterekre döccensz,
kürtők húznak magukba,
döccensz újra meg újra,
mintha az űrbe rázna,
liheg, szuszog ajtója,
elég belőled mára,
hogy menj mennybe, pokolba,
csak vigyázz a gyufádra!

Amikor majd az ajtót
már magad mögött hallod
kattanni lent a járdán,
homoríts, mintha lenne
szárnyad, állj lábujjhegyre,
csapdoss, verdess kezeddel,
pont úgy, a gyufa lángját
mintha az űrbe ráznád.

Fogd a dobozt marokra,
fatörzsek közt a lombba
kallózz, hol a sok fészek
mellett a vezetékek
nyújtóznak lombról lombra,
bújj át alattuk, s lassan
szállj, keringj magasabban,
bamba ablakok várnak,
ülj fel az egyik házra,
keresd meg, a gyufádnak
hol szálldogál a lángja.

Aztán ha látod végre,
fuss végig a tetőkön,
a vezetékek fészke
alattad csak úgy döngjön,
kopasz antenna-erdő
végén majd, mintha lenne
hátadon ejtőernyő,
ugorj a gyufalángra,
se mennybe, se pokolba,
ültesd a fészke-szálra,
s tedd vissza a dobozba.

Lent megint szállj a buszra,
kis kráterekre döccensz,
kürtők húznak magukba,
döccensz újra meg újra,
aztán a mellékutca
végén majd ha az ajtót
már magad mögött hallod
kattanni lent a járdán,
a dobozt add, éjjelre
a tűzhelyre teszem le.

S holnap is majd a mélyén
a szálat megtalálod,
hogy megint legyen lángod,
miért mennybe, pokolba,
legyen mit űrbe ráznod.