Az Adventet olvasd, baszkikám, Füst Milántól, hunyorított Lacika savószínű szemekkel, ha lehet, még nálam is másnaposabban. A szomszéd vármegye konzervgyárának kiállítását rendeztük a helyi kultúrház nagytermében; darabáru, befőttek, flakonok, nagy bajt nem csinálhatunk, a főnök ránk, dekorációs segéderőkre bízta a művelet végrehajtását.
Kettősünk kiegészült Dórával, akinek formás fenekére és hosszú combjára a dekorműhely valamennyi hím tagjának fájt a foga, de egyedül én kaptam meg, úgy értem, Lacikán kívül.
De akkor ezt még egyikőnk sem sejtette.
Nem nagyon bíztam barátom ízlésében és ennek megfelelően fenntartással fogadtam javaslatát. Lacika ugyanis ritkán pazarolta drága szabadidejét szépirodalomra; a társdalomtudományok lelkes híve volt ő, különösen a szociológia és a filozófia izgatta. Így aztán, mint afféle befolyásolható autodidaktával, kezdte éreztetni szellemi fölényét és olyan neveket suttogott sejtelmesen, a jól ismert hunyorítást bólogatásokkal nyomatékosítva, mint Hegel, Kant, Spinoza, Simmel, Gehlen és az aduász: Lukács György.
Hiányosságaimat pótolandó, no meg kisebbrendűségi komplexusom oldandó, elkezdtem beszerezni a megfelelő könyveket szép sorjában. Először is a tanácsköztársasági népbiztos több kilós műveit, A fiatal Hegel-t, Az ész trónfosztását és a többit, nem feledkezve meg Azadalékok az esztétikum sajátosságához című korszakos produktum két, méreteinél is fogva súlyos kötetéről. Majd jöttek a Filozófiai Írók Tára fekete keményborítású darabjai, Hegeltől A szellem fenomenológiája, a Természetfilozófia, Logika, az Esztétika, John Locke Levél avallási türelemről kétnyelvű (latin-magyar) kiadása, az empirizmus, az egzisztencializmus és egyéb izmusok nagy alakjainak dolgozatai, de nem is sorolom tovább.
A fizetésem felét a könyvesboltba hordtam, másik felét a kocsmába, persze Lacikával együtt.
Karola mindig eltette nekünk a friss kiadványokat, mit ahogy Gyuri is készítette már a szokásost, ha látta közeledő alakunkat az utcán.
Most azonban, hogy Füst Milánra terelődött a szó, s látva, hogy egyik flakon citromlevet issza a másik után, gyanakodni kezdtem. Már az gyanús volt, hogy nem gyógysörökkel kúrálja másnaposságát. Igaz, munkaidőben voltunk, de ez sosem volt akadály a dekorációs csapat egyik tagjánál sem. Hanem hogy honnan lett ennek a fiúnak egyszerre ennyi szabadideje, hogy még szépirodalomra is futja. Amiből nem tanulhat, nem fejlődhet a jellem, ugye, mert csak üres szépelgés az egész, szellemi maszturbánsoknak való szemrontó időpazarlás, szokta volt mondani.
Szóval nem értettem a dolgot, s magatartására, szavaira az előző este elfogyasztott alkoholmennyiség sem adott magyarázatot. Együtt ittunk ugyanis.
Beállított délután Dórával, hóna alatt Dóra barátnőjével valamint sok vodkával.
Nyomultak befelé a lakásba. Köszönés nélkül. Majd Lacika nekiállt valami rettenet kotyvasztásának. Aggódtam, el ne bassza nekem azt a vodkát, mert kezdte mindenféle fűszerekkel ízesíteni; került abba só, bors, csípős paprika, a végén már nem is figyeltem. De meg kell hagyni, volt hatása. Míg én a kisebb szobában viaskodtam Dóra barátnőjével, akinek még a nevét sem tudtam, ők meglehetősen hangosak voltak a szomszéd helyiségben. A barátnővel nem sokra mentem, mert menstruált, és hiába próbáltam rávenni némi fellatív tevékenységre, nem volt hajlandó.

Amikor az üvegcsörömpölésre átmentem, Dóra éppen sírva térdelt a szőnyegen és a holmiját igyekezett összeszedni, hogy ő most hazamegy. Úgy is tett. Nem bántam mondjuk, most már csak Lacikát kellett volna kituszkolnom a lakásból, hogy menjen utána. Fejbebasztam a kurvát, lihegte, fejbebasztam, lóbálta meg a kezében lévő üres vodkásüveget. Megpróbált rám nézni, de elbámult valahová a fülem mellett réveteg tekintettel. Ismertem már ezt a nézését, tudtam jól, kész van, holnap nem fog emlékezni semmire.
A földön szerteszét törött poharak cserepei hevertek, s míg megpróbáltam előbb a szobából, majd a lakásból is Dóra nyomába ereszteni a gallérjánál fogva, vércseppek jelezték dulakodásunk nyomát egészen a lépcsőházig.
Később sivító fejhangjára lettem figyelmes, meg egy dörmögő basszusra, kimentem hát megnézni, mi történt. Lacika a lépcső tetején állt, s felháborodva mutatott a pincéből épp feljövőben lévő házfelügyelőre: te voltál, te geci! Majd rám nézett, ezúttal sikerrel, és közölte, hogy megpofozta ez a szadista szemét állat.
