Romániában van egy meglehetősen elterjedt szokás: március havában a gyerekek és a nők ún. „mărţişort” kapnak ajándékba szeretteiktől, mely egy ruhára tűzhető, különféle anyagokból készített apró, növényi, állati vagy képzeletbeli figura, jellegzetessége a ráfűzött fehér és piros cérnaszálból sodort pántlika. Cristi Ardelean román kritikus ehhez a pántlikához hasonlítja a regény szerkezetét: ahogy a fehér és vérpiros cérnaszál, úgy fonódik egybe a két főszereplő, Doru és Jeruzsálem története, s erre az összefonódásra egy szenvedélyes és melankolikus világ fűződik. Doru, a középkorú, a társadalom perifériáján élő férfi munkanélküliként, vagy alulfizetett, értelmetlen munkákat végző munkásként tengeti életét Bukarestben, a Forradalom utáni időkben, melyet az Egyetem téri tüntetések, a posztkommunista, pénzéhes, korrupt hatalmat támogató bányászmozgalmak és a vadkapitalizmus mohó akciói tesznek zavarossá. Jeruzsálem egy hegyi faluban szinte vadként fölnövő gyermek, akit sokadmagával román emigránsok csempésznek Nyugatra, kihasználva a Vasfüggöny leomlása utáni geopolitikai helyzetet. Frankfurtba és Párizsba „hurcolják” őket, hogy ott öreg pedofilok szeretőivé váljanak. A kisfiú különös nevét alkoholista apjától kapta, aki a zsoltárok végidőket idéző sorait mormolva bizarr, ám a regény lapjain egyre inkább beteljesülő próféciákat mond az utolsó idők kegyetlen napjairól. A regény érdekessége, hogy minél inkább naturalizmusba csap át eredendő realista stílusa, annál mélyebb transzcendentális, apokaliptikus dimenziókat nyer: a fel-felvillanó bibliai tónus és a kicsapongások minden képzeletet felülmúló, perverz naturalizmusa az elkerülhetetlen isteni büntetés küszöbén álló világot mutatják be. „Soha a történelem során nem idézett elő az ember több halált és szenvedést a felebarátja számára, mint ebben a százévnyi időszakban: két világháború, holokauszt, Gulag, hidegháború, terrorizmus, globalizáció, az egyén kontroll alatt tartása és ultra hatékony eszközökkel történő manipulálása. Mindezek voltaképp antikrisztusi eszközök. Úgy tűnik, valóban az Apokalipszis idejét éljük.” – mondta az író, Radu Aldulescu a magyar olvasóknak szánt interjújában. (Nagyvilág, 2012/12.)

(A hamarosan magyarul is megjelenő könyv fülszövege)

2

Tizenegy óra után már mintegy ezer ember gyűlt össze a Téren. Doru a kút mellett álló csoportok egyikéhez csatlakozott, akik között, ha emlékezete nem csalt, valamikor ott volt Florin is, az a fiatalka nyomdász, akit nap mint nap ott látott a Zóna körül, és akinek köszönhetően a következő év elején munkát kapott a rotációs gép mellett az Universul Nyomdában… Még volt ott egy huszonéves, korán megőszült alak, egy jellegzetes tikkel megáldva, ami miatt öt másodpercenként hunyorgott, egy közismert szabadúszó riporter volt, több NMF-ellenes cikk társszerzője, és Caius-nak hívták… És még egy Codoşan nevezetű, aki ötven éves múlt, harcos kinézetű és tartású, bikanyakú, szögletes, cserzett arccal, a közbeszólásaiból könnyen rájöhettél, minek is forgolódott köztük – egy titkosszolgálathoz megtért volt szekus lehetett, besúgó, és szükség esetén provokátor. És volt még egy lány is, hegesztőnő a foglalkozását tekintve, akit már régebbről ismert: egy időben ugyanabban a gyárban dolgozott, mint Magdalena. Nem sikerült megkérdeznie tőle, hogy most is ott dolgozik-e még? Akárhogy is vesszük, semmi jelentőséggel nem bírt, hogy hol dolgozott, vagy hogy egyáltalán dolgozott-e valahol a Téren kívül, miután a legfontosabb, ami őt érintette, az a tény volt, hogy a december huszonegyedikéről huszonkettedikére virradó éjszakán lábon lőtték. Bizonyos értelemben közéleti személyiség volt. Az egész Tér ismerte Corneliát, akit Rebecának is becéztek. Mint a Forradalom hősének, igazolványa és oklevele is volt, és komolyan vette a Kommunizmustól Szabad Zónában betöltött szervezői és mozgósítói szerepét.

