A legszebb halott

Van egy pont, amikor az ember kibillen
büszkéből, és elhagyja magát. Attól kezdve
csak elveszett kulcsaira gondol, arra a sok
préselt lemezdarabra, ami kerékpárokat hivatott
megvédeni az illetéktelen felhasználóktól.
A sok illetlen fakjúra gondol, amivel megint
szembeköpködték a filmipar mindennapjai.
A huszonnyolc éves lányra, aki dollármillióival
magasra tette a lécet, ahogy remeg a fejed felett,
mikor átsétálsz alatta. A huszonnyolc éves  fiúra,
aki remegő hangon olvas, fel, miközben már  rég
a fejed felett sétál. Illó szagokra gondolsz,
a kairói tetőteraszra, magasan a város felett,
macskák vizeletnyomain újraíródó éber álmaidra.
A legszebb halottra gondolsz, fiam, fiam,
Bálind vitéz, fejed-e fáj, vagy szíved fáj,  sem
fejem fáj, sem szívem fáj, meghalok szép Ilonáér,
Ilonának szépségiér, sárga bodor gyöngyhajáér.
A levegőbe illanó szépségnyomokra gondolsz,
maradék nélkül elpárolgó léleknyomokra,
hogy mindez csak melléktermék, vagonnyi
sziromra van szükség egyetlen egy csepphez.
S ha mégis lecsöppen, és magát elhagyni készül,
egy ponton az ember elengedi a büszkét,
és rábízza magát sárga bodor szagokra.

 

Utóirat egy búcsúlevélhez
                        Hanni és Reményik Sándor nyomán

Leszek sehol – és mindenütt leszek,
És ottmaradok nyomként bennetek,

Amit kitölthet esővíz, patak,
Amiben megcsillannak a halak,

Amiből szél támad, s titkos útra hív:
Szökj el velem, te is légy oly merész,

Amiben csend lakik, mint kút mélye lenn,
Mert hidd el, mélyben is ott a végtelen,

A sötét titok átfényesedik,
Csak bírd ki velem ma is hajnalig.