Visszatuszkoltam a lakásba. Hogy mikor és hogyan távozott, már nem emlékszem, csak arra, hogy Dóra barátnőjét hajnaltájt utána küldtem. Törött poharak, kiürült üvegek és egy összevérzett heverő maradtak utánuk.
Most itt ücsörgünk a helyi kultúrház nagytermében egy halom konzerv és üdítő, meg befőtt között, és délutánra készen kellene lennünk a kiállítással, reggel megnyitó.
Ehelyett jön nekem Füst Milánnal meg az Adventtel. És dézsmálja a kiállítási tárgyakat.
Dórát faggatom, mi is történt tulajdonképpen, mert bárhogy vizsgálgatom, nem látok a fején semmiféle külsérelmi nyomot.
Hogy mi volt tegnap akkor, na.
Megtudom, hogy Lacika egy idő után kedvenc szórakozásának hódolt, az üveghajigálásnak. Hallottam ugyan koppanásokat, puffanásokat a szomszéd szobából előző este, de nem érdekelt különösebben. Most kiderült, Lacika az ablakot célozta meg több ízben is az ágyon fektében, de minduntalan az ablakkeretet, vagy a kilincset találta el, nem sikerült betörnie a nyílászárót. Egy alkalommal pedig a tévé oldalát kapta telibe, még jó, hogy nem a képernyőt. Láttam már máskor is, amint rájön a dobálhatnék, házibulikban, a megfelelő alkoholtartalom elérését követően többnyire ez volt az est fénypontja, de soha nem sikerült egy ablakot sem betörnie; hogyan csinálta, felfoghatatlan.
Sokáig keresgéltem az Adventet a könyvesboltokban, de nem jutottam hozzá. Végül Lacika felajánlotta, szívesen kölcsönadja saját példányát. Nagy szó volt ez, mert féltett kincsei voltak a könyvek, folyóiratok. A Kritika évfolyamait például a kisváros egyetlen könyvkötőjével minden évben beköttette.
Így aztán egy napsütéses tavaszi délelőttön kikerékpároztam hozzá a félkész, nagypolgári házhoz, ahová kopogtatás nélküli bejárásom volt. Igaz, csengő nem akadt még akkoriban, de viharos sorsom fordulóin laktam többször is ott, szinte hazamentem már.
De most rosszkor érkeztem: ott térdeltek a szertedúlt ágyon. Már épp sarkon fordultam volna, ám Lacika felrikoltott, gyere, baszki, szállj be harmadiknak. Átmentem a másik szobába, ahol a hangversenyzongora állt, megkeresni az Adventet.
Könyvtárszoba, zongora, festmények, ezek voltak a félig kész házban, de fürdőszoba nem, és vizet is az utca végén lévő artézi kútról kellett hozni. Hoztam hát nekik két kannával, majd gyorsan elhúztam. Lacika még utánam kiáltott, hogy gyere na, épp jó magasságban van,belőlem azonban hiányzott az az alkoholmennyiség, ami kettejükben ezen a szép tavaszi délelőttön már kotyogott. Lehet, hogy Dóra ötlete volt az egész, gondoltam később, amikor úgy alakultak a dolgok, hogy Lacika kiküldetésben volt, és Dóra mindenáron szerette volna meghallgatni frissen beszerzett Pink Floyd lemezem.
Szabad-e az embernek megdugnia a legjobb barátja nőjét? Ez a kérdés valahogy nem merült fel bennem, nem voltak még erkölcsi skrupulusaim.
Nem sokkal később Dóra mindent bevallott Lacikának, aki erre elvette feleségül, de velem attól a perctől kezdve nem állt szóba. Sok év telt el azóta. Közben gyermekük született, Lacika szépen felfuttatta vállalkozását, ki sem látszott a munkából, külföldi rendszámú kocsik sorakoztak az időközben befejezett nagypolgári ház előtt, hogy átvegyék a megrendelt szitanyomott pólókat.
Már sokadik városban éltem az életemet, annyit költöztem és annyi munkahelyem volt, hogy emiatt kellett kicserélni a személyimet; akkoriban még számon tartották az ilyesmit. Aztán amikor megszületett a fiam, sorra hívtam a haverokat, persze, Lacikát is. Dóra vette fel a telefont, átadta barátomnak a kagylót – nem volt még mobilunk – aki ridegen gratulált a hírre, majd letette. Azonnal tárcsáztam újra, ki akarván engesztelni több évtized után. Már megvoltak ugyanis a magam skrupulusai, miután egyszer rosszkor tévedtem ki az aktuális szerelmemhez a kórházi ügyeletbe. De nem akart velem szóba állni soha többé az én egykori legjobb barátom. És ez így maradt hamarosan bekövetkezett haláláig.

A számtalan költözés során rengeteg könyvem odalett. Egyszer megkíséreltem összeírni a veszteségeimet, de még hetekkel később is jutottak eszembe újabb szerzők és címek, végül feladtam. A lista sincs már meg. Annyi bizonyos, hogy csaknem valamennyi filozófiai mű elveszett. Talán azért nem hagytak mély nyomot bennem, mert egyiket sem olvastam el, csupán belelapoztam némelyikbe. Azt hiszem, egyedül a Nikomakhoszi etika hozott izgalomba valamelyest, amikor megoldatlan erkölcsi kérdéseimre kerestem válaszokat, persze, hiába.
De az Advent itt van a polcomon. Ideje elolvasnom, ennyi év után.
Ha már egyszer Lacikának megígértem.