Volt még egy nő a csoportban Rebecán kívül. Harminc körüli lehetett; eddig észre sem vette gótikus, sejtelmes arcélét, amit gesztenyebarna, ám az áprilisi reggel nyers fényében vörösen is csillogó fürtök szegélyeztek. Túlságosan lefoglalták a Téren látott megmozdulások, a három hét múlva esedékes választások lehetséges kimenetele, a régi témákban folytatott vég nélküli viták, melyeket nap mint nap újra elővettek: a kommunizmus, az NMF politikája, az ellopott Forradalom, a szabadság és a demokrácia helyzete Romániában, illetve azok ellenségei… Ott pillantotta meg először? Lehetséges, hogy futólag már korábban is látta a tömegben, de az első pillanatban nem emlékezett rá. Túl sok az alkalmi ismeretség a Téren, a rengeteg, egymással keveredő név és arc savként folyt szét az emlékezetében…

Ahogy máskor is, úgy most is egymás szavába vágva tettek megjegyzéseket, mérlegeltek, elemeztek, heveskedtek… Valahogy őt is felzaklatta annak a nőnek a magabiztossága – Viviana Botez, ahogy majd később megtudta –, akinek semmiféle kétsége nem volt a választások tekintetében. Florin épp azzal az elkoptatott, a sajtóban és az Egyetem erkélyén folytatott vitákban rongyosra nyűtt szólammal hozakodott elő – mintha valami hallatlan újságot közölne –, eh, hogy több mint negyven év után ezek lesznek az első szabad választások, mire a nő, olyannyira szabadok, hogy ugyanazok fogják megnyerni, akik az utóbbi negyvenöt évben is megnyerték. Az emberek inkább szkeptikusan, mintsem nyugtalankodva mérték végig. Nyilván hihetetlennek tűnt, még Codoşan számára is, aki miközben egyik lábáról a másikra állt, úgy vigyorgott, mint egy fakutya.

– Kisasszony, de hát miért lenne így? Nem tudhatjuk előre. Várjunk, és majd meglátjuk…

– Mit mondasz? – fordult hozzá Caius, a riporter, a szokottnál is sűrűbben pislogva. –Hogy megint csak a kommunisták fognak győzni? Akkor mi minek köpjük ki a tüdőnket itt a Téren?

Codoşan elcsodálkozott, igyekezett elrejteni az elégedettségét, és fölényesen derűs, ártatlan arckifejezést öltött magára.

– Miféle kommunisták? Honnan lennének kommunisták? A Forradalom mindegyikkel végzett, eljárt fölöttük az idő…

– Az újkommunisták – hangsúlyozta Rebeca ingerülten. – Az enemefes kommunisták, Iliescu, Roman, Bârlădeanu, Brucan… Ne játssza meg magát, uram, mintha nem tudná, milyen kommunistákról van szó. Ha a főnökei azt kérik magától, hogy hülyének tettesse magát, az még nem jogosítja fel arra, hogy bennünket is hülyének nézzen.

– No ha ezek kommunisták, akkor Ceauşescu mi volt? – erősködött a titkosszolgálati ügynök – Én azt mondom, hagyjuk, várjuk meg a választásokat…

Ez a ’hagyd csak, várjuk meg a választásokat’-féle dolog amolyan idegesítő szokás volt nála, egyúttal pedig stratégia is, mellyel érzékeltette, hogy a Téren zajló tüntetés, a fair play szabályait teljességgel nélkülöző módon, arra szolgált, hogy a választásokon a parasztpártiak és a liberálisok győzelmét segítse elő.

