Bárányfelhők

Régi havak. Pocsolyák szegély alatt.
Délután majd egy sört,
de azt igazán. Barátom,
lassan nincs mit meséljek.
Valaki belép. Enikő az.
Nem kurva, csak szép.
Én vagyok a hallgatás,
Te meg a törése. Megtörése.
Nem is vagy meg. Nem is hallak. Nem is kell.
Lábaddal keresztezel,
folyásom gátja neved,
kitalált magányod leszek.

Leszek. Leszek ez a vers neked.
Hogy így képzeltelek. Te csak diktálj!
Szívemre csak egy “bazmeg”-ot, és alá dedikálj.
Gondolati fennsíkon. Szemem forgó-kereke,
körbe-körbe sétálsz benne. Ezek csak.
Ilyen szavak. Csak ezek mennek…

Egy

Nem nagyon szoktam, csak hogy megkérdezd majd
és mondom én, hogy igen, úgy kezdődött
Látta az Isten, hogy ez jó, fölsóhajt,
foltok nagy égi tüdején, felhő, köd
Köhög, szív széleit felköszörüli
Nézi, látja azt, amit elfelejtett
mint ki véletlen másét hazaviszi
múltat lop ő (mint nőt, ha elszeretnek)
Csecsemők, kik mindig ölben lehetnek
gazdáik e háromnegyed szonettnek
Istenek, ők azok,és még minden más is
Ó, hát már szóljon ez is inkább Rólad
mert Te élsz, él most bája minden szónak,
de a jelen most épp nem aktuális

 

Sem

Nem tudom mikor szabadulok ezektől,
már úgy érzem soha. Ez a valószínű. Elképzelni mindent,
ez nekem nem megy. Hiába, nem tudom átgondolni.
Hogy mit? Na ez az…
Egy jó ideje már csak nézelődöm,
semmiért, senkiért. Tárgyakat, fűszálat, minden ötödik
sörös-dobozt. Ülök és így nem bánt. Nem mozdul.
Homályos kellékek, beletörődött leletek,
kik a végét várják, mint én, ha van ilyen egyáltalán.
És nem sajnálnak. Nem tudom én mi lennék egyébként, ha lehetnék.
Régi öngyújtó, egy sorozat délután fél 2-kor, kitépett lap egy üres füzetből. Ráírni, hogy
honvágy.
Ilyesmire gondolok. Belül legalább nem lenne semmi,
kívülről akkor meg úgyis mindegy. Hallgatni szeretnék,
lenni viszonzatlanul. Nem félnék.
Nem érezném, hogy valami magához szorít. Szorít magához.