Csabai Szindbád figurájával jelentős és sikeres kísérletet tesz arra, hogy az olvasó által közvetlenül már jellemzően meg nem élt, de még viszonylag közeli múlt megidézésével, megérteni akarásával láthatóvá tegye a nyomozás allegorikus eszközének segítségével a huszadik század megannyi traumájának némelyikét.

Kritika Csabai László Szindbád Szibériában (Magvető, 2013) című regényéről A Vörös Postakocsi szerkesztőitől és munkatársaitól, főszöveggel (Bódi Katalin) és kommentekkel (Onder Csaba, Drótos Richárd, Kulin Borbála)

Míg a nyárligeti nyomozó történeteinek első kötetét olvasva határozottan jelen volt az olvasás folyamataiban a regény és a novellagyűjtemény kettősségének a feszültsége, addig a második kötet már egyértelműen regény, beteljesítve a Szindbád, a detektív (Magvető, 2010) utolsó fejezetében elültetett paradox várakozást. Bár a második kötetben is jelen van a rövidebb epizódok egymást követő, akár vég nélkül bővíthető sora, a címben is jelzett történelmi-földrajzi kontextusban teljesen egyértelmű Szindbád személyes sorsának hangsúlyossága az elbeszélésben. A nyomozó fordulatos életeseményei ráadásul összekapcsolódnak az egész köteten végigvonuló „nagy” nyomozással, ami együttesen nagyszabású ívet ad a regénynek. Az olvasó vágya természetesen egyfajta sürgető izgalom: megtudni, felfedezni, követni Szindbád sorsát, akit Nyárliget háború sújtotta belvárosában, saját lakásában látunk utoljára. Ahogyan 1944 őszén haldokló másodunokaöccsét dédelgeti, hirtelen végtelenné mélyül az üresség: „Dénes feje az ölében. Haját simogatja, és vár. Néha nem marad más. Várni. A világ végére. Mert ebben a világban az egyetlen jó, hogy véget fog érni.” (377. o.) Ezért paradox tehát a várakozás, hiszen az olvasó abban a pillanatban hagyja magára a detektívet, amikor málenkij robotra hurcolják. A Szindbád Szibériában című második kötet (aminek egyik kiválósága, hogy önmagában, az előzmények ismerete nélkül is olvasható és érthető) így eleve nem ígérkezik könnyed olvasmánynak. Hiszen míg korábban a kisváros erős atmoszférája, lakóinak sokszor szomorú, de mégis közeli és ráadásul helyenként megmosolyogtató, szerethető története, Szindbád bagdadi életeseményei az összetettségük mellett hangsúlyossá tették a sokféleség örömét, a titokfejtés izgalmát, addig a második világháború utáni Szovjetunió a szibériai munkatáborral, a szegénység, a hideg, az éhezés és a félelem mindennapos, megváltás nélküli passiójával mintha valóban a világ vége utáni állapotot tenné jelenvalóvá. (Ebből a nem éppen vidám történelmi helyzetből billent ki időről időre Csabai fanyar humora, ami ebben a kötetben is búvópatakként van jelen: „Hát ilyen a vég – gondolja Szindbád. Gyermekkorában, miután rádöbbent, hogy az ő sorsa is az elmúlás, megszállottan faggatta a halálból visszajötteket. Schiffer nagymama szomszédasszonyára rádőlt egy rakomány krumpli a nyárligeti zöldségpiacon. Nem volt pulzusa, mikor kihúzták. Bekerült a hullaházba. Ott magához tért. Az esetet lehozta a Szabadsajtó, és a riporternek is azt mondta, amit Szindbádnak: Nem volt rossz, krumplit pucoltam az angyaloknak.” 35. o.)