– Az ilyen dolgokat – indokolta Viviana a korábbi kijelentését – Romániában előre megtervezik, megfelelően elrendezik, jóval azelőtt, hogy végbemennének. A választások, igen, a választásokról beszélek, mindig olyan eredménnyel zárultak, ahogy ők akarták, a kommunisták… Így művelnek politikát Romániában.

– Romániában nem is igazán csinálnak politikát – vélekedett Caius.

– Látja, mennyire jól tudja Maga is! – kiáltott fel a nő. Elmagyarázta nekik, mint egy tanítónő, aki tanítványai éleselméjűségét dicséri: nem művelnek, mert a szó igazi értelmében a Forradalom előtt sem műveltek… Egy diktatúra magát a fogalmat is felfüggeszteni és megsemmisíteni igyekszik. A diktatúra, a központosított egypártrendszer olyan merev, árnyalatlan és a végletekig leegyszerűsített politikai játékszabályokat követel és szab meg, amelyeknek igazi célja az új ember megteremtése. Ez nem más, mint agymosás, egy fölöttébb könnyen irányítható mutáns populáció létrehozása, és csaknem sikerült is nekik…

– De látod, mégsem sikerült nekik – Doru szükségesnek érezte, hogy felhívja a figyelmét –, és a választásokkal sem fog. Kiengedték a gyeplőt a kezükből, már nem rendelkeznek olyan hatalommal, mint azelőtt…

Codoşan maga elé mormogva felháborodást színlelt:

– Mutánsok, na hallod, hogy költözzünk ide-oda, mint a sátoros cigányok… Isten őrizz! Még jó, hogy meghalt Ceauşescu, különben ki tudja, hová jutottunk volna.

– A mutáns mást jelent – mondta Rebeca. – Láttam egy filmben, videón. Amolyan rabszolga-robotok… Azt akarta ezzel mondani, hogy robotnépet csináltak volna belőlünk, hogy őket szolgáljuk…

Caius, a riporter, még sűrűbben verdeste a szempilláit, mintha megrémítette volna ennyi tudatlanság, és úgy vélte, mindenképp rosszul hangzanak annak a gótikus arcélű nőnek az előérzetei.

– Ne fogjuk föl olyan tragikusan a dolgot…

– Akárhogy is vennénk, tragédia ez a javából – zárta le a nő. – Emberek haltak meg, agyonlőtték őket azoknak a parancsára, akik meg fogják nyerni a választásokat…

– Igaz, nem úgy lett, ahogyan vártuk, de mégiscsak jogokat szereztünk magunknak. Ez a tüntetés, a szabad választások joga, a szabad sajtó…

Az említett pozitívumok azonban hidegen hagyták a nőt. Reszketett a haragtól, kesergett, mintha saját magát keményítette volna belülről, újra és újra azt kérdezve:

– Hogyan volt lehetséges?! Hogyan lehetséges?! Felfoghatatlan, hogy épp itt, az egyetlen helyen, ahol a kommunistaellenes forradalom vérontással járt, jelentek meg ezek a gyalázatosan szégyentelen alakok…

– Csakhogy ezúttal nem fog sikerülni nekik – biztosította róla Florin. – Meg fogod látni, hogy elveszítik a választásokat, bíróság elé kerülnek, és el fogják őket ítélni. Kár lenne, ha nem… de hát nem hiába akadályoztuk meg a forgalmat a város köldökében, észhez kell térítenünk a kiválasztottakat…

