Tompa Andrea - Szarka Zoltán fotója

Tompa Andrea színikritikus, író, tanár. Kolozsváron született, ma Budapesten él. 2010-ben jelent meg első regénye, A hóhér háza, 2013-ban a második Fejtől s lábtól címmel, mindkettő a Kalligram Kiadónál. A kolozsvári egyetemen színházi tárgyakat tanít, adjunktus, valamint a Színház folyóirat főszerkesztő-helyettese. Második regényéről Borbély Szilárd kérdezte.

*

Borbély Szilárd: Párhuzamos történet, mintha ez volna a nagy kódja a könyvnek. Mi indokolta, mi döntötte el, hogy erre az alapszerkezetre épüljön fel a könyv?

Tompa Andrea: Nehezen jutottam el eddig a szerkezetig. Egyes szám harmadik személyben, kívülről nem tudtam elmondani, amit szeretnék Erdélyről 1910 és 30 között. Az egy nézőpont, egyetlen hős én-elbeszélése egyes szám első személyben is azt jelentette volna, hogy egyetlen igazság válik uralkodóvá. Úgy éreztem, egy igazság nincs, nem lehet, vagy én nem találom. Így lett két elbeszélő, bár eredetileg azt hittem, hogy többen „beszélnek”, de nem sikerült több embert belülről ábrázolni. Végül úgy éreztem, ők ketten képesek lesznek átfogni ezt a világot. Bár volt kritikus, aki ezt kevésnek találta.

B. Sz.: Az első könyvedhez képest ez úgymond „klasszikus regényszerkezet”, de a helyszín, Kolozsvár, összeköti őket. Ez a könyv is nagyon sokat tud arról a világról, amelyben mozog. Mi a fontosabb Neked: a hely általában vagy maga Kolozsvár, az elhagyott otthon újratemetése?

T. A.: Nekem ez a szerkezet nehezebbnek tűnt a megírás szempontjából. Nem hiszem, hogy tudnék klasszikus formát írni, nincs meg hozzá a fegyelmem és nem látok elég koherens világokat ehhez. A hely biztosan fontos – a hely, mint konkrét valóság. Sajnos nem tudok absztrakt helyeket, teljesen fikcionalizált vidéket írni, vagy lemondani a valóságról, és most nem sci-fi-re gondolok, de egy Sinistra körzet-re, Godot-ra vagy akár a Karamozovokra. A világ bármely más pontján mentális erőfeszítésekbe kapaszkodom, mentális térképekbe, de a szülővárosomban, Kolozsváron van valami könnyű, szinte álombeli természetessége annak, ahogy mozgok. Azonban azt a Kolozsvárt, amelyet megírtam, szinte bárki megírhatta volna: én sem tudtam róla semmit. Alig volt köze ahhoz a világhoz, amelyben nevelkedtem, és főleg nem a jelenhez. Magam számára felfedeztem, a könyv számára inkább megteremtettem. Ebben a könyvben az elhagyott otthon nem téma, de egyszer talán érdekes volna számomra is.

B. Sz.: Úgy éreztem a könyv olvasása közben, hogy a múlt megértése, a huszadik század elejének megértése a jelen megértésének az alapfeltétele. Jövőre lesz az első nagy háború kitörésének százéves évfordulója, amely nagyon mély törést jelent. A folyamatosság radikális megszakítása. Mit gondolsz arról a világról, vezet még hozzá nyelv?

