Brenner József vázlata alapján

 

Nem lettem volna képes lélegezni sem, ha nem bírom rá erőszakkal magam. Úgy feküdtem a sötétségben, mint egy letaglózott barom. Dermedten a halálfélelemtől. Nem is a haláltól féltem pedig, nem a semmitől, nem az elmúlástól.

Hajnalban ébredtem föl, három óra után, lehet, hogy pontban háromkor. Valami felébresztett, kiszakított a jótékony álomból, ami lehet, hogy nem is volt az. Lehet, hogy épp egy rémálomból ébredtem föl. Nem emlékszem.

A félelemre emlékszem. Hűvös csönd ült körülöttem, izzadságtól lucskosan bámultam bele a sötétségbe. Hallgatóztam, de nem hallottam semmit. Ez a némaság verte ki szememből az álmot. Az a kényszerképzetem támadt, hogy valami baj lehet. Biztosan valami baj történt, ha ekkora a csönd. Még jobban kivert a veríték, megbénultan feküdtem a takaró alatt. A szememet meresztgettem, és féltem, hogy meglátok valamit. És hogy az a valami rémisztő lesz és félelmetes. Hogy meglátok egy arcot magam fölött, és az visszabámul rám.

Kerestem valamit a sötétben. Valamit, ami egyszerűen gonosz, és attól féltem, hogy megtalálom. Féltem, hogy ez a kényszerképzet, amiről tudtam, hogy az, hirtelen valóságos alakot ölt. Vigyorgó démonokat, gnóm szörnyeket képzeltem a sarokba, az ajtó mögé, az ablak elé, bárhová, ahová a tekintet eshet. Vagy éppen oda, ahová nem. Hirtelen rémült kapkodásba kezdtem, egyszerre mindent meg akartam nézni, mert az jutott eszembe, hogy mindig éppen ott van valami, ahová nem nézek. Gyorsan a falon, a fejem fölött egy gyíktestű lényt képzeltem, fejjel lefelé karmait a vakolatba mélyesztve függ, hosszú farka a mennyezet felé tekerődzik, kétágú nyelvét kiölti sátáni pofájából és engem néz. Odapillantottam, másodpercekig meredten bámultam az üres falat, de nem volt ott.

Ez volt a legszörnyűbb. Hogy nem volt ott. A rémalakok csak a fejemben léteztek, ezt tudtam, és próbáltam kívül, a fejemen kívül keresni őket, hogy elkergessem agyamból a téveszméket, és hogy az iszonyatról, amely rám tört, magamnak is bebizonyítsam, hogy az oka valóságos, nem pedig az, amitől mindennél jobban féltem, amiről tudtam, hogy rettenetesebb minden gúnyosan röhögő démonnál: az elmebaj.

Ahogy ez a szó az agyamba villant, jeges félelem hulláma zúdult át rajtam, elborított a kétségbeesés, moccanni sem mertem.

Hirtelen erős vizelési inger tört rám, ez egy pillanatra kijózanított. Mégis képes leszek arra, hogy megmozdítsam a lábam. Képesnek kell lennem. Amint végiggondoltam mindezt, már éreztem is, hogy lendületbe jön a felsőtestem, könyökömre támaszkodva felülök az ágyban, bal lábam önkéntelenül megmoccan, majd a padlóra ereszkedik. Néhány pillanatig vártam, hogy mozdulatom halk neszének visszhangját is felszippantsa a homály. Végre megmozdult a kezem, megtaláltam a villanykapcsolót. Vakító fény lepte el a szobát, görcsösen összerándult szemhéjam alól könnycseppet facsart az éles fájdalom. Néhány pillanatig szoktattam szemem a fényhez, majd körülnéztem.

A megszokott bútorok a megszokott rendben. A fotelon és a székeken szétszórt ruhadarabok jól ismert halmaza. A falon régi repedések, ismerős pókhálók, az íróasztalon könyvkupacok és gyűrött papírzsebkendők, üres szemcseppes tégelyek, vizes- és kávéspoharak, irattartók, hamutartók, tolltartók és egy virágcserép.

Úgy éreztem, minden rendben, elmúlt a lidércnyomás. Besétáltam a fürdőszobába, és leroskadtam a kagylóra. Megkönnyebbülten léptem a mosdóhoz, és miközben szárazra töröltem a kezem, belenéztem a tükörbe. Karikás szemekkel, fáradtan néztem vissza magamra, és akkor észrevettem az ablakban leselkedő lényt. Olyan hirtelen fordultam hátra, hogy a nyakam belesajdult, de az ablak feketén tátongott, hiába léptem közelebb, hiába nyomtam homlokom a hűvös üveghez, a lénynek semmi nyoma.

Remegő lábakkal botorkáltam vissza az ágyhoz, elterültem az összegyűrt takarón, szívdobogásom egy kispárnával próbáltam csillapítani, és őrültségem teljes tudatában vártam az újabb jelenést. Órákig forgolódtam nyitott szemmel, kitágult pupillával fürkészve a sötétséget. Ziháló lélegzettel fordultam egyik vagy másik oldalamra, tapogattam a levegőt magam körül, míg a lidércnyomás lassan átalakult lomha, képek és hangok nélküli álommá, melyben továbbra is a rettegéssel viaskodtam.

A napsütötte reggel olyan megdöbbentő derűvel köszöntött rám, hogy minden, ami történt, tudatom mélyére zuhant, és én ámulva csodálkoztam az egészen. Álom volt, csak egy álom.