A nő azonban rendületlenül állította, hogy hiába, nincs mit tenni, a románok úgyis csak kommunizmust akarnak, akármennyi őrültséget is követnének el ők itt a Téren, akárhány vitát is folytatnának az erkélyeken az értelmiségi elit személyiségei… Mert így éltek, és ezt ismerik, ezzel etették őket nap mint nap, életük minden napján, éppen ezért a románok számára a kommunizmuson kívül más nem is létezik. A románoknak az enemefes kommunistákba vetett bizalma töretlen, mert azok mindig kéznél voltak. Még inkább bíznak bennük most, hogy megszabadították a népet Ceauşescutól… Az az imbecillis Ceauşescu, szabad kezet adtak neki, hogy csökkentse a fejadagot, kissé túlzásba vitte a tréfát, túlbecsülte a lehetőségeit, a tűrőképességet… Egyébként, ki tudja, meddig húzta volna még, ha enni adott volna nekik?

Doru röhögött a románok rovására, mert ettől szerencsétlen, hogy képes tűrni, az ördög vasából gyúrták a románt, mire Codoşan, hogy ne kezdj ki a románnal, mert minél jobban csépeled, annál erősebb és edzettebb lesz, és ezalatt a nő, mintha a lelke szakadna ki, egyre csak azt hajtogatta, hogy vér folyt, az egyetlen Forradalom volt a kommunista Keleten, és a kommunizmus nálunk volt a legkegyetlenebb Európában, talán még rosszabb volt, mint az oroszoknál, és lám, mégis kommunizmust akarnak most is, képtelenek a tisztánlátásra, hogy felfogják, mi történik velük… Milyen tudatlanok, milyen agyalágyultak, hihetetlen. A vértanúk, akiket Ceauşescu és Iliescu lövetett agyon, forognának a sírjukban, ha tudnák, miért és kikért áldozták fel magukat… Nézd csak meg, kikért, ezek állatok, barmok, akiket egyéb nem érdekel, és nem gyötör, mint hogy legyen mit a szájukba tömniük. Ők teremtették maguknak Ceauşescut… Az ő lelkükből való volt, és még sokáig húzták volna vele, ha a Szekuritáté nem árulja el, hogy egy hullámhosszon legyenek a világgal a kommunista Keleten zajló forradalmi változások idején, és hogy egyúttal átvegyék a helyét is… Hát, ezek a barmok és állatok, ők működtették a rendszert, és ugyancsak ők fogják talpra állítani Iliescu sajátságos demokráciáját is.

Caius dagályos hazafias szólamok pufogtatásába kezdett, még mindig azzal a szándékkal, hogy csitítsa a nő szenvedélyes kifakadását, bár látszott, hogy ő maga sem hiszi igazán, amit mond.

– A barmok, az állatok… Hihetetlen bátorságról tettek tanúságot, amikor lerázták magukról a diktatúra jármát, és egész Európa csodálattal tekintett rájuk. A románok, igen…

A nő megrázta gesztenyebarna fürtjeit, tagadólag, és újra szónokolni kezdett:

– Miféle románok? Kik taszították le Ceauşescut? Kik lőtték agyon? Ki más, ha nem ezek az alakok, akik átvették a helyét, és akik a választásokat is meg fogják nyerni. A kommunisták, a szekusok… Gyerekeket használtak ágyútölteléknek, hogy helyet csináljanak maguknak, és legitimmé tegyék kriminális aspirációikat, a szégyentelenek…

Ki nem tudta? A sajtó tele volt leleplezésekkel, melyekben világgá kürtölték az államcsínyt, a népi lázadás szítását, ezt az egész színjátékot, melyről azonban nem hihették és nem is akarták hinni, hogy a végsőkig érvényt szerez magának…

– Mondhatsz, amit akarsz – szólt Rebeca. – Nem az ő kezükben van az adu. Az már túl sok lenne.

– De, az ő kezükben van. Mindig úgy alakult a játszma, ahogy ők akarták. Olyan anyaggal dolgoztak, amely ezt lehetővé tette nekik. Egy képlékeny anyaggal, mely megadta magát nekik, igen, ez a nép… Egyébként nálunk is úgy lett volna, mint a lengyeleknél, a cseheknél vagy a magyaroknál. Ők sokkal közelebb állnak a Nyugathoz, mint mi…

– Ez van – vonta meg a vállát Caius. – Ők földrajzi fekvésüket tekintve is közelebb vannak a Nyugathoz. Mit vétettünk mi, hogy Isten idehelyezett bennünket Európa peremére, a Kelet Kapujába?