T. A.: Nehéz nem ismételnem most azt a közhelyet, hogy a múlt csak a jelen fénytörésében érdekes. Legalábbis a művészetben. Ami a jelenbe nem sugárzik át, fájdalomként, dicsőségként vagy tapasztalatként, ami összeköthet egy közösséget, az érdektelen. Bár eredetileg két háborút akartam egy könyvben megírni, nem sikerült, és az első világháború körül le is mondtam róla – egy könyvben két világháború nem írható meg hasonló súllyal (vagy nekem nem sikerült; mindenesetre az irodalomban nemigen van rá példa). Az első világháború traumája nemcsak ebben a térségben és a magyarság számára jelentős, de az emberi test számára is, mert nemcsak a világ hull szét, de a testet is feldarabolja a háború. Hogy az a nyelv, amit a könyv kínál, elvezet-e addig a világig, vagy megközelíthető-e az olvasó számára, nem tudom. Nekem is vannak kétségeim efelől, és érvelhetek mellette, de főleg ellene – azaz magam is bizonytalan vagyok, hogy jól választottam-e nyelvet a világhoz. Viszont nem tudtam máshogy megközelíteni – egy mai nyelv hamisan szólt, és túl közelivé tette a traumát. A nyelvet én inkább arra használtam, hogy eltávolodjunk ettől a világtól. Talán ha a szereplők nem belülről szólalnak meg, hiszen ők mindent átélnek, átéreznek, akkor nincs szükség arra, hogy eltávolítsam őket az olvasótól.

B. Sz.: Ritka dolog ez a magyar irodalomban, hogy egy regényíró a bölcsésztudományokra jellemző kutatásokat végezzen, és beépítse a könyvébe. Te úgy teremtettél egy erős regénynyelvet, amelyen a hangok megszólalnak, hogy számos korabeli dokumentumot felhasználtál. Vannak is erre utalások. Elárulnál erről a munkamódszerről műhelytitkokat?

T. A.: Írás közben szerencsére nem gondolkodtam azon, hogy lehet-e ilyen regényt írni, amiből például dolgokat „meg lehet tudni”. A 19. században sokan dolgoztak így, Tolsztoj is, de csak a történelemmel kapcsolatban. Ha a történelem, annak eseményei, epizódjai kerülnek be egy regénybe a maga kutatási eredményeivel, az nem annyira meglepő, mintha az orvostörténet, a plasztikai sebészet, az állattenyésztés vagy csillagászat lenne a könyv tárgya. Sokat foglalkoztam dokumentarista színházzal, talán az is hatott rám, mert ez azt üzeni, ha már a valóságtól elszakadtunk, akkor majd a színház hoz valami tapasztalható valóságdarabot a néző elé. De mondhatnám azt is, hogy az ilyen író gyáva, nem bízik a fikció(já)ban és ezért „tudással” helyettesíti. Engem őszintén szólva nagyon izgatott és szórakoztatott ez az egész fürdőkultúra, orvostörténet, sebészet, az összes kutatás, amit végeztem. Semmit nem olvastam, ami „mai” konstrukció, mai szemmel írott Trianon-elemzés, orvostörténeti tanulmány. Meg is buknék az érettségin Trianonból, de első világháborúból biztosan. Nincs „úgy” koherens tudásom a világról, nincs történeti narratívám, mint egy történésznek, és semmiképp sem akartam okosabb lenni a hőseimnél. Az író számára a nemtudás is fontos, ezt tanultam ebből a könyvből. Ahogy ma sem nagyon értjük a világ eseményeit, tudományát, nem tudjuk, miért lett világgazdasági válság, vagy miféle háborúk folynak körülöttünk, vagy mire kap valaki orvosi Nobel-díjat, ők, a hősök sem nagyon értik – talán ezért is lehet velük azonosulni. Az a módszerem, hogy nem adok magamnak feladatokat, nem dolgozok fel semmit módszeresen, nem akarok egy témából teljesen tájékozott lenni és profi, mint egy tudós, és azonnal abbahagyom, ha unom. Egyetlen dologra hallgatok: az érdeklődésemre. Talán ezért vagyok szorgalmas, mert nagyon érdekel. Ha öt korabeli sebészeti tankönyvet olvastam hónapokig, és fürdőhirdetéseket nézegettem hetekig, azt az érdeklődésem az a megmagyarázhatatlan valami irányította, amit régen ihletnek hívtak: amikor az ember remeg a vágytól, hogy ezzel foglalkozzon és nem siet megmagyarázni magának, hogy miért és van-e értelme. Korabeli sajtót sokat forgattam, de hiába próbáltam jobban megérteni belőle az első világháborút vagy Trianont, csak ennyire sikerült. A sajtót sem olvastam módszeresen, szerettem az esetlegességet az egész munka során: ami szembejön. Általában keveset jegyzeteltem, és azt sem nyitottam ki írás közben, ezért sok mindent sokszor kellett elolvasnom. De amit elfelejtek, arra nincs szükség. Korabeli sajtót azért jó olvasni, mert éppen a világ kiismerhetetlenségét, zavarát mutatja (ráadásul ebben a korban kemény cenzúra is van, főleg 1919-től). Trianon körül azonban a levéltárakban Erdélyben alig találtam valami kapaszkodót – kórházi betegnyilvántartások, mindenféle ilyen anyag hiányzik, s ez bizonyos értelemben jó, az ember azt fantáziál, amit akar. De azt is mutatja: a nagy kataklizmákról nem maradnak fenn naplók, levelek, de még hivatalos dokumentumok sem, az emberek a túlélésért dolgoznak és nem a reflexióval vannak elfoglalva. De kinek kellettek az 1919-es kolozsvári betegnaplók? Mit rejthettek, amiért valaki elragadta? Vagy elpusztult egy pincében? Nem fogjuk megtudni. Az emberi érzések viszont kiismerhetőbbek: ha nem is tudom, hogy pontosan mi történik a világban, de tudom, hogy milyen hatással van rám, mit érzek – ezt viszont próbáltam komolyan venni és „belemenni”, à la Sztanyiszlavszkij.