Nyárliget a város történelmi múltjával, nyilvános és titkos kapcsolatrendszerével, a betelepülő és az őslakos családok saját hagyományaival otthonos és belakható hely nemcsak a nyugatos szépprózából ismert városi tereknek (mint például Zsarátnok vagy Sárszeg) köszönhetően, hanem a krimi műfajával való folyamatos játék miatt is, amelyben a modern város a titok és a bűn allegóriájaként jelenik meg. Szindbád kalandjainak második kötete azonban Szibériába vezeti az olvasót, ami azért figyelemreméltó (megrázó? ijesztő?) döntés, mert a magyarországi kommunikatív emlékezetben még jelen van az 1940-es évek vége és a második világháború utáni új világrend kialakulásának számos, alig elbeszélhető jelensége (éhezés, kényszermunka, megerőszakolt nők és gyereklányok, deportálások, hiányzó családfők és fiúgyermekek). A detektív mint olyan a krimi műfajában eleve a különleges perspektívát biztosítja, ahonnan a világ működése transzparenssé vagy legalábbis másként interpretálhatóvá válik – amihez jelen esetben hozzáadódik Szibéria ismerős idegensége úgy, hogy most egy magyar politikai fogoly szemszögéből konstruálódik meg a tér. Csabai László regénynyelve bravúros ebben a radikális helyszínváltásban is: a dokumentatív jelleg történelmi, néprajzi, nyelvészeti, kulturális stb. vonatkozásban sajátosan ötvöződik a detektív tudatfolyamatainak közvetítésével. Ez a kettősség helyenként átcsúszik ugyan a vontatottságba, a narráció túlzott lelassulásába, azonban összességében legalább ugyanarra képes, mint a nyárligeti helyszínteremtés esetében: a valós helyszín minuciózus leírása észrevétlenül csúszik át a Foucault által definiált heterotópia racionálisan sokszor nehezen értelmezhető fogalmába, azt ugyanis a társadalmi szabályok, a történelmi hagyományok és a kulturális szokások sajátosan rétegzetté és titokzatossá formálják. Szibéria könnyen értelmezhető úgy, mint hermeneutikai feladat a sajáttal és az idegennel való számvetés tárgyában, ugyanakkor azzal, hogy Szindbád otthonától végeredményben racionálisan értelmezhetetlen távolságra van, a tér és az idő természetével is szembesülhet az olvasó. A részletező leírások, amelyek a detektív megfigyelői pozíciójából, a nyomozói munka egymásra épülő szakaszaiból bomlanak ki (s amelynek a legteljesebben végigvezetett folyamata az első, a lágernyik című fejezetben található) a többi ember, a természeti és az épített-technikai környezet vonatkozásában, folytonosan keverednek Szindbád reflexióival, visszaemlékezéseivel és az álmaiban megjelenő vágyképekkel, így a valós tájból valamiféle mágikus realista közeget hoznak létre, amely független az ember akaratától és alakító tevékenységétől: „A nap fantasztikusan süt. Szindbád a lágerben megfigyelte, minden délre eső ablaknak van egy kegyelmi pillanata, mikor a sugarak olyan szögben tűznek rá, hogy egy kis ablaküveg képes barakknyi teret megvilágítani, fölmelegíteni. És most ilyen pillanat van. Behunyt szemmel arcát a Kongora felé fordítja, tenyerét az üvegre simítja és várja, hogy feltöltse a vibrálás. A kék eget és a narancssárga napot inverz színekben látja: lobogó sárga tengerben egy kék, egyre szabályosabb körformát öltő pamacs. Aztán elfordítja a fejét és kinyitja a szemét, de a konyha fehér jurtanemezzel bevont falán is látja a kék napkorongot. Igaz, lát egy másikat is. Egy sárgát. A két korong játszik egymással: egybeolvadnak, különválnak. Aztán a sárga ugrálni kezd. A detektív megfordul. Szonya az, réztányérral kezében ő varázsolja a falra a másik napot.” (376. o.)

Éppen ez a keveredés a valószerű és a nem valószerű, a fiktív és a valós között teszi lehetővé a szinte mesés elemek működőképességét, amelyek közül az első Szindbád szabadulása a lágerből: egy politikai fogoly tehát a Szovjetunióban a tudásának köszönhetően fogsága előtti polgári élete foglalkozását folytathatja. Fokozatosan visszabomlik azonban ez a mesei sorsfordulat a regény folyamatában: a Szonyával szövődő, éppen a testi szenvedéllyel együtt megrendítően tiszta szerelem sajátos kiteljesedést jelent Szindbád számára, ami azért szenvedéssel teli, mert a lány múltja egy sajátosan vétlen bűnösséggel lehetetlenné teszi kapcsolatuk folytatását. Szonya története, Szindbádéhoz hasonlóan lezáratlan és a boldogság-boldogtalanság antitetikus fogalompárjával értelmezhetetlen marad. A regény befejezése ugyanis legfőképpen az olvasó kizökkentését és elbizonytalanítását szolgálja, ami – az olvasói várakozás elnyújtásával – szerencsésen mentesíti az elbeszélést a giccstől, bár ez nagyban köszönhető a narrátori diskurzus Csabaira jellemző kvázi érzelemmentességének, leíró, filmszerű látványt közvetítő látszólagos transzparenciájának is. Ugyanakkor éppen ennek a filmes látásmódnak az eredményeként léphet közel az olvasó a történethez: a sokszor jelen idejű narráció, a lendületes, kevesek által ilyen mesteri módon művelt párbeszédezés, illetve a helyenként zavaró, színpadi utasításokra emlékeztető közbeszúrások végeredményben a mozihoz vagy a színházhoz hasonlóan testileg is jelenlévővé teszik az olvasót, ami a befogadás élményét mélyen bevési az emlékezésbe.

Nem feltétlenül hálás írói feladat folytatást írni, folytatást ígérni, bár a krimi műfaja ezt eleve feltételezi, azzal együtt, hogy jelen van a pikareszk hagyományaiból ismert, végtelenségig bővíthető kalandok nagy valószínűséggel unalmassá váló sorozata. A krimi hihetetlenül gyorsan változó regényforma, ami a történő világhoz alkalmazkodik, illetve a különböző médiumokban (pl. filmsorozatként, mozi- vagy tévéfilmként, könyv- vagy könyvsorozatként, régebben folyóiratokban való folytatásos regényként) történő megjelenése révén is a technikai-társadalmi aktualitásokhoz rendelődik. Éppen ezért nagyon sérülékeny a figurája, hiszen könnyen felkínálkozik a jelentésvesztésnek az idő múlásával. Csabai Szindbád figurájával azonban jelentős és sikeres kísérletet tesz arra, hogy az olvasó által közvetlenül már jellemzően meg nem élt, de még viszonylag közeli múlt megidézésével, megérteni akarásával láthatóvá tegye a nyomozás allegorikus eszközének segítségével a huszadik század megannyi traumájának némelyikét. A befejezés utolsó mondatában a folytatásra tett ígéret éppen ezért nemcsak izgalmat keltő, hanem nyugtalanító: „A nő kinyitja a menetrendet, ügyesen pörgeti a lapokat, megáll, még egyet lapoz, és akkor felel.” (589. o.)

Bódi Katalin

A szerkesztőtársak, Onder Csaba, Drótos Richárd és  Kulin Borbála kommentjeit lásd lentebb.