– Nekünk, itt a Téren, – mondta a nő – épp hogy nincs semmilyen bűnünk.

Codoşan nem szalasztotta el az alkalmat.

– Magától értetődik, hogy senki nem vétkes. Hagyd csak, várjuk meg a választásokat, és majd meglátjuk. Legyünk türelemmel…

– Nincs senki, aki bűn nélkül való volna – gondolkodott hangosan Doru.

A nő helyeslően bólintott, úgy tűnt, kész elfogadni, hogy ez kivétel nélkül valamennyi román kollektív bűne. Azonban képtelen volt megbékélni a gondolattal, hogy mi, a Téren gyülekezők is meg fogjuk sínyleni a következményeket. Mi is szenvedni fogunk a többi román miatt, mondta, viselni fogjuk a nemzeti tulajdonságok terhét: a tudatlanságét, a romlottságét, a gyávaságét… Hitvány szolganépség, jól mondta, aki mondta…

Ki az ördög mondhatta? Lehet, hogy olvasta valahol, mondta magában Doru, és a következő pillanatban már kedveszegettnek tűnt. Nem érdekelte, ki mondta, mit mondott, és az sem, amit a nő mondott. Elege lett ezekből az elcsépelt szólamokból és gondolatokból, melyek éjjel-nappal ott keringtek a Kommunizmustól Szabad Zónában. A szavaiból valószínűleg a nő is megérezte a hiábavalóság ízét, bár végül is nagy dolgot nem mondott. Az Egyetem erkélyén zajló vitát tapsviharral kísérő tömeg lelkes morajlásán át egyre fojtottabban hallotta a nőt. Mintha alvás közben, álmában hallotta volna, a románok, igen, hogyan volt lehetséges, lerázták magukról az igát, és egész Európa csodálattal tekintett rájuk, és lám, mégis utolsókká lesznek Európában. Ébredjetek románok, rajtatok múlik, ne hagyjátok, hogy rászedjenek benneteket… Nem ébredtek föl, akkor sem fognak fölébredni, ha érzik, hogy a tarkójukat nyaldossa az a láng, ami egy óriási csődör alakjában nyargalt át az égen, és azután sem, hogy megbizonyosodnak róla, hogy nem értük volt a Forradalom, hanem ellenük, és a vértanú hősök vére, és le a kommunizmussal, és mit féltek, Iliescu megbukik, és ó, újra, hogy ez nem igazságos, szabadság, szeretünk, és innen el nem megyünk, és hogyan volt lehetséges, újra és újra, siratva és szeretve azokat, akiket egy perccel korábban még elítélt, barmok, állatok, a nép, mennyit kell még szenvednie és eltűrnie… Térdre, románok, hulljatok térdre, hódoljatok és könyörögjetek, Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, legyen meg a Te akaratod.

Úgy esett, hogy több mint egy hónap múlva látta újra, amikor a románok helyzete az 1990. május 20-ai választások után már valamelyest letisztult. A sokaságban pillantotta meg, az éhségsztrájkolóknak a Nemzeti Színház előtti pázsiton fölállított sátrai közt, a nő egy összecsukható asztal előtt épp aláírásokat gyűjtött, körülötte mindenféle alak a kezükben szorongatott személyigazolványaikkal, aláírni akartak, hogy újra szavazhassanak, ezúttal a szabad televízióra, mely végre felnyitná a románok szemét, a huszonnegyedik órában felébreszti és a demokrácia útjára tereli majd őket, jóllehet a közelmúltban már választottak maguknak egy utat, jó hosszú időre szólót. Lám, a nő tudta, ki nyeri meg a választásokat, mégis minden látszat ellenére még reménykedett… Valami visszatartotta attól, hogy odamenjen hozzá, és beszédbe elegyedjen vele, hogy újra megvitassa vele a napirendre került régi témákat, talán nehezére esett volna beismernie, hogy elhamarkodottan és naivan ítélt, amikor azt remélte, hogy… Legközelebb csak a következő év telén botlott bele, közben pedig, a Tér és az elkövetkező események sodrásában, meg is feledkezett róla.