B. Sz.: Ha már itt tartunk: nagyon érdekelne, hogy a balneológia, a város- és színháztörténet, az urbanisztika, a korabeli orvoslás, a tudományos optimizmus és a nemzeti illúziók retorikája között feltárul-e valamilyen híd szerinted?

T. A.: Ebben a kiismerhetetlen, eszmék és tudományos vívmányok által szabdalt világban mindez azonban valahogy mégis egy irányba mutat: nem csak a gazdagságot mutatja, a kultúra fontosságát, a polgárosodás jótéteményeit bárki számára, de azt is, hogy egy nyitott és toleráns világ volt születőben, amelynek alapvető ismérve, hogy a dolgok – például az egymást kizáró tudományos nézetek – is megférnek egymás mellett. Talán ettől volt élhető világ. Ez az igazi pluralizmus, amit valószínűleg azóta is hiányolhatunk. A 20-as évek végén az orvostudományokból már kiszorul a pluralizmus és egyedül az akadémiai orvoslás bizonyul üdvözítőnek és állami szinten támogatandónak (ahogy egyébként ma is). Valamelyes optimizmust érzékeltem ebben a század eleji világban: hit a tudományokban, művészetben, emberi fejlődésben, haladásban és persze nemzeti remények. Ennek a hitnek is véget vet az első világháború. Persze, ehhez az is kellett, hogy bizonyos kételyek mélyen el legyenek nyomva: mi van a kisebbségekkel, szegényekkel, nőkkel, nagy társadalmi problémákkal, mint az alkoholizmus. Hiszen a felemelkedés valóban mindenki számára lehetőség volt – ha elfogadta a játékszabályokat.

B. Sz.: Anyaországiként, aki a Partium szélén nőtt fel, úgy tűnik, hogy az Erdély-kutatásnak volnának még az európai identitás megalkotási programja felől is mély tanulságai. Erdély olyan régió, amely még ma is dinamikus mozgásban van. Az ott születő kérdések és válaszok távolabbra mutatnak, térben és időben is. Azt gyanítanám, hogy volna még itt téma, akár regénytéma is.