Azokban a leírt-skandált-énekelt-recitált szólamokban, az új történelem szavaiban, mely történelem egyébként képesnek mutatkozott bármiféle szemetet újrahasznosítani, érintetlenül megőrizve annak bűzhödt lényegét… Hitt bennük… Hihetetlen volt, Doruka, mégis kivel harcoltak azok, akik éjjel-nappal virrasztottak a szabadság védelmében? Kiért üvöltötték teli tüdőből a jelszavakat? Kiért énekelték, hogy inkább meghalunk, és inkább huligánok leszünk, és kiért lobogtatták a lyukas zászlókat?

A románok? A nép? A bányászok? Hihetetlen volt. Várható volt. A dolgozó nép, a behívott bányászok, hogy megvédjék ezt a sajátságos demokráciát… Eltakarítottak mindent, nyugalmat és rendet teremtettek ott, ahol ők, az Egyetem Téri vandálok, bunkók, drogosok, legionáriusok és árulók végigvonultak, felgyújtva a rendőrség autóbuszait, és feldúlva a jogállam és a szabad szavazaton alapuló demokrácia intézményeit… A történelmet ugyanazokkal a leírt-skandált-énekelt-recitált szavakkal csinálták, bányászok, demokrácia, nyugalom és rend és fegyelem, arcátlanság és bűntettek, halottak és sebesültek és elnyomottak, égre kiáltó igazságtalanság, a becsapott és megalázott dolgozó nép, akit a történelemnek épp az általa és érte, a hasa és mohósága mérete szerint termelt hulladékai közé forgatnak, így hát újra kezdődnek a tömeggyűlések és felvonulások, a tüntetések és ellentüntetések, a kövekkel, füsttel, könnygázzal és a nép gumibotozásával vívott utcai harcok, a skandálások, a szónoklatok a kamionok platóján rögzített tribünökről, a  sztrájkok, a szakszervezeti megmozdulások, a Parlament és a Kormány ellen intézett támadások, a Cotroceni-palota kuvikjának hattyúdala, a Palotához, a Palotához, taszítsuk le a választottat…

Ez szeptemberben történt. Épp visszatértek Ciopleni-ből, torkig volt a felesége rokonaival, a pálinkafőzéssel, a juhok és gyerekek után való loholással a kaptatókon. Megcsömörlött az ivászatoktól és a zagyva locsogásoktól ezekkel a korlátolt és felkapaszkodott parasztokkal, akiket a föld hangja arra hív, hogy aranyfogakkal, autókkal és villákkal kérkedjenek… Végre, ismét a harc kellős közepén, Doruka, földre-földre-földre. A cotroceni-i dombra egy tömött menetoszlopban mászott föl, mely úgy forrongott és sistergett, mint egy tűzfolyam. Ezúttal meg fog bukni a választott, hát, ha már a bányászok is ellene fordultak… Az egész nép ott volt a portája előtt, amit kövekkel és füttyökkel rohamoztak meg. Odaátról a katonák könnygázgránátokat dobtak a kerítésen át. A kapuk lőréseinél néhány álarcos alak tűnt föl, a csípőjükre támasztott géppuskákkal. Olyan volt, mint a filmekben. Nyomorultak! A végén még belénk lőnek! Ezek a nép közé lőnek! Doruka, lelőttek téged, lelőttek… Véres az inged, a nyomorultak, elvették az életedet! Szegény Doruka, hogy neked itt kell meghalnod, a kapujuk előtt, mint egy koldusnak… Még szerencse, hogy mégsem. Kacsákhoz való söréttel lőttek. Ott volt a bőre alatt, a mellkasán és a nyakán, és azután meglátta a földön is, mintha borsot szórtak volna szét a kocka alakú utcaköveken. Vadászni indultak, meglovagolva a falakat és a kapukat, hogy szórakozzanak, hogy elijesszék és feloszlassák a népet… Mit hittek, kiket sikerül megijeszteniük?

Pedig akkor a nép, ameddig győzte erővel, derekasan megállta a helyét. Ha a választott nem is bukott el, nem tették hiába. Elbukott ugyanis a miniszterelnök, Roman… Ki hitte volna, hogy Iliescu feláldozza az ő sajátos demokráciájába beavatott tanítványát, csak hogy mentse a bőrét? Ezek után nem csoda, hogy a volt miniszterelnök megtagadta azt, aki a kezébe adta a kormánypálcát, utána köpött, és megalapította a saját pártját. No lám, nem akart többé az lenni, aki volt. Senki, senki nem akart már az lenni, aki volt… Egy világ, amely nagy garral kikiáltotta a változást, és a legkülönfélébb módokon vergődött és fintorgott, hogy mássá váljon – előttük a nyugati demokrácia értékei, a svéd-japán jóléti és a francia szocializmusmodell, a kapitalizmus és a szociáldemokrácia, a liberalizmus és a parasztpárt, a nemzeti jobboldal és a szociáldemokrata baloldal, a nagy és erős Románia, az eljövendő Románia, egy új Románia más bőrbe bújva, ugyanaz a szemét és mocsok letisztult stilizációban: sztrájk, munkanélküliség, költségvetési szigor, villák, luxus limuzinok, jachtok, csődbe jutott bankok, külföldre menekített bankbetétek. Förtelmes virágzásukban a nép tetemén tapostak, kiharcolták a maguk állandóságát és biztonságát, melyről sosem gyanították volna, hogy a sírt és az örök halált fogja elhozni számukra. Földjük és sírjuk, nekik is, családjaiknak is. Teletömve magukat földdel, süketen és vakon tekintettek a népre, amelyet félrevezettek, és kigúnyoltak, és arra buzdítottak, hogy torzítsa el magát, és játssza az eszét, hogy mássá váljon, miközben valójában ugyanaz maradt, ami volt, vagy még rosszabb, egyre rosszabb sorsra jutott…

Mi változott? A történelem? A világ? A nép? Föld és sír. Pragmatizmusra átkeresztelt materializmus, rikító, csábító színekkel újrafestve, hatékonyság-vállalkozás-spekuláció, életre-halálra küzd, aki bír, a többi forduljon fel. Azokat, akik győzelemre születtek – ugyanaz a gonosztett és gazemberség jellemzi, csak más bőrbe bújtatva: a keresztényarcú kapitalista szocializmus, mely szüntelenül mosolyog, és majd kicsattan az egészségtől, letérdel és hódol a pénz Istene előtt, és kikiáltotta a politikai és gazdasági hatalom dogmáját, az erőszak intézményeit, hogy a meggyalázó erő demagógiája szétáradjon, lefelé folyva, míg földre nem teríti a népet, beledöngetve a föld-sírba, elvéve tőle az élet ízét, az isteni szeretet kenyerét, a buzgalmat Házadért…  Az ország az ő esküik miatt jajveszékel. A pusztaság legelői szikkadtak. Minden igyekezetükkel csak a gonoszságra törekednek, és minden erejük a hamisságuk. Ezért síkos talajjá lesz az útjuk, elcsúsznak rajta a sötétben és elesnek, nézzétek, férgeket adok nekik eledelül, és mérgezett vizet italul… Tudta Nojiţă, amit tudott, a szent könyvekből merített tanításokkal csillapítva ártó szenvedélyének kínját. Változás után sóvárgott ő is. Annyi, hogy nem tudta megállni ivás nélkül… Ezerszer próbálta már, de nem sikerült neki. Mindig legyőzte a Sátán, a Sátán erősebb volt nála…

Nem sok hiányzott hozzá, hogy Doruka is legyőzötté váljon, találomra átengedve magát bárki hatalmának, ily módon osztozva az enemefesek sorsában. A barmok, az állatok, akikért egyébként elfacsarodott a szíve… Hiába énekelted volna a fülükbe, hogy ébredjenek… Fogtok hallani háborúkról, és hallotok háborús híreket. Vigyázzatok, meg ne rémüljetek, mert ennek meg kell lennie, de ez még nem a vég. Mert nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad, éhínségek és földrengések lesznek mindenfelé. De mindez a vajúdás kínjainak kezdete. Akkor átadnak titeket kínvallatásra, megölnek benneteket, és gyűlöl titeket minden nép az én nevemért. Akkor sokan eltántorodnak, elárulják és meggyűlölik egymást. Sok hamis próféta támad, és sokakat megtévesztenek. Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, a szeretet sokakban meghidegül…

Nem hűlt ki benne a szeretet, a bizonyosságok ellenére sem, melyek a Téren zajló kommunistaellenes karnevál felé vezették. Sosem érezte magát képesnek arra, hogy vádolja őket, hiszen a nővérei és a bátyjai voltak, éppúgy, mint Magdalena és a rokonai. Egész életében velük érintkezett, a leheletük egymásba olvadt. Megkínzott húsuk a lelkére nehezedett. Erjedt, savanyú izzadságszaguk, mely a vérébe szüremlett, mintha buzdította és tanította volna… Minthogy letérj az útjukról, Doruka, bűnökkel terhelve meg a lelkedet, inkább tedd, amit tesznek, kövesd őket az útjukon, szükség esetén azzal áltatva magad, hogy nincs más kiút, hogy ennek mindenképp így kell lennie. Meg ne rémüljetek, ennek meg kell lennie… Voltak és vannak.

Munka után kell néznie neki is. Munkára fel, ti, ott, munkára fel! Mi dolgozunk! Nézd csak feltört, kérges tenyerünket, ti pedig itt álltok a Téren, hogy dollárért adjátok el magatokat a külföldieknek! Árulók! Drogosok! Agyalágyultak és rothadt belűek! Mennyit adott nektek Raţiu és Câmpeanu, hogy mindenféle szamárságot ordibáljatok? Ki fizet benneteket? Ki ad nektek enni? Eladtátok az országot, és most kirúgtok a hámból! Huoooo! Szégyen, gyalázat! Szégyelljétek magatokat!

Az igazság az, hogy eleget mulatott. Eleget tátotta a száját, és tombolt ebben a városban, amit feldúltak a szabadság és a demokrácia kimérái. Arról már nem is beszélve, hogy jó pár hónapja Magdalena pénzéből tengődött. Nem mintha lelkifurdalása lett volna, de végül már az unalom is utolérte.

Nem is akadt már különösebb látnivaló a beletörődő csömörön kívül, amiből sejthető volt, hogy az emberek megbékéltek a sajátságos demokráciával. A tömegtüntetések megritkultak és elkoptak, akár egy régi ruha, amit hamarosan szemétre vetnek, és állandóan csak ugyanazok az emberek gyűltek össze, mintha holmi műkedvelő társaságról lett volna szó, akiknek semmi jobb dolguk nem akadt, a többiek pedig már mind visszatértek a saját elfoglaltságaikhoz. Valamennyien úgy tettek, mintha csinálnának valamit, az elnökkel és a kormányzótagokkal egyetemben. Mind jártatta a száját és a kezét, mintha valóban fáradoznának valamin. Végül munkához láttak. A mulatság véget ért.

Radu Aldulescu: Jeruzsálem prófétái

(Radu Aldulescu: Proorocii Ierusalimului, Editura Cartea Românească, Bucureşti, 2009, Ediţia a III-a)

A fordítást lektorálta: Mispál Attila

Fordította: Kirilla Teréz