T. A.: Erre azt válaszolnám: ijesztően sok a téma. Legalábbis számomra ijesztő. Néha úgy érzem, bárhol ott leselkedik és meg akar szerezni magának. Kicsit veszélyes is talán egy írónak (és hamar megunható az olvasók számára), hogy Erdéllyel foglalkozik csupán, de nekem itt még van dolgom, úgy érzem. És szinte nagy kísértést érzek Erdély múltjához visszanyúlni, de a jelen is rettentően érdekel vagy az ’50-es évek. Kérdés, lesz-e bátorságom és nem fogom-e magam másolni, legalábbis módszertanilag. Hiszen most, ebben a könyvben rájöttem egy írási módszerre, és szerencsémre ez az olvasókat is érdekelte. (Ezen nem szűnök egyébként csodálkozni.) A most megtalált úton mehetnék tovább – de járt utakon menjek? Az érdeklődésem is csak ehhez a térséghez kötődik. Egy másik, talán objektívebb szempont: Erdély az 1919 után az irodalomban olyan képet mutat, amelyben nemigen lehetett egyenesen, nyíltan, minden számítgatás nélkül írni, és ez a közelmúltig tartott. Ez nem jelenti azt, hogy a most születő művek mind valami megrendítő újdonságot fognak jelenteni, de már nem szükségszerű alkalmazkodni sem cenzorokhoz, sem ideológiákhoz. Ám tudunk-e tényleg szabadulni? Lehet, hogy az olvasók gyorsan rám fognak unni, mint „Erdély-szakértőre”. De ezzel nem érdemes törődnöm, csak azokkal a könyvekkel, amelyeket meg kell írnom és éppen nekem, mert ezt a különbségtételt szeretném megtenni: „meg lehet” és „meg kell”. Egyelőre inkább azt sejtem, hogy az „erdélyi téma” – úgy látszik, én „témákat” írok, ami a magyar irodalomban nem túl üdvözítő – inkább kivonja az embert a nemzetközi irodalomforgalomból, mint bevonja, ugyanakkor valóban mégis igazad van, az európai identitás számára Erdély nagyon gazdag terület. Talán nincsenek elég jól megírva ezek az Erdély-könyvek…

B. Sz.: A regény két főszereplője a zsidó felvilágosodás és a korabeli nőmozgalom, illetve a magyar történelmi osztály nemzeti és paternális elveinek elbizonytalanodásaként, a kiútkeresés szimbolikus jelentései felől is értelmezhető. Egy új Magyarország kereséseként. A regény megérdemelt sikere a könyv poétikai újdonságainak és nyelvi gazdagságának köszönhető. De van-e feszültség az értelmezők ajánlatai és a szerzői szándék között?

T. A.: Mindig arra gondolok, ha a szerző valamely szándéka nem tükröződik a kritikusi/olvasói értelmezésekben, akkor azt nem sikerült jól megírnia. Lehet, hogy a szerző szeretett volna valami fontosat, sőt újat mondani az emberi testről, a haza elvesztésének a gyászáról vagy az állatokkal való együttélésről, de ha ez senkiben nem talál rezonanciára, akkor azt talán mégsem tudta rendesen elmondani. Én sajnos nem tudok egy témát rendesen megírni, ezért sem vagyok novellista, hanem sok témát írok meg és sokat rendetlenül. Ebben az orkesztrában, ami az én könyvem, annyi hangszer (azaz téma) szól és némelyik egyszerre, hogy talán választani is kell, mi a fontos az értelmező, olvasó számára. Ez egy relatív hosszú könyv, és a (terjedelemre) nagy művek jobban elbírják a hibákat, felületességeket, megoldatlanságokat; persze lenni kell valami karámnak, ami nem engedni szétfutni a dolgokat, és ezt a karámot én fejben, aztán papíron, de továbbra is fejben sokat rajzolgattam. Talán mégiscsak ez a legnehezebb: fejben átlátni, amit csinálsz. De nem győzök csodálkozni azon, hogy megírtam, a végére értem, és hogy egy kiadó